1. helyezett (11. Ranglista, 2011.10.10.)

Példátlan önfegyelemének hála, Francois Delamort felülkerekedett a kísértésen, hogy a meztelenre vetkőztetett kéjnők szigorúan előírt vizsgálata közben megkockáztasson néhány felesleges mozdulatot, saját gyönyörködtetésére. A nők engedelmesen tűrték a doktor határozott, szakszerűnek vélt tapogatózását, szinte belebizseregve, ahogy a puha kéz végigbarázdálta selymes bőrüket.

Hogy a doktor véletlenül se kalandozzon el, arról a háttérből őrangyalként vigyázó Madame Giséle jelenléte gondoskodott. A bordélyház pompásan felcicomázott nagyasszonya szemmel tartotta lányait, akár a tyúkanyó a csibéit.

Miután végzett a testszemlével, Delamort még egyszer átnézte a kórlapokat, majd félrehívta Madame Giséle-t.

A bordélyház szalonjában álltak. A gyér világításban vörös bársonnyal bevont ülő- és fekvőalkalmatosságok egész garmadája sejlett fel körülöttük. A falakon függő aranyozott rámájú képeken pózoló buja nők macskaszemei kísértetiesen fluoreszkáltak. Az álarany csillár tompított fénye alkalmatlannak bizonyult az olvasásra.

A kórlapokat átszaladva Madame Giséle háromszor is erősebben hunyorított a kelleténél. A „betegség megnevezése” rovatba apró fekete betűkkel baljós csengésű szót firkantottak: szifilisz.

Az asszony felvonta ízlésesen elvékonyított, ceruzával kihúzott szemöldökét. Egyetlen igéző pillantásával magához rendelte a doktort, és az enyhén remegő kezében tartott papírra bökött.

– Nem lehet, hogy téved? – suttogta cinkosságra csábító mosoly kíséretében.

– Kérem, ez teljességgel kizárt – mondta Delamort hivatali nyugalommal. – Egyikük állapota jócskán előrehaladott. Csodálom, hogy eddig nem tettek panaszt az ügyfelei.

– A lányaim kifogástalanok! – mondta a Madame, megszokott, büszke hangnemére váltva. – Hozzám fordulnak a legkisebb nyavalyákkal is. Nincs titkuk előttem.

– Ha veszélybe kerülhet az állásuk, akkor mégis elhallgatnak egyet s mást. Kettejüknél megkezdődött a látványos fekélyesedés.

A Madame szemöldöke ismét a magasba rándult, ráncokba gyűrve fehér homlokát. Nehéz volt megállapítani, hogy valódi meglepetés látszott-e rajta, vagy csak kényszer előidézte reakció.

– Ön kiváló orvos, Monsieur Delamort! Biztosan meggyógyítja őket, mielőtt háromig számolok.

Delamort előbb szúrós pillantás vetett a telt, mégis kecses bordélyvezetőre, majd elnéző mosolyt eresztett meg.

– Bár tehetném, asszonyom. Léteznek tüneti kezelések, de nincs biztos gyógymód. A hatósági engedély meghosszabbítását kizáró tényező lenne, ha tovább alkalmazná a három vérbajost.

A Madame arca a vastag púderréteg alatt enyhén vörösre vált, mellét dölyfösen kinyomva ráripakodott Delamort-ra.

– Kifinomult úrhölgyekről beszél, nem holmi romlott szajhákról! Pótolhatatlan gyöngyszemek!

A doktor sietve felkapta táskáját, keze már a hófehérre festett tölgyfaajtó aranyszínű kilincsét markolta, mikor visszaszólt.

– Az ide látogatókat a biztonságos bujálkodás vonzza, nem az erkölcsös prostituáltak paradox ideálképe.

Mire Madame Giséle bármit is válaszolhatott volna, a férfi eltűnt. Tehetetlen dühében egy kézre eső parfümös üveget kapott fel és vágott a földhöz, majd zihálva járkált nagyra becsült szentélyében, a gyapjúszőnyegre kiömlött lötty bódító illatától szédelegve. Itt-ott bársonyfüggönyök libbentek; alulöltözött lányok bújtak elő: fényes hajzuhatagok, festett arcok, gömbölyded mellek. Néhányan még mindig anyaszült meztelenek voltak, szemérmüket rövidre nyírt szőr borította. Madame Giséle vizenyőssé vált szemmel nézett végig rajtuk, mélyet sóhajtott, aztán szólította azt a hármat, akik lebuktak a vizsgálaton.

Emile boldog várakozással eltelve pislogott kifelé az omnibuszból, a járókelőktől és fogatoktól hemzsegő forgalmas sugárutat szemlélve. A márki aznap reggel bizalmasan közölte vele, hogy kihagyja a szokásos kiruccanást a luxusbordélyba. Kisebb rosszullétre panaszkodott, ami önmagában nem adna okot aggodalomra, de a márki életmódját ismerve Emile akaratlanul is felnagyította a kimaradás jelentőségét. Az omnibusz harsány utasai elől ábrándjaiba menekült: gondolatban előreugrott az Eléonore-ral való találkozásig, és keményen összpontosított gondosan betanult költeményére, melyet előadni készült hódolata tárgyának.

Léonard Lajoie márki és személyi testőrségének kapitánya, a lojális Emile Fidéle Beaumont báró, rendszeresen látogatták a Bársonyos Bájak Bordélyt. A „kisasszonyok” közt nem akadt már egyetlen szerencsés jószág sem, aki ne ölelte volna keblére a mindig fitt és szinte fáradhatatlan Léonard örökösen borsmenta illatú hajvíztől szagló, busa fejét. Az önmagát romantikusnak valló Emile ellenben nem volt a változás híve, amiért kapott is elég fricskát urától. Vizitjei alkalmával egyedül a szép, lenszőke Eléonore-t tisztelte meg buzgó, szenvedélyes csókjaival. Ha a lány éppen másvalaki kedélyének javításán fáradozott, a csábíthatatlan Emile kivárta a sorát, vagy kielégületlenül távozott, de más nőhöz nem nyúlt. Emile költészetet tanult szabadidejében, hogy elszavalhassa a lánynak kusza, de fennkölt érzéseit, melyek hétköznapi nyelven előadva oly nyersen hangzottak volna, amilyen nyersességet nem engedhet meg magának a szépségre ily fogékony ember. Papokhoz, hivatásos tanítókhoz, fűzfapoétákhoz és álértelmiségiekhez járt, hogy fokozatosan elsajátítsa azt a „míves” beszédet, melyen megszólalva méltónak találtatott önnön szigorú esztétikai ítélőszéke előtt, a kedves Eléonore-ral való, nagypolgárias felületességtől mentes csevegésre. Nem osztotta Lajoie márki anyagias világszemléletét, mely kimondta, hogy a társnők csak a pénz nyelvén értenek, és lehet valaki akármilyen nyájas és ügyes versszavaló, ha nem csörög ezüst a zsebében, egy nő sem áll szóba vele. Bármennyire is elutasította ezt az álláspontot, legnagyobb bánatára nem tudta igazolni az ellenkezőjét. Tetszeni akart Eléonore-nak, mind külsejét, mind intellektusát tekintve, noha a lány aligha támaszthatott felé ily igényeket.

Kedvességén sok másik vendéggel osztozott. Eléonore szívélyesen bánt vele, de nem részesítette őt kitüntetett figyelemben. Ezen akart változtatni, különleges bánásmódban reménykedett odaadásáért és megbecsüléséért, a lány szolgálatainak állandó igénybevételéért.

A lovak prüszkölve megálltak. Emile lekászálódott a túlzsúfolt kocsiról, és elnyelte az utcán kavargó tömeg. Egy feketére festett vaskapun át kopott, dísztelen udvarra jutott, melyet minden irányból komor téglafalak határoltak. Semmi sem árulta el, hogy pár lépés múlva a földi paradicsom várja a tovább merészkedőt. A férfi szarvasbőr csizmái a fejében zakatoló költemény hangsúlyainak ritmusára kopogtak a kiszáradt járókövön. Az udvar végében nyílt a Bársonyos Bájak bejárata. Emile odabiccentett az ismerős kidobónak – aki válaszul katonásan szalutált –, majd egy másodpercnyi mélázás után lázasan dobogó szívvel nyomta le a kilincset.

Az előtérbe lépve megütötték a fülét a kéjbarlangok jellemző neszei. Szemét hozzá kellett szoktatnia a sejtelmes világításhoz, hogy észlelhesse a közelében ölelkező párokat.

Beljebb araszolva éhes pillantások kereszttüzébe került, de tudomást sem vett róluk. A tipikus hízelkedő formulák helyett rövid, de hangzatos sorokat skandált magában. Eléonore-t nem lelte, így hát a kis szalon sarkában posztoló Madame felé vette az irányt, miközben bosszúsan hallgatta az egyik meg-meglibbenő vörös függöny mögül kiszűrődő sikolyok és állatias morgások disszonáns hangjátékát.

A kókadt virágnak tetsző asszony nyomban kivirult, amint megszólították, mintha a férfi szavaiból éltető napfény sugárzott volna. Mosolyogva köszöntötte Emile-t, és Lajoie márki felől érdeklődött. Emile kelletlenül tért ki urára egy-két szó erejéig, de Madame Giséle láthatóan elkalandozott. Emile végre a tárgyra tért, és kedvese hollétét tudakolta.

– Eléonore már nem dolgozik itt – mondta a Madame a körmeit mustrálgatva. – Nem tudom, hol lehet.

Emile bizonytalanul toporgott, kereste a nő tekintetét, egy esetleges tréfa árulkodó jeleit, de Madame Giséle csökönyösen elfordult.

– Üzent nekem valamit?

A nő megrázta a fejét.

Emile hitetlensége kisvártatva mély, lesújtó csalódottságba fordult. Szédülés fogta el, térde behajolt, tehetetlenül huppant le egy közeli párnázott székbe. A Madame, látva kétségbeesését, gyorsan mellé telepedett.

– Nyomorúságos idők ezek, Beaumont úr. A vérbaj úgy terjed, akár a pestis. Az utcán minden lány fertőző, és az elit társasházakat is egyre nehezebb tisztán tartani. Ha az orvos feljelent, a hatóság bevonja a működési engedélyem.

Emile elutasítóan hallgatott, de a lelke mélyén nem érzett dühöt. Az Eléonore-nak szánt vers szétesett, atomjaira hullott, értelmét vesztette.

– Ön nem tipikus férfi, Beaumont úr. Ezt rövid ismeretség után sikerült megállapítanom. A ragaszkodása Eléonore-hoz egyedülálló, lovagias magatartás. Csakhogy az idealizmus, amit képvisel, a könyvekbe való, nem ebbe a csalárd világba. Franciaországban minden megromlott. A fertő beette magát a társadalmunkba, a pincétől a padlásig, megmételyezve az eredendően jólelkű egyéneket is. Hamis értékeknek hódolunk. Az ön erőfeszítése, hogy saját világképét ráhúzza erre a bűzlő latrinára, Don Quijote de la Mancha-t juttatja eszembe.

Emile-t gyomorba vágta Madame Giséle őszintesége. Két dologra ébredt rá hirtelenjében. A nő sokkal műveltebb, mint korábban képzelte. A másik, hogy nem hallott még soha becsmérlő szót a társadalomról, pedig rengeteg politikai vitának fültanúja lehetett. A főurak álszent diskurzusaikkal a szőnyeg alá söprik a szemetet, és megelégszenek a csillogó padló látványával, melyen épp csak talpalatnyi hely maradt az egyre terjeszkedő szőnyeg körül.

Emile-t megmagyarázhatatlan gyengédség fogta el a Madame iránt. Nem ugyanaz, amit Eléonore-ra gondolva érzett, hanem egy megértő lélek közelségének megnyugtató tudata.

– Szeretem Eléonore-t – bukott ki Emile-ből a vallomás, de nyomban el is szégyellte magát, mint, aki illetlent mondott. – Mitévő legyek?

– Válasszon másik lányt ma estére. Hátha újból szerelemre lobban. – Madame Giséle harsányan felnevetett.

Emile-t meglepte a nő tapintatlansága, és rokonszenve elillant.

A Madame felállt, hogy üdvözöljön valakit, egyedül hagyva a csüggedt Emile-t, aki még sokáig ült ugyanott, elszorult torokkal, kibuggyanni készülő könnyeivel küzdve.

A következő napok Lajoie szolgálatában egyhangúan teltek Emile számára. A márki felépülése után újult erővel folytatta a földi gyönyörök hajhászását, de rendszerint testőrkapitánya nélkül, aki a legváltozatosabb indokokkal mentette ki magát.

Emile zárkózottabb lett, mint valaha. Régi barátait elkerülte, valósággal irtózott tőlük. A város ellenségessé vált, a rothadó bűz utolérte, bármerre is járt. Homályos sikátorokban sétált, háborús kitüntetéssekkel felékített aranyrojtos kabátban, amit kis híján leszaggattak róla a várbajos szajhák. Sikítottak, kérlelték, szidták, szemtelenül fogdosták, de hiába.

Kezét teste mellé szorítva, kifogástalan eleganciával vonult végig tervezett útvonalán a latrina – ahogy Madame Giséle találóan nevezte – szívébe, a külső jégburok alatt lángoló bensővel. A nők fekélyesek voltak, csatornaszag áradt szakadt rongyaikból és mosdatlan bőrük szennyes pórusaiból. Úgy dongták körül Emile-t, ahogy a rovarok a fénylő lámpaburát. Rózsát keresett a szemétdombon. A rózsát Eléonore-nak hívták. Hervadó félben lehetett, de a meghasonlott férfi lelkében a szépség utolsó végvárát jelentette.

A sétát újra meg újra megismételte, eredménytelenül. Végül felhagyott a naiv reménykedéssel.

Egy nap kikocsizott elhanyagolt birtokára, mely a bárói cím elnyerése után némi területi bővítést szenvedett el. Miután meggyőződött róla, hogy a csekélyke személyzet megfelelően teszi a dolgát, rendelkezett az elvégzendő feladatokról, és visszavonult szerény lakosztályába. Egy hét szabadságát őrlő magányban töltötte. Alig-alig mozdult ki a szobájából. Könyvtárát újabb kötetekkel egészítette ki, és napi nyolc órát olvasott. Olvasott, hogy kizökkenjen apatikus állapotából, melybe Eléonore elvesztése taszította, és azért is, hogy jobban megértse a világot, amelyben élt. Újdonságnak számító realista és naturalista irodalmat forgatott. Undorral telve lapozgatott, falta a betűket, melyek egy istentelen ország istentelen életét rajzolták meg, félelmetes részletgazdagsággal.

Egyszer aztán végleg megcsömörlött, becsapta a kezében tartott kötetet – egy filozófiai művet –, az asztalra ejtette, és kiszaladt a szobából. Az utolsó pár sor, amit megjegyzett, valahogy így hangzott: „A katona békeidőben is katona. Kötelessége megvédenie országát a belső ellenségtől, és felvennie a fegyvert, ha a becsület úgy kívánja. Harcolni az igaz ügyért, szépségért és harmóniáért, ez a dolga. Harcolni akkor is, ha bajtárs nélkül maradt. Az utolsó leheletéig.”

Az Emile visszatérte utáni második estén grófok, bárók és előkelősködő újgazdagok díszes társasága ült fényűző lakomát Léonard Lajoie kastélyában. A pompás fogások közt terítékre kerültek az őrgrófság szaftos pletykái, melyeken az urak sajátos gyönyörrel csámcsogtak: pajzán és mocskos hátsó gondolatokkal, helyenként modoros álcájuk mögé bújva. Ahogy az lenni szokott, a jelen nem lévő meghívottak jó hírét állították céltáblául, és megannyi ízléstelen tréfával, bormámoros koholmánnyal rombolták azt, hangos el-elcsukló hahotázás közepette. A grófnék, bárónék és márkinék a szomszédos teremben mulattak. Náluk is hasonló beszédtémák váltották egymást, kiegészítve ékszerkollekciójuk és férjük szüntelen méltatásával. A harmadik csoportot a meggazdagodott, nemesi cím nélküli férfiak asszonyai alkották, akiket a kényes úrinők nem tűrtek meg köreikben. Köztük visszafogott társalgás folyt, amolyan tapogatódzás, egymás vagyoni helyzetének óvatos felderítése, vigyázva, nehogy túl sokat áruljanak el saját magukról.

A szégyentelenül dőzsölő nemesek és nemtelenek zajos összejövetelén Emile is jelen volt, ezúttal nem testőri minőségben, hanem meghívottként. Státusáról megfeledkezvén kívülállóként, tisztes távolból szemlélte a hangoskodó, vörös képű előkelőségek orkánszerű nevetésekkel tarkított, csapongó, szitkozódó, valós vagy tettetett érzelmektől túlfűtött szócsatáját.

Egyfajta homályos kötelességtudattól vezérelve folyton Lajoie márkit követte a szeme sarkából, le nem véve róla a tekintetét egy pillanatra sem. A márki gyakran tűnt el a hölgyek szalonjába vezető ajtó mögött, hosszabb-rövidebb időre. Ilyenkor sűrű bocsánatkérések közepette utat tört a magasba emelt, borral teli kupák közt, melyek az ő egészségére rendeltettek kiinni. Emile-t kényelmetlen érzés, furcsa magány kerítette hatalmába, midőn ura együtt hagyta az ünneplő tárasággal, melyben egy rokonszenves emberrel sem találkozott. Vágyakozva nézett a márki után, kedve lett volna elkápráztatni a hölgyeket és eladó kisasszonyokat frissen szerzett nyelvi finomságaival, de túlságosan félt attól, hogy megvetéssel szembesül, ha megpróbál tetszelegni előttük. Unalmában poharazgatni kezdett, és talált egy alkalmi beszélgetőtársat: egy kellően berúgott, idősödő bárót, aki mi másról, mint a nőügyeiről kérdezgette. Emile félszegen tárta fel kapcsolatát Eléonore-ral, akit nem átallott különbnek nevezni az elkényeztetett grófkisasszonyoknál. A lány betegségéről és elbocsátásáról hallgatott. Elpirult a gondolatra, hogy mindez már a múlt, és talán soha többé nem látja őt. Legnagyobb meglepetésére a báró hevesen bólogatva helyeselt, és különös nyomatékkal jelentette ki, mennyire sokra tartja a Bársonyos Bájak Bordélyban dolgozó lányokat. Minden jel szerint nem értesült Eléonore távozásáról, vagy ami valószínűbb, azt sem tudta kiről van szó.

– Ők testesítik meg a nőiességet, úgy bizony! – mondta. – A mi asszonyaink előbb vagy utóbb megbolondulnak a fényűzéstől. Többet akarnak láttatni, mint amijük valójában van, és nagy igyekezetükben elfelejtenek jó szeretők lenni.

Emile, aki sosem nősült meg, és a bordélybeli légyottok előtt egy kezén megszámolhatta szerelmi kalandjait, igazat adott a bárónak. Újból megpillantotta a márkit, amint hosszasan búcsúzott valakitől, aki az ajtó túloldalán állt, így ő nem láthatta.

– A házigazdánk élete csupa élvezet – jelentette ki a báró, és rövid kacagása tüdejének elnyújtott sípolásában végződött.

Emile-nél jobban senki sem ismerte Lajoie titkos kicsapongásait, de bizalmasan kezelte őket. Ha gyomra engedi, hogy kivegye részét a főurak ocsmány társalgásából, és elég bátor, hogy kiteregesse a márki szennyesét, elmondhatta volna pajzán történeteit, roppant nagy tetszést aratva.

A bárót, akivel elfelejtettek bemutatkozni egymásnak, nem avatta be a gyalázatos titkokba, inkább udvariasan megszabadult tőle, és kimenekült a szalonból, mert már nem bírta a helyiség áporodott levegőjét.

Az előszoba általános zsivajában beszélgetésfoszlány ragadta meg a figyelmét. Közelebb ment a két, vendéghajat viselő pápaszemes úrhoz, akik kissé elkülönülve társalogtak egy dohányzóasztalnál. Egyikük nyitott újságot tartott finom, manikűrözött, drága gyűrűkkel ékesített ujjai között. Az első oldalon feketéllő hatalmas betűket Emile már méterekről elolvashatta. Csoportos öngyilkosság! – hirdette a címlap.

– Igazán kár értük – mondta a lapot tartó parókás férfi. – A legfiatalabb valóságos angyal volt. Hogy is hívták? Eloise?

– Kár-kár, de képzelje csak el, ha megfertőzi valamelyik…

– Ó, az roppant kellemetlen, ne is említse!

Emile rosszat sejtett, de nem merte megszólítani az urakat. Tovább hallgatózott.

– A cikk szerint elérték a fertőzésnek azt a stádiumát, amikor már az egész testüket elborították a fekélyek.

– Gyomorforgató a gondolata is.

– A Bársonyos Bájakban sem mehetünk biztosra manapság.

Emile itt lépett közbe. Szó nélkül kitépte az újságot az öregember kezéből és hátra sem pillantva kiviharzott az ajtón.

Bezárkózott az egyik vendégszobába, lámpát gyújtott, és olvasni kezdett. Még túl sem jutott az első bekezdésen, amikor őrülten felzokogott. Már a kihallgatott beszélgetésből tudta, amit tudnia kellett, de akkor makacs szkepszis vett erőt rajta, ami az olvasás kezdetéig elnyomta a szörnyű bizonyosságot.

A Szajnából három holttestet halásztak ki, akiket korábbi luxustársnőkkel azonosítottak.

Mindhárom szifiliszben szenvedett. A boncolás után az is kiderült, hogy méreg végzett velük.

Eléonore halott. Felfoghatatlan, hogy fajulhatott idáig az eset. A bizonytalan egzisztenciájú nő, aki valaha urakkal hált, ezáltal előkelőnek bélyegezték, munkáját és szépségét egyszerre elveszítvén önkezével vetett véget életének.

Emile kilépett a kastély csendesen szendergő épületszárnyán végighúzódó folyosóra, és a néptelen lépcső felé indult, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltve elhagyja Lajoie márki házát. Erőtlenül, reszketegen véve a levegőt, lefelé totyogott a lépcsőn, amikor dühös szóváltásra lett figyelmes.

­– Mit akar ez jelenteni? Léonard beteg? Én is elkaphattam?

Emile már látta a földszinten vitatkozókat. A márkiné és Delamort, Lajoie orvosa.

– Ha az utóbbi fél évben éltek házaséletet, akkor igen, asszonyom.

A márkiné kövérkés orcája a doktor szavainak hatására lángvörösre változott. Zavarában nem tudott megszólalni, csak hápogott, majd kényszeredett büszkeséggel kihúzta magát, és faképnél hagyta a Delamort-t.

Emile olyan lassan közeledett, ahogy csak tudott, de Delamort észrevette, és látván feldúlt ábrázatát, mindjárt megszánta.

– Beaumont úr, jól van? Úgy látom, alig áll a lábán!

– Minden rendben van, semmi bajom – hadarta türelmetlenül és meggyőződés nélkül Emile.

– Azért jobb, ha megvizsgálom.

Nem ellenkezett, leült egy párnázott padra, és egykedvűen tűrt, míg Delamort elvégezte a rutinvizsgálatokat.

– Kicsit akadozva veszi a levegőt, de semmi jelentős rendellenesség. Azért én pihennék az ön helyében.

Emile örült, hogy lerázza végre a doktort. Halk köszönetet mondott neki, és sarkon fordult, de nyomban meg is torpant. Delamort motyogott valamit az orra alatt, ami a magas mennyezetű teremben visszhangot verve harci kiáltásként pezsdítette fel az Emile-ben buzogó katonai vért.

– Kitudódott hát… Szegény Léonard.

Emile egy perce még nem hitte, hogy érdekli valami az életben. Apró kíváncsiság szikrája gyúlt benne, egyúttal valami mélyen gyökeredző gyanú érzete tört a felszín felé, és tudatosodni látszott egy iszonyú felismerés.

– Említik a nevét a mai Courrier-ben – fordult vissza az orvoshoz. – Igaz, hogy ön vizsgálta meg a három szerencsétlen nőt?

Delamort felriadt mélázásából, majd pillanatnyi töprengés után válaszolt.

– Így igaz.

– Ismerte Eléonore-t? Mennyire volt súlyos az ő…– Emile hangja elcsuklott.

– Ő kapta meg a legrégebben. Hogy pontosan mikor, azt a hosszú lappangási idő miatt nehéz megmondani. Talán már évekkel ezelőtt. – Mintha Delamort is elérzékenyült volna, hangszíne természetellenessé vált.

– És Léonard Lajoie?

Delamort hallgatott.

– Mióta kezeli bujakórsággal? – Emile keze ökölbe szorult.

– Nem kötelességem felvilágosítani önt a pácienseim állapotáról! – felelte Delamort ellenségesen remegő hangon.

Emile bosszúsan legyintett, és elrohant.

Lajoie márki kopogtatásra riadt délutáni szunyókálásából. Felült az ágyban, miközben a hálószoba ajtaja kinyílt, és Emile lépett be. A márki zavartan pislogott a jövevényre, álmos arcán megjelenő fintora elárulta, hogy nem őrá számított.

– Emile kapitány, mit keres itt?

Lajoie szoborrá dermedt, amikor felfogta, hogy pisztoly csöve mered rá.

– Katona vagyok. A szépség zászlaja alatt fogadtam hűséget, megszegvén Léonard Lajoie-nak tett korábbi eskümet, és fegyvert ragadok, mert a becsület úgy kívánja! – szavalta Emile, majd tüzelt.

A fülsiketítő dörrenéssel egy időben a márki teste összerándult, majd röviddel utána elernyedt. Füstgomoly csapódott Emile szemébe, orra a puskapor csípős szagával telt meg. A hullává merevedett márki arcát figyelte, rajta a ráfagyott csodálkozó kifejezéssel. Lajoie szája és szeme tágra nyílt, mellkasán a hálóing finom szövete megpörkölődött, alatta véres folt terebélyesedett.

A merénylő az ágyra ejtette a fegyvert, és térdre zuhant. Fejét leszegve keskeny pengéjű tőrt húzott elő övéből, és két marokra fogva markolatát, a tőr hegyét szívének szegezte. A folyosóról behallatszó lábdobogás egyre közeledett. Üvöltés, sikoltozás kísérte. Emile tudatáig mindez alig jutott el. Tekintetét égnek emelve előretolta a csillogó pengét.

A küszöbön összesereglett háznép szörnyülködve töltekezett a hálószoba zord látványával. A legfiatalabb inas sikeresen elkapta az elaléló szobalány derekát, és kihúzkodta a bámészkodók közül. Delamort eszeveszett iramban robbant be, tudomást sem véve az ájult nőről. Először erőt vett rajta a borzalom, majd visszanyerte lélekjelenlétét, átlépett Emile élettelen teste felett, és a márkihoz sietett. Megragadta csuklónál a hófehér kezet, megemelte, aztán visszaejtette. Két ujját a nyaki ütőérre helyezte, miközben fülét a szétroncsolt mellkasra tapasztotta. Miután meggyőződött arról, amit már beléptekor is jól látott, szembefordult a döbbent arcokkal, és bejelentette Léonard Lajoie halálát. A tömeg, mintha csak erre várt volna, pillanatokon belül feloszlott, és a doktor immár egyedül volt a két hullával.

Leguggolt Emile mellé, megnézte a szolgálati pisztolyt és a halott melléből kimeredő tőrt. Nem nyúlt semmihez. Szeme az összehajtott újságon akadt meg, amely a férfi zubbonyának zsebéből csúszhatott ki. A híradás a luxusszajhák öngyilkosságáról. A Courrier cikke, melyben az ő nevét is említik. Delamort nagyot sóhajtva feltápászkodott. Még egyszer végignézett a szobán, mely korábban tiszteletet ébresztett benne, de most mocskos volt, véres, puskapor- és halálszagú. Éppen olyan istentelen, mint amilyennek az Emile által forgatott könyvek az országot leírták. Az országot, mely régen szépségnek adott otthont, de hűtlen lett. Tárt karokkal fogadta a bűnt és a vele járó ocsmányságot. Delamort olvasmányai nem erről szóltak, mégis valami hasonlót érezhetett, mert földbe gyökerezett lábbal bámulta a borzasztó képet, kezével öntudatlanul tapogatva ágyékát, ahol saját fekélye rejtőzött.