A mai naptól szeretnénk bemutatni olvasóinknak novellapályázatunk első tíz helyezett szerzőjét és nyertes novelláikat. Hetente egyet teszünk közzé, a tizedik helytől haladunk az első felé...

Kérjük, fogadják szeretettel a műveket!

Váthor S. Fülöp

Horváth János néven születtem Budapesten, 1964-ben. Mint oly sokan, még gimnáziumi éveimben írogattam, és mint oly sokan, le is szoktam róla a későbbiekben. Úgy két, két és fél éve kezdtem újra, ekkor variáltam át a nevem is Váthor S. Fülöppé.
Leginkább a magam örömére írogatok. Irományaim főként sci-fi, illetve fantasy környezetben játszódnak. Olvasmányaim jó részét is ilyen témájú könyvek teszik ki, ami nyilván hatással van rám, csakúgy, mint a szerepjáték, amit szívesen játszom szabadidőmben.
Mint mindenki, aki az írással kacérkodik, én is reménykedem, hogy egyszer sikerül maradandót alkotnom, de a halhatatlanság pillanatnyilag valahol a végtelenben rejtőzik.

A kristály

jelige: Hatakamatapatratacsinbumm

– Na, ha valami igazán érdekeset akarsz látni, ezt nézd meg! – Zor gyerekökölnyi kristályt rakott az asztal közepére, amit valahonnan köpönyege mélyéről kotort elő.
Az Ork füléhez címzett fogadó söntésében ültünk, valami északi faluban, aminek nem jegyeztem meg a nevét. A kocsmáét is csak azért, mert mindig vigyorognom kellett, ha eszembe jutott, mit szólnának az alig néhány mérföldnyire élő orkok a határ túloldalán, ha látnák. A cégérre festett, vértől csepegő orkfül szemernyi kétséget sem hagyott a szemlélőben, hogyan is képzelte el a névadó a nevezetes fület.
– Tényleg szép darab – válaszoltam unottan. Nem mintha sok ekkora kristály fordult meg volna a kezeim között, de nehogy már azt higgye, ilyen könnyen lenyűgöz!
– Nem a mérete a lényeg, te tökkelütött – mordult fel. – Nézd meg közelebbről!
A szememhez emeltem a követ. Távolabbról áttetszőnek tűnt, így közelről azonban látszott, maga a kristály víztiszta, hibátlan darab, ám a belsejét mintha sűrű homály ülte volna meg. Valamiféle sötétszürke köd gomolygott benne, mintha egy pipa füstjével fújták volna tele.
– Érdekes – vontam meg a vállam –, de nem látok sem... – kezdtem, aztán elharaptam a mondatot.
Közelebb hajoltam a kőhöz.. A kavargó köd lassan alakot öltött. Mintha parányi emberalakok mozogtak volna fel, s alá a sűrű félhomályban, valamiféle őrült körtáncot járva. Megbabonázva figyeltem a kísérteties alakok mozgását, míg egyszercsak egyikük észrevenni látszott engem. Felém fordult, majd olyan gyorsan, hogy hátrahőkölni sem volt időm, nekem rontott. Szerencsémre a kristály fala megállította, és csak a két kéz, meg az acsarkodó száj látszott, ahogy az átlátszó felületre tapadt.
– Affene! – hajítottam el a követ. Zor résen volt, röptében elkapta, s azzal a mozdulattal el is tüntette ruházata mélyén.
– Ejnye, ejnye – cöcögte rosszallóan –, még összetöröd itt nekem.
– Mi... mi volt ez? – nyögtem szélütötten.
– Ugyan már, csak nem rezeltél be? – röhögött fel Zor. – No lám, a bátor, a vitéz harcos! Betojik néhány kósza lélektől! – gúnyolódott. Töltött a palackból, felém lökte a poharat. – Húzd le! Olyan fehér vagy, mint a fal!
Igyekeztem, hogy ne lássa kezem remegését miközben felhajtottam a méregerős pálinkát.
Zor szúrósan körbenézett, mire mindenki, aki addig minket figyelt, gyorsan elkapta tekintetét. Sosem jó kikezdeni egy varázslóval, pláne olyannal, akivel egy nagydarab északi harcos ül egy asztalnál! Az ő arctetoválása, az én emberes méretű csatabárdommal párosítva eddig még mindenki kötekedő kedvét elvette.
Régi cimborák vagyunk, Zor meg én. Igen régi cimborák, s amióta ismerjük egymást, talán azóta ugratjuk egymást. Mindig versengünk, igyekszünk bebizonyítani a másiknak, mennyire tökös fickók is vagyunk mi, próbáljuk eldönteni, melyikünk inkább a legény a gáton. Némelyek ezt olykor komolyan veszik, és valamelyikünk pártjára állva beleártják magukat vetélkedésünkbe. Az ilyenek csontjai porladnak elhagyott utak mentén temetetlen.
Ráadásul értelme sincs a vetélkedésnek, hisz jól tudjuk, egymásra vagyunk utalva, kiegészítjük egymást. Ő az ész, ő tervezi meg a balhékat, én vagyok az erő, ahol izom kell, nélkülem nem boldogul. Márpedig erő és fegyver mindig kell. Szóval jól tudjuk ezt, de mégsem tudunk meglenni egymás zrikálása nélkül.
Most egy nagyobb balhé után találkoztunk újra. Mint minden akció után, ezúttal is szétváltunk, így nehezebb követni a nyomunkat. Szerencsés esetben – ha vannak olyan ostobák, hogy két embert keressenek –, nem is szegődnek a nyomunkba. Ezúttal nekem volt szerencsém, hiába vagyok ennyire feltűnő, gond nélkül leléptem. Zornak akadt egy kis gondja, de megoldotta, bár emiatt egy kis kerülőre kényszerült. Viszont a kerülőnek hála tett szert a kőre, így tulajdonképpen ő is szerencsésnek mondhatja magát. Részletekkel nem szolgált a kristály tulajdonba vételének körülményeiről, én meg nem kérdeztem. Ha szükséges, majd elmondja.
– Na, induljunk! – mondta, és felkapva motyóját az asztal mellől már indult is kifele. Mindig ezt csinálja. Nem mondja mit, miért, hova megyünk, csak elindul. Én meg loholhatok utána, aztán húzhatom ki a szarból. Mert abba holtbiztos, hogy belemászunk. Így hát csak sóhajtottam egy nagyot, szórtam az asztalra némi aprót – ennyi csak elég lesz –, felkaptam én is a holmim, és utánaballagtam.

Hangos csattanással vágódott be az ajtó. Odaugrottam, rángatni kezdtem. Meg sem mozdult. Zor az ablakok felé fordult, feszülten hallgatózott.
– Gyorsan! – intett az egyik ablak felé –, ott talán még kijuthatunk.
Értetlenül meredtem rá. Mi van? Menekülünk? Ki elől? Ám ismertem már annyira, hogy ne kérdezzek feleslegesen. Ha azt mondja futni kell, akkor futunk. Nekilódultam, és rugaszkodás közben már húztam is elő a csatabárdot. Nekiestem a bezárt ablaktáblának. Az üveg hangos csörömpöléssel hullott a földre, de a spaletta meg sem mozdult. Csépeltem minden erőmből, de még egy forgácsot sem sikerült leválasztanom belőle.
– Hagyd!
Leengedtem a bárdot. Zor az ablaktáblára tette a tenyerét. Hosszan vizsgálódott.
– Ezt nem tudod erővel betörni. Varázslat. Jó erős.
– Akkor nyisd ki te!
– Én sem tudom. Mondom, nagyon erős. – Az ajtóhoz sétált, azt is végigbogarászta. Megrázta a fejét.
– Ezt is varázslattal zárták be.
– Csapda? Nem azért vagy itt, hogy az ilyeneket felfedezd és hatástalanítsd? – Mindig ideges leszek, ha nem boldogulok a jó öreg csatabárddal. El nem tudom mondani, mennyire gyűlölöm a varázslatokat. Azt sem bírom nézni, ha Zor varázsol, ha pedig ellenünk használ valaki mágiát, hát szétvet a méreg.
– Nem, ez nem csapda. Ezt innen a közelből irányítja valaki.
– A francba, hát nem azt mondtad, hogy csak egy varázslója van, és azt is mindig magával cipeli mindenhova? Nocsak, mégsem vagy tévedhetetlen? – Dühöm a forrponthoz közeledett.
– Hidd el, alaposan utánajártam, most sem hagyta itthon! – csattant föl most már ő is. – És nem, másikat sem vett fel házőrzésre, ez is biztos!
– Talán konkurencia? – Csak félig szántam gúnynak. – Hol lehet? Felaprítom!
– Nézzünk körül fent – intett az emeletre vezető lépcső felé.
Szerencsére a felvezető lépcsőt nem zárta ajtó, hát felmentünk. Persze itt is ugyanaz volt a helyzet, mint odalent, zárva minden. A folyosó végén megláttam még egy felfele vivő lépcsőt. Mutattam Zornak, s már indultunk is arra.
A legfelső szinten egyetlen folyosó húzódott végig. Az egyik félig nyitott ajtón át egy cselédszobára láttunk. Itt az ablakot üveg helyett olajos papír fedte, viszont a spaletták nyitva voltak. Nem kezdtem azon töprengeni, hogy lehet ez, csak megragadtam Zort, a hónom alá kaptam, s mielőtt még annyit mondhatott volna: hé!, már ugrottam is. A papír reccsenő hangját Zor motyogása kísérte, amint valami a zuhanásunkat tompító varázsigét mormolt. Ennyit tesz az összeszokottság!
Így is keményen értünk földet. Pontosabban fát. Ugyanis a fedett veranda tetején puffantunk. A bal vállamra érkeztem, éreztem, valami reccsen, csak reménykedhettem, hogy a fa volt az. De nem értem rá ezzel törődni, arra ügyeltem, nehogy összelapítsam Zort, ahogy gurulunk le a ferde tetőről. Szerencsére az üres, frissen felásott virágágyásba érkeztünk, így a föld már nem ütött akkorát.
– Mássz már le rólam, te barom! Nem kapok levegőt! – Zor hangja fojtottan hangzott. Gyorsan odébb gurultam.
Esésünket a csapódó ablaktáblák dobaja kísérte. Most, mintegy végszóra, az utolsó spaletta is bevágódott odafönt. Épp időben jutottunk ki.
Feltápászkodtunk, futásnak eredtünk. Persze rohadtul fájt a vállam, meg a hátam, de most csak az érdekelt, minél hamarabb, minél messzebb tudjam magam innen. Az erdőszélen még egy futó pillantást vetettünk a hátunk mögé. Nem jött utánunk senki. Az emeleti ablakok mögül viszont mintha füst szivárgott volna. Ahogy erőltettem a szemem, hirtelen felcsaptak a lángok.
– Hmm, elevenen akart megsütni minket? Kedves. – Húzta el a száját Zor.
– Ööö... az lehet, hogy én voltam. – Vigyorogtam kínomban. – Talán az ágyra esett a fáklya, amikor ugrottunk. – A francba! Ma semmi sem sikerül.
Zor nem szült egy szót sem, csak lesújtó pillantást vetett rám, majd megfordult, és szó nélkül eltűnt a sűrűben. Én is indultam, persze más úton.

Pedig olyan biztosnak látszott a buli! A vidéki kúriát valami nemesuracska lakta gyér számú cselédséggel, ráadásul csak nyáron. Épp a napokban költöztek vissza a városba, gondoltuk megnézzük, hátha itt felejtettek valamit – mindig hagynak! –, és kitakarítunk.
Zor körülszimatolt a birtokhoz tartozó falucskában, s megtudta, csak egy vén kertész őrzi ilyenkor a házat, aki még csak nem is benn lakik, hanem a kert végi kalyibában.
Ráadásul azt suttogták a faluban, az uraság vagyona egy részét is itt rejtette el, vész esetére. No persze! Mindig, mindenhol hallani efféle szófia beszédet, de ezúttal az egyik – nyaranta lovászként szolgáló – falubelitől eredt a pletyka, aki három pint bor után megesküdött, hogy maga is segédkezett a ládák hordásában. A rejtek helyét ugyan nem tudja, de... Így aztán még érdekesebbnek ígérkezett a buli, akár létezik az a kincs, akár nem.
A birtok csöndesen lapult a kora őszi napnyugtában, mikor odasétáltunk a kapuhoz. Bátran mutatkozhattunk, tudtuk, egy lélek sem jár erre rajtunk kívül. A parasztok ilyenkor már roskatag viskóikba húzódva kotyvasztják szegényes vacsorájukat. A kertész is épp ezt tette, mikor megleptük. Egy kis álomvarázs, máris mélyen durmol az öreg, tőle akár bált is tarthattunk volna, arra sem ébred fel legalább másnapig.
Viszont a nála lelt kulccsal simán bejutottunk a házba. A bejutással tehát nem volt gond, de a kijutással...! Most már mindegy, így jártunk.

Aznap este csöndben hevertünk a tábortűz mellett, én aludni próbáltam, Zor megint azt az átkozott kavicsot nézegette. Útközben is csak egyre piszkálgatta, már az agyamra ment vele. Hátat fordítottam neki, ne is lássam! Hiába, Zor folyamatos mormogása nem hagyott elaludni.
– Kéne, mi? Nesze, kis mocsadék.
Ha már úgysem tudok aludni, visszafordultam.
Az egyik lélek szokás szerint ott csimpaszkodott a kristály lapjához tapadva, sóvár tekintettel bámult kifelé, Zor meg ingerkedett vele. Oda–odapöccintett a szellem orra felé, mire az mohón kapott utána minden alkalommal, persze mindhiába.
– Hagyd már a fenébe, inkább feküdj le és aludj! – mordultam rá.
– Akkor is rájövök, hogy lehet használni!
– Persze, persze, csak aludj már, vagy legalább engem hagyj aludni!
Vállat vont, egy utolsó pillanatra még rámeredt a szellemre, megrázta a kristályt, amitől az a szerencsétlen lélek pörögve zuhant vissza a kavargó homályba. Zor zsebre vágta a követ, megfordult, s már húzta is a lóbőrt. Én meg még sokáig nem tudtam elaludni. Minduntalan a boldogtalan szellemet láttam magam előtt, amint leplezetlen gyűlölettel bámulja Zort, mielőtt visszahull a kő közepébe.

Az átforgolódott éjszaka után gyűrötten, kialvatlanul ébredtem. Zúgott a fejem, a közeli forráshoz indultam, hogy megmossam a képemet. Aztán épp könnyítettem magamon, mikor feltűnt a csönd. Egész addig is ott motoszkált bennem, hogy valami nem stimmel: túl nagy a csend. A nap már felkelt, legalább a madaraknak illene hangoskodniuk, a mindenféle bogarak sürgés–forgásáról nem is beszélve. Ha nem fájna ennyire a fejem, hamarabb is észrevettem volna.
Rohantam vissza a táborhelyre. Naná, hogy elkéstem!
A tűz alig parázsló maradványai mellett ott állt Zor, vele szemben a tábortűz átellenes oldalán egy idegen. Mozdulatlanul, furcsa pózba merevedve, felemelt karokkal álltak egymással szemben. Jó darabig nem tudtam mire vélni a dolgot, míg meg nem hallottam halk mormogásukat, s észre nem vettem alig látható, apró kézmozdulataikat. Szóval a másik is varázsló!
Elgondolkodtam, ne tegyek-e pontot a műsor végére egy jól irányzott csapással, de aztán letettem róla.
Még annak idején, a kezdet kezdetén, éppen csak társultam Zorral, mikor hasonló kalamajkába keveredett egy másik varázslóval. Forró fejjel, gondolván segítek újdonsült társamnak, és kettészelem az idegent – elvégre a legnagyobb mágus sem képes ellenállni egy éles pengének, ha készületlenül éri –, de olyan ütést kaptam, hogy vagy négyölnyit repültem, elterültem a földön, s csak hevertem ott kábán, azt sem tudva, fiú vagyok-e, vagy lány. Annyi haszna azért lett a dolognak, hogy némileg így is eltereltem a fickó figyelmét Zorról, aki ezt villámgyorsan kihasználva azonnal végzett vele.
Később, mikor a zúgás alábbhagyott a fejemben, Zor magyarázott valamit védővarázslatokról, rúnákról, amulettekről, meg hogy hogy lehet ezeket felismerni, de a felét sem értettem annak, amit hablatyolt. Abban azért megegyeztünk, legközelebb csak akkor nyúlok varázslóhoz, ha ő is rábólint.
Így hát most is kerestem a tisztás szélén egy kényelmes követ, leültem, és élveztem az előadást.
Túl sok minden nem történt, hát hamar eluntam a dolgot. Felálltam, körbejártam őket, gondosan megszemlélve az idegen varázslót, hátha meglátom valamiféle védőmágia nyomát, amiről Zor annak idején beszélt, de semmi ilyesmit nem sikerült felfedeznem. Közben magamon éreztem mindkettőjük tekintetét, ahogy – ha csak a szemük sarkából is –, figyelnek engem, ami azért kissé feszélyezett.
Összeszedve minden bátorságomat, csak úgy egy ujjal megböktem az idegent. Semmi sem történt. Erre már csak előhúztam a csatabárdot, hogy azzal is megpiszkáljam kicsit, de ekkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül Zor egyszerűen hanyatt esett, és úgy is maradt.
Az idegen varázsló hátralépett, egyik kezével rám, a másikkal Zor felé mutatva.
– Nyugalom! Nem akarlak titeket bántani, csak a tulajdonomat akarom visszakapni. – Nyugodt volt, mintha csak Tarak piacterén beszélgetnénk a másnapra várható időről. Zor felé fordult. – A kristályt! – Hangja parancsolóra váltott.
Zor felállt, a kőért nyúlt, de lassan, szögletesen mozgott, mintha akarata ellenére tenné. Arca furcsa grimaszba torzult, mint aki minden izmát megfeszítve próbál ellenállni valaminek. Tekintetéből riadalmat véltem kiolvasni. Nem hittem a szememnek! Az én Zor barátom fél! Létezhet valaki, akitől Zor tart? Mióta ismertem, először láthattam ilyennek, és ettől kezdtem én is komolyan megijedni.
Megmoccanhattam, mert az idegen varázsló egy pillanatra felém fordította a fejét. Zor pedig ahogy keze a mellkasához ért a ruha alatt, mintha felocsúdott volna addigi bénultságából.
– Szóval a kristály kéne. – Másik kezével is a köpönyeg mélyére nyúlt, előhúzta a követ és felmutatta. – Ezt akarod? – Ez már a régi, megszokott, pimasz Zor volt. Mit tagadjam, kicsit megkönnyebbültem. – Akkor vedd el az én harcos barátomtól!
Azzal váratlanul felém dobta a kristályt, alig tudtam elkapni. Ne már! Most meg rám uszítja a fickót? Amaz azonban nyugodt maradt.
– Mondtam, nem akarok harcolni veletek. Csak a követ akarom.
– Ha annyira akarod, vedd el! – gúnyolódott vele Zor, de nem tudta kihozni sodrából a másikat.
– Mégis, mihez kezdesz vele? Hiszen használni sem tudod. – Zor savanyú képét látva, felnevetett. – Igazam van, mi? Hidd el, magadtól sosem jössz rá, hogyan kell bánni a kővel.
– Ha te olyan okos voltál, hogy rájöttél, én is megfejtem. – Zor nem bírt magával.
– Ostoba! Nekem nem kellett rájönnöm, a követ én csináltam. – A fickó arca szinte derűs volt. Mulatott rajtunk! Zor olyan volt vele szemben, mint valami durcás gyerek. – Még azt is elárulom neked, mire való. Használni ettől továbbra sem tudod.
Társam arca eltorzult a dühtől.
– Arra nyilván magadtól is rájöttél, lélekkővel van dolgod. Á, szóval erről azért hallottál! – Most ő vált gunyorossá. – Látod, ilyen egyszerű. Meghal valaki, a lelke bekerül a kőbe, és azontúl engem szolgál, akár tettel, akár tudással, vagy egyszerűen csak energiát ad a varázslataimhoz. Látom, kapisgálod.
Zor bólintott. Úgy tűnt, a szakmai érdeklődés lassan felülkerekedett dühén.
A másik folytatta, látszott, élvezi, hogy valaki hozzáértőnek magyarázhat. Na ja, a varázslók is szeretnek eldicsekedni tudásukkal, mint bármely mesterember a két keze munkájával, csak nekik ritkán adódik rá lehetőségük.
Lassan belemelegedtek a beszélgetésbe, mintha csak valamely kocsmában ülnének, egy korsó jóféle Zatali Nektár mellett.
Elhűlten hallgattam őket. A legnagyobb részét persze megintcsak nem értettem annak, amit beszéltek, de amit megértettem, az cseppet sem volt ínyemre. Ezek csak így játszadoznak az emberek sorsával? És Zor szerint ez jól van így? Ennyire félreismertem volna a társamat?
Az még rendben van, hogy megölünk embereket, akik nekünk támadnak, vagy az utunkba állnak. Az erős elpusztítja a gyengét, ez így volt mindig, és így is lesz amíg világ a világ. De megakasztani a sors kerekét? Beleavatkozni az istenek rendelésébe? Ha a lélek elszállt a testből, hagyni kell, folytassa vándorútját, amerre a tettei irányítják, akár elenyészik, akár istenét szolgálja a másik világban, ahogy ezt a papok tanítják.
Én csak egy harcos vagyok, ölök ha kell. De ha valaki meghalt, onnantól vége, nem gyalázom haló porait, nem gyötröm még utána is! Jár neki ennyi tisztelet, lett légyen bármiféle ember is életében.
Ezek meg...! Elborult az agyam.
– Ebből elég! – ordítottam rájuk.
Meglepetten bámultak rám. Egy lapos kőre tettem a kristályt. Még mindig csak néztek értetlenül. Felemeltem a bárdot.
– Mi a fenét csinálsz, te őrült? – kiáltottak fel szinte egyszerre.
– Nem világos? – Abban a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem őket. – Kiengedem őket.
– Ne merészeld, te vadbarom! – Az én Zor barátom mindig is lényegretörő volt.
– Nem tudod, mit csinálsz! – így az idegen varázsló. Ettől egy pillanatra meghökkentem. De csak egy pillanatra.
– Mit csinálok? Hogy mit csinálok?! – üvöltöttem tajtékozva. – Mondom! Kieresztem őket! – Lesújtottam a csatabárd lapjával.
– Megállj! – Zor a karját lendítette, nyitott tenyerével mutatva felém. Nem hittem a szememnek! Rám varázsol! Rám? Hogy meri?!
A kristály éles csattanással millió szilánkra hasadt, a kiszabadult szellemek fülsüketítően rikoltozva rontottak elő a maradványok közül. Ugrottam volna félre, de ahogy Zor varázslata elért, többé egy tagomat sem tudtam megmozdítani.
Az idegen mágus csak állt moccanatlan, mintha őt is megbénította volna társam varázslata. Zor azonnal dühödt támadásba lendült, egyre-másra ontotta a varázslatokat, azonban minden látható eredmény nélkül. Csak annyit ért el, hogy az összes lélek felé vetette magát.
Zor kétségbeesetten, újabb és újabb varázslatokkal próbálta megállítani a rárontó, feldühödött szellemeket, de minden igyekezete hasztalannak bizonyult. Körbevették, szédítő körtáncban forogtak körötte, le-lecsaptak rá. Ahol egy szellem elérte, mély vágás nyílt a húsában. Mind több, és több seb borította testét, ruháját lassan átitta a rengeteg vér. Egyre bizonytalanabbul mozgott, a végén már csak hadonászott össze-vissza. Aztán nem bírta tovább, sarkon fordult, elrohant.
A lelkek mintha csak erre vártak volna, diadalmas üvöltéssel vetették rá magukat. Zor a földre zuhant, teste szinte eltűnt a rárohanó szellemek kavargó gomolya alatt. Szívettépő sikoltozásának hangja egybeolvadt fülhasogató rikoltozásukkal, mint a dögön civakodó keselyűk, egymást is marva csak szaggatták, tépték, ahol érték.
Ahogy a lelkek rávetették magukat Zorra, az idegen varázsló is megelevenedett. Váratlan fürgeséggel a tisztás másik szélén termett, villámgyorsan eltűnt a sűrűben.
A lelkek hosszasan köröztek a megcsonkított test körül, mintha csak újabb préda után kutatnának. Velem fikarcnyit sem törődtek.
Aztán, akárha szagot fogtak volna, mint veszett ebfalka vetették magukat az idegen varázsló nyomába, magamra hagyva rettegésemmel. Sokáig vártam, hogy visszatérjenek.
Hosszú, nagyon hosszú ideig vártam, de nem jött senki. Sem élő, sem holt.
Azóta állok itt. Fülemben egyre visszhangzik társam utolsó sikolya, tehetetlenül nézem, ahogy véres maradványai lassacskán a földbe süppednek.
Nem jár erre egy teremtett lélek sem. Még a vadak is megtorpannak a tisztás szélén, ha rossz sorsuk ide veti őket, s farkukat a lábuk közé kapva inalnak messzire, a madarak is nagy ívben elkerülik, repüljenek bármily magasan is.
Csak én állok a tisztás közepén magányosan, mint örök mozdulatlanságra kárhoztatott, eleven szobor.