A német származású írótól, Patrick Süskindtől nem állnak távol a különc, beilleszkedésre képtelen antihősök, akiket a frusztrációjuk, illetve belső kényszerük hajt egy elszigetelt élettérbe, legyen szó biztonsági őrré avanzsált katonáról, középszerű nagybőgősről vagy rendkívüli parfümőrről, aki nem elégszik meg azzal, hogy virágok illatát tartósítsa. Ez utóbbi regényalak kel életre Tom Tykwer filmjében.
Jean-Baptiste Grenouille bizonyos szempontból zseniális figura, aki egyedülálló képességgel bír: számára a szagmolekulák aránya a mérce a világban való eligazodásban. Az ő fordított fejlődéstörténetét nézhetjük végig, amint a kitaszított senkifia világra jön, majd látszólag egyszerű iparoslegényként, áldozatos munkával létrehozza fő művét, amitől a saját megváltását várja.
A mű elvarázsolja az érzékszerveinket erős kontrasztjaival: már-már elbűvölően visszataszító és mesebeli, gyönyörű képek, hátborzongatóan szép zene, szinte érezhető szagok és illatok. Már a cím is figyelemfelkeltő: a parfüm egy finom luxuscikk, a gyilkosság pedig a legsúlyosabb bűn. Vajon hogyan kapcsolódhat össze a kettő?
Bár a felvilágosodás korában járunk, a szellem láthatóan hasonlóan sötét és szennyes, mint a kézzelfogható, fizikai világ, a köznéphez nem jut el a világosság. Érzékletes képet kapunk arról, hogyan festettek a hétköznapok a fény századának nevezett, ellentmondásos korban, amikor a kiváltságosok még mindig parókában és drága ruhákban parádéztak, a higiéniát a parfüm, a rizspor és a vastag púderréteg helyettesítette, míg a többség nyomorgott, és szabadságról, egyenlőségről, testvériségről szó sem volt.
A főhős csupán szánalmas és értéktelen húsdarabként jön világra Párizs kloákájának is a legalsó bugyrában, de szívós parazitaként kivárja, míg eljön az ő ideje. Határtalan a lelkesedése, amikor véletlenül ráébred, mi az élete értelme – a siker illata azonban nem olyan mámorító, mint ahogyan elképzelte. Elgondolkodtató, hogy valójában mi is az, amit hajszolt.
Nem csak a címadó parfüm, hanem a karakter is egyedülálló. Nem egyszerű „pszichopata sorozatgyilkosos” vagy „szuperhősös” filmet látunk – a történet középpontjában egy érzék, az egyik alapvető, mégis alulbecsült érzékszerv áll, illetve a hozzá kapcsolódó megszállottság és rajongás.
Létező történelmi alakként ismerjük meg a beszédes nevű Grenouille-t, a „Békát”, azonban sikerül ügyesen elboronálni a nyomait. Zseniális az életműve, mégsem emlékszik rá senki, mivel a művészet illékony területén alkotott, a róla szóló jegyzőkönyvet megsemmisítették, és földi maradványokat sem hagyott maga után.
A történet feszültségben tartja a nézőt, pedig egyre magasabb az ingerküszöb, bármitől már nem hőkölünk hátra. Mindenesetre szeretünk borzongani, a jól felszerelt nappalinkban több évszázadot visszautazni az időben. Mindannyiunkban él a vágy, hogy létrehozzunk valami egyedit, amivel elismerést vívhatunk ki, de a magány és a kirekesztettség érzése is ismerős lehet számunkra, ha csak pillanatokra is.
A mű maga is egy elegy, mint a parfüm, kicsit krimi, kicsit thriller, kicsit kosztümös film, miközben végigköveti főhőse életét. Grenouille kívülálló, a zseni klasszikus jegyeit viseli magán: mániákus, elszigetelődik a társadalomtól, és testileg-lelkileg rendkívüli tulajdonságokkal bír, az embertelen körülményeket is túléli, hogy a célját elérje, mintha ördögi megszállottság hajtaná. De valóban zseni, vagy csak egyszerű iparos, netán csaló? Egyedit hoz létre, vagy csak lop a megfelelő helyekről, és sajátjaként tünteti fel a végeredményt? Ha zseni, akkor neki a bűn is megengedett, mert a társadalmi szabályok fölött áll?
Hasonló kérdéseket mások is feszegettek már, de mint a parfümnél, a mű esetében is sokat számít az összetevők aránya. Grenouille parfümje is olyan, mint ő maga, aki a szerencsét próbáló szegénylegénnyel, Quasimodóval és akár Raszkolnyikovval is mutat hasonlóságokat, mégis egyedi és összetéveszthetetlen.
|
Hozzászólások
Most, ebben a fordulóban viszonyítom ezt az elemzést a többihez, ezért kilenc pont. Némely apró hiányosságtól eltekintve - amelyet előttem mások már felsoroltak - majdnem tökéletes.
(A szövegezést azért legközelebb jobban nézd át, sok a szóismétlés.)
Én töprengek. Egyrészről van benne egy nagyon jó, hangulatos rész (az élettörténet rövid összefoglalója, remek kifejezések!), másrészt később a "pedig egyre magasabb az ingerküszöb" kifejezés nagyon sokat ront ezen a kialakított hangulaton. Továbbá nekem személy szerint nem tetszik az erőszakos kritikai vonulat, mikor is a szerző közli velem, a nézővel/olvasóval, hogy mit csinál (kéne csinálnia) velem a film/könyv, és mindez micsoda frenetikus hatással van rám meg a privát kis világomra. Persze azt nem vitathatom el, hogy a film adott esetben figyelemfelkeltő címmel, erősen kontrasztos képekkel bír, jól használja ki az fényviszonyokat, ésatöbbi, ésatöbbi. De amit itt olvastam, az számomra a reklám-ajánlók szintjére alacsonyodott.
Meglehet, hiányzik a színészek bemutatása, a rendezőről is csak egy mondat erejéig olvashattunk - én ezeket eddig sem hiányoltam, most sem teszem.
Összegezve döntésre jutottam: meggyőztem magamat, hogy hét pont.
Ha ez a kritika a könyvről szólna, gondolkodás nélkül 9et adnék, sőt talán gondolkodnék a 10en.
De a filmről szól. És ahogy a másik filmes kritkánál, itt is hiányzik pár szó a rendezőről és a színészekről.
Gondolkodtam, hogy 8 vagy 9 pontot-adjak-e. Végül a magasabbat adtam.
Ez a műértékelés már majdnem megüti azt a mércét, amit én kiválónak értékelek. Megfelelő arányban keveredik benne a történetleírás, a karakter ábrázolása, az író bemutatása és a szubjektív vélemény. Nem akar irányítani, meghagyja az olvasónak a felfedezés örömét.
Kedvet kaptam, hogy ismét megnézzem a filmet.
Gratulálok!