Műértékelés - Andy Warhol, szubjektív feltételes módban.

Mindenhol ott van, és szinte mindenki tudja, hogy kit ábrázol a kép, de vajon mit akar üzenni az az őrült, formabontó, polgárpukkasztó zseni, aki alkotta? Képzeljük magunk elé Andy Warhol Marilyn Monroe-ról készült egyik szitanyomatát, az, hogy az elkészült majd húsz alkotás közül melyiket az lényegében talán mindegy is. Ez az a kép, amely bárhol előfordulhat, felbukkanhat egy kávézóban plakátként, ránk mosolyoghat az utcán street-art alkotás formájában, vagy akár mindennapi használati tárgyainkat is díszítheti.
A mű születése óta eltelt évtizedek alatt annyit változott a világ, hogy ma már szinte nem is tekintik művészetnek, amit Warhol csinált, hisz a technikai vívmányok rohamos fejlődésével lépést tartó ember - aki számítógép nélkül már talán nem is létezik, és két keze folytatása ként tekint az eszközre - a legcsekélyebb fényképszerkesztői programismerettel el tudja ugyanazt a hatást érni, mint Ő. Ezen felül viszont figyelembe kell venni, hogy ezt az egész őrületet, ő indította el, keltette életre, és tette fogalommá, ezzel egy új korszakot teremtve, alapot adva a modern kor képszerkesztő „művészeinek”
Képeinek elkészítésében az is szerepet játszhatott, hogy emléket állítson a színésznőnek, úgy, hogy mindezt az átlagember számára is emészthetővé tegye. Itt kapcsolódik be művészetébe az oly sokat emlegetett tömegkultúra, ami miatt kritikusai nem tartják igazi művésznek Warholt. Azzal viszont ezek a kritikusok nem számolnak, hogy a tömegcikk nem feltétlenül azonosítható az átlaggal. A képek jól láthatóan szemben állnak mindennel, ami átlagos. Színei figyelemfelhívóak és szokatlanok, mind magukban, mind párosításukban. Bemutathatta itt azt, hogy mennyire sokszínű volt a művésznő, és neki is, mint minden halandó embernek volt előnyös és kevésbe előnyös oldala - mivel ő is csak egy ember volt a tömegből - azt, hogy mennyire hasonlít a szemlélőre, a sztárrá vált „hidrogénszőke szex szimbólum”, hogy bárkiből lehet a következő kor Marilyn Monroe-ja, bárki csilloghat, ha jól alakítja életét, vagy ha az úgy nevezett véletlenek szerencsés forgatagába kerül.
Akár lehet egy szuverén egyén sokszínűségének ábrázolása, teljesen elvonatkoztatva attól, hogy ki jelenik meg a képen. Ebben a megvilágításban mutathatja azt, hogy az emberek nem tudják megítélni, mi az igazán jó és az igazán rossz a másik emberben, vagy akár saját magában, a környezetében, a világban.
Felbukkanhat egy elég erős önkritika is, az, hogy talán maga a művész sem tudta eldönteni saját magáról, hogy maradandót alkot és egy új korszakot indít el merész képzelgéseivel, vagy ezek a képzelgések, épp valami módosult tudatállapotnak, talán gyenge elmeállapotnak, vagy a gyermekkori betegség lappangó következményeinek köszönhetőek.
A művésztől a befogadóig nagy távolság tátong, mind korban, világnézetben, környezetben és életkorban. A feladott művészi üzenet torzulhatott, teljesen biztos, hogy torzult is. Nem tudni pontosan, hogy mit akart kifejezni. Lehet, hogy nem is akart semmit, csak csinált pár szitanyomatot, jobb ötlete híján, keresett egy szép nőről, egy mindenki által ismert ikonról egy fényképet, többféle színnel elkészítette képeit, akár unaloműzésből, vagy, hogy legyen egy kis pénze élete fő művének megalkotására, nem is gondolva, hogy talán éppen ez lesz az áhított mű.
Talán olyan sorsra jutott, melyre bármelyik alkotó juthat. A fő, a nagy mű megalkotásának lázában égve, csak arra koncentrálva, elsiklott egy olyan esemény, eseményláncolat felett, mely merőben meghatározta kora, és az őt követő évtizedek művészeti világképét. Vagy talán jobb is, mert ha felfedezi alkotásában azt a minden korlátot maga alá söprő erőt, melyet ő akár egyszerű lázongásnak érezhetett, beérettnek érezhette volna művészetét, ezt tekintve a fő műnek, és talán megelégedett volna ennyivel, megfosztva ezzel az őt követő évtizedekben, majd évszázadokban élőket további művei élvezetének lehetőségétől.

Zsűri szavazatai: