2. helyezett (6. Ranglista, 2011.09.05.)

Orestes Wise nagyokat nyögve húzta a jókora hűtőszekrényt a lakása közepére. Természetesen a céljának akkor is megfelelt volna, ha helyén, a konyhában marad, ám a férfi jogászként hozzászokott a színpadiassághoz, ezért mindent úgy akart elrendezni, ahogyan elképzelte: a hűtő tehát lomha csosszanásokkal haladt a járólapon, ő pedig teljesen átizzadta az ingét.

Még leellenőrizte, hogy a fehér monstrum a kívánt irányba – a bejárati ajtó felé – néz-e, majd bólintott, és vetkőzni kezdett. A kevéske élelmiszert (bontatlan csomag párizsi, két liter tej és egy gyanúsan szottyadt fej karalábé) rögtön ebéd után hűtőládákba pakolta, magukat a polcokat kiemelte, végül pedig a hőmérsékletet is fagypont alá vette: így már csak ő maradt hátra. Grafitszürke öltönyét a tönkreázott inggel és nyakkendővel együtt akkurátusan vállfára akasztotta, azt pedig a szekrénye ajtajára. Remélte, hogy valaki majd kitisztíttatja a ruháit, bár nem mondhatni, hogy emiatt lerágta volna a tíz körmét.

Amikor a zoknitól is megszabadult, kinyitotta a hűtőszekrényt. Bőrén azonnal megdermedtek az izzadságcseppek a kifelé áradó fagyos levegőtől, de nem foglalkozott vele. Felszegte a fejét, és úgy, ahogyan volt – egy szál alsónadrágban, amit csupán a méltóságának megőrzése végett hagyott magán – bemászott, majd belülről becsukta az ajtót. Sötét lett, és csak a motor halk duruzsolása maradt neki társaságul.

Orestes Wise huszonkilenc éves, nőtlen válóperes ügyvéd volt, és most pontosan ötvenkettedik alkalommal kísérelte meg az öngyilkosságot.

Így belegondolva tulajdonképpen találó választásnak érezte a frizsidert. Az utcákon Londonra a legkevésbé sem jellemző nyári kánikula tombolt; pont, mint egy évvel ezelőtt, amikor a hárpia belépett az életébe, és fenekestül felforgatta azt. A hőség után élvezte a bőrét kóstolgató hideget. Lehet, hogy januárban gyorsabban végzett volna vele, de akkor inkább – érthető okból – a meleg vonzotta: hétről hétre olyan módszerrel próbálkozott, amelyikben a tűz kapott főszerepet. Sikertelenül, persze, de legalább addig sem fázott.

Gondolatai visszaterelődtek a nőre, akit teljes szívéből gyűlölt. Milyen lekezelően beszélt vele akkor! Úgy sétált be Orestes irodájába, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egyszerűen csak megjelenni anélkül, hogy időpontot egyeztetett volna a titkárnővel. Még arra is emlékezett, mit viselt a némber: napsárga kiskosztümöt térdig érő bakanccsal. Meg akarta mondani neki, hogy ez a szín egyáltalán nem illik a vörös hajához, de…

Tüsszentett, hármat és gyorsan. Már bánta, hogy nem készített be magának zsebkendőt ilyen esetre. Egy pillanatig fontolóra vette, hogy kikecmereg érte, ám végül meggondolta magát. Legalább félórával később köszönt be a fagyhalál, ha most félbeszakítja a műveletet. Végül is időnként már az egész testét végigborzongatta a hideg.

A mai naptól fogva halhatatlan vagy, Orestes, mondta neki a hárpia. (Akkor persze még nem tudta róla, hogy mitikus lény, de néhány héten belül kiderítette.) Nem árt neked sem pisztolygolyó, sem tűz, víz, öregkor vagy betegség. Ha levágod valamid, visszanő. Isten vagy az emberek között.

Baromság, felelte ő, és visszatemetkezett a Times aznapi számába. Azt hitte, Heather, a titkárnője eszelte ki a tréfát büntetésül, amiért félévnyi nyílt flörtölés után sem hívta el még vacsorázni; netán valamelyik ügyfele járatja vele a bolondját – bár ezt a lehetőséget valószínűtlennek találta. Általában szép és fiatal asszonyoknak segített elválni és zsebre vágni a férjük vagyonát. Inkább kihívó ajánlatokat kapott hálából, mintsem őrült spinéket, akik ilyen képtelenségekkel zaklatják.

A nő azonban nem tágított, és tovább hablatyolt neki kiválasztottságról, ősi titkos társaságokról, és persze magáról az örök életről, amivel állítólag megverte Orestest a sors. Ő közölte vele, hogy akkor sem hinné el a dolgot, ha maga Sean Connery avatja be tollas kalapban, majd amikor a némber nem vette a lapot, hívta a biztonságiakat. Csakhogy a telefon hirtelen megsüketült, az ajtó kulcsra zárult, és már csak ketten maradtak nemcsak a szobában, de úgy tűnt, az egész világon is: ő, Orestes Wise, az immár sápadtan reszkető ügyvéd és a lángvörös hajú, sárga szemű nő, aki meredten bámulta, minden eltelt pillanattal mélyebbre tolva a félelem tőrét a férfi mellkasába. Orestes akkor megértette, hogy nem a bolondját járatták vele, hanem az igazat, a színtiszta igazat hallotta. Egy könnyed sóhajtás, és a nőstényördög hatalma felemelkedett az irodáról, ám az ügyvéd szíve továbbra is őrülten zakatolt. Letaglózta és halálra rémítette, amit megtudott. S mivel a megmagyarázhatatlan tényekre az emberi faj természetes válasza a tagadás, ő is fellázadt: egyetlen szó nélkül felemelkedett a székéből, a nyitott ablakhoz sétált, és egyszerűen kilépett rajta – nyolcemeletnyi magasságban. Akkor kellett volna először meghalnia, de sértetlenül úszta meg a kalandot.

Phi, a hárpia azóta rengeteget faggatta, miért keresi ilyen megszállottan a halált ahelyett, hogy az örök élettel járó csodálatos lehetőségekre koncentrálna, ám a férfi nem tudott magyarázatot adni. Egyszerűen képtelen volt elfogadni a helyzetét. Gyanította, hogy makacs elszántságában a veleszületett földhözragadtsága is közrejátszhat amolyan „hiszem, ha látom” alapon, de emellett morbid módon élvezte is a kihívást. Napokat töltött a következő öngyilkossági kísérlet tervezgetésével és a hozzávalók beszerzésével, majd a hét végén – általában vasárnap – kipróbálta. Eleinte hagyományos módszereket választott: pisztolyt, kötelet, mérget. A golyó helye másodpercek alatt felszívódott, egész délután unatkozott a csillárról lógva és a tévét bámulva, végül gusztustalan ízét leszámítva a méreg is hatástalan maradt. Ekkor utánanézett a halhatatlanságnak; először a régi mítoszok között, aztán pedig kortárs forrásokban. Semmi nem segített. A poros könyvtári kötetekben csak arra talált homályos utalásokat, hogyan szerezze meg az örök élet vizét – lemondani róla, úgy tűnik, soha egyetlen hős sem akart.

Még az sem állította meg, amikor néha belegondolt, mi történne, ha valamelyik módszer hatásosnak bizonyulna. Tavaly novemberben olyan mélyre jutott, hogy egy alkoholmámorba fulladt éjszaka másnapján elindította a hifin a „Princes of the Universe”-t, majd a szomszédtól kölcsönkért pallossal kísérelte meg levágni a saját fejét. Lassan ment, pokolian fájt, és csak annyit ért el vele, hogy összevérezte a parkettát: amint megfogta a lepottyant kobakot, és visszatette a helyére, azonnal összeforrtak a csigolyái. Még csak púp sem nőtt a homlokán a becsapódástól, nemhogy kék villámok cikáztak volna mindenfelé, mint a filmben.

Fázott, és kezdtek elgémberedni a tagjai. Talán egy órája kuporoghatott már a hűtőszekrényben, mégsem érezte úgy, hogy haldokolna. Bőrén helyenként dérré fagytak az izzadságcseppek, a pulzusa azonban ugyanolyan nyugodtan és erősen lüktetett, mint máskor – és hiába kellett volna már elfogynia a levegőnek, továbbra is könnyen lélegzett. Morogva elkáromkodta magát: ma sem jött össze.

Már majdnem eldöntötte, hogy kimászik, amikor valami megdobbant a feje fölött, a külvilágban. Enyhe nyikorgás és mocorgás hallatszott, majd három éles koppanás: a hárpia udvariasan jelezte, hogy megérkezett.

– Menj a Pokolba! – csattant fel Orestes. Dühítette, hogy megint alulmaradt a természetfelettivel szemben.

– Te készültél oda, nem én – felelte Phi nyugodtan. A hangja csak tompán szűrődött át a falon, az ügyvéd mégis elkapta benne a gúnyos élt. – Bár fel nem foghatom, miért. Más a lelkét eladná egy ilyen lehetőségért, te meg egy éve küszködsz, hogy megszabadulj tőle. Kezd unalmas lenni.

– Senki nem kérte, hogy végigasszisztáld!

Hallgattak egy darabig. A nagy csendet csak a hűtő dorombolása és Orestes fogainak vacogása törte meg. Ahhoz képest, hogy pár perce szabadulásra vágyott, most foggal-körömmel ragaszkodott a bezártsághoz pusztán azért, mert odakinn a hárpia „Én megmondtam!”-vigyora várta. Utált veszíteni. Mindig minden ügyét megnyerte; miért épp a saját halála felett nincs hatalma?

– Ha tényleg azt szeretnéd, elmegyek. – Phi most az egyszer szelíden beszélt. A férfit meg is lepte a változás. – Eddig azt hittem, csak bosszantani akarsz, de ez a morbid „hóbortod” már szenvedéllyé fajult, és attól tartok, én vagyok az oka.

A frizsider ajtaja diszkrét cuppanással kinyílt. Orestes kékes árnyalatú keze tapogatózva meglelte a parkettát, majd a tenyeret követte az egész test, míg a férfi végre az utolsó lábujjáig kikecmergett fagyos börtönéből. Ekkor kötelességtudóan visszacsukta az ajtót.

A hárpia rámosolygott, és kecsesen leszökkent a hűtőszekrény tetejéről. Besétált a hálóba, hogy aztán visszatérjen egy vastag szürke pokróccal, amit sürgősen az ügyvéd köré csavart. Ezúttal neonsárga lakk ruhácskát viselt hozzáillő csizmával, és a sarkának kopogásával az őrületbe kergette a férfit. Ezt Orestes szerette volna megmondani neki, ám kettejük közül Phi használta ki előbb az alkalmat a beszédre:

– Örülök, hogy jobb belátásra tértél – csicseregte. – Engedek neked egy forró fürdőt, hogy…

– Phi – vágott a nő szavába fáradtan Orestes.

– Igen? – A sárga madárszempár elkerekedett meglepetésében.

– Miért én? Nem, várj, mégsem ezt akarom kérdezni. – Egy pillanatra elbizonytalanodott a padlón kuporogva, de aztán kivágta magát. – Miért? Úgy értem, végeredményben nem számít, hogy pont velem történt ilyesmi, hiszen bárkivel megeshetett volna. Mondjuk, hogy szerencsém volt. De itt vagyok egy éve, és arra soha nem kaptam választ tőled, van-e valamilyen küldetésem vagy célom, ami miatt halhatatlan lettem. Mármint… az ilyen ajándékért sokan az életüket áldozták, és mégsem kapták meg, nekem meg az ölembe hullt. Kell, hogy legyen oka.

A hárpia félig még a fürdőszoba felé fordulva üres mosolyt villantott rá. Orestes gyakran próbálta meg elképzelni tollas testtel, de sosem sikerült: Phi kifejezetten csinos nő volt, és a szárnyát is csak időnként mutatta meg. Egyedül ilyenkor – amikor mereven, pislogás nélkül bámult rá, mint egy bagoly a prédára – érezte rajta hátborzongató bizonyossággal, hogy nem ember.

– A fajtád olyan régóta ápol adok-veszek kapcsolatot az isteneivel, hogy már az érzékszervekkel felfogható egész világot egy hatalmas piacként látja. – Phi arcáról nem tűnt el a mosoly, szeme viszont öreg, sötét ikeralagútként ásított a férfire. – Imáért cserébe jólétet kapsz, szeretetért szeretetet, pénzért pedig jóformán bármit. „Semmit nem adnak ingyen.” „Mindennek ára van.” Még a jócselekedet is kényelmes túlvilági élettel honoráltatik a halálotok után, így az önzetlenség lehetőségétől is megfosztottátok magatokat.

– Hová akarsz kilyukadni? – kérdezte feszengve az ügyvéd. A pokróc megtette hatását: már nem vacogott a foga. Legalábbis a hidegtől nem.

– Oda, hogy hiába mondanám: nincsenek kötelezettségeid, felfogni sem lennél képes. „Ajándéknak” nevezted, de máris arról faggatózol, mivel kell fizetned érte; milyen hátsó szándéka volt a felsőbb hatalomnak, ami rád ruházta. Még ha el is fogadod ímmel-ámmal, egy idő után akkor is találnál valami mondvacsinált „ellenárat,” amivel törleszthetsz. Beteg, boldogságra képtelen lények vagytok egytől-egyig. Nem csoda, hogy egyedül maradtatok.

Orestes nagyot nyelt. Gyakran megesett, hogy Phi kinevette vagy lenézően kioktatta valamivel kapcsolatban, de ez volt az első alkalom, hogy a litánia minden egyes szavát zavarba ejtő, szomorú igazságnak érezte. Szinte elszégyellte magát, amiért csak egy ostoba, korlátolt ember, pedig erről aztán igazán nem tehetett.

Amikor látta, hogy a nő választ vár tőle, összeszedte magát. Sötét tincsein már vízcseppekké olvadt a dér, és apró patakokban indult el az arcán lefelé, ezért, hogy tekintélyének legalább az árnyékát visszanyerje, könnyednek szánt mozdulattal végigszántott a haján. Szemernyit sem enyhített vele a külseje ziláltságán, de legalább megpróbálta.

– Ha jól értettem, nincsenek kötelezettségeim – mondta óvatosan.

– Jól értetted.

– Nincs titkos záradék? Semmiféle apró betű? – A fejében egy hang harsányan felröhögött, amint kipréselte magából a kérdéseket, hiszen ilyeneket legfeljebb egyszeri villanyszerelők tesznek fel, nem sztárügyvédek.

– Nincsen, Orestes; fogd már fel!

Megkísérelte felfogni. Nehezen ment – mármint nem megérteni, hanem elfogadni. Már a halhatatlanság tényével is nehezére esett megbarátkozni – ha más nem, az iménti incidens a hűtőszekrénnyel kiváló bizonyítéka ennek –, de hogy ingyen és bérmentve kapta…

Kínlódva rázta meg a fejét.

Phi sóhajtott. Ritkán látszott ennyire elgyötörtnek.

– Nekem az is elég, ha megígéred, hogy egyelőre félreteszed a szuicid hajlamaidat – mondta. – Adj végre egy esélyt az örök életnek! Lehet, hogy a végén még meg is kedveled.

– Ezért akaszkodtál rám? – sandított rá gyanakodva a férfi. – Hogy megakadályozd, ha ártani akarnék magamnak?

– Ezt a nyakatekert logikát inkább hanyagold a bíróságon – forgatta a szemét Phi. – Megállítottalak egyszer is, amikor abba a kemény fejedbe vettél valami őrültséget? Nem. Azzal épp azt bizonyítanám, hogy valamilyen okból életben kell maradnod.

Orestes arca megnyúlt: a hárpiának igaza volt. Megint.

– Akkor miért? – kérdezte.

– Unatkoztam, ennyi az egész. Rengeteg ember szaladgál ezen a világon, de egy szempillantás alatt meghalnak. Nem éri meg figyelmet pazarolni rájuk. – Phi hangja most lágyabb színt vett fel; szinte valódi érzelmekről árulkodott. – Az istenek többsége nyugovóra tért, amelyik meg itt maradt, nem áll szóba a magamfajtával. A nővéreimnek rég nyomuk veszett. – Vállat vont. – Egyedül maradtam, ezért jólesett egy másik halhatatlan társasága. Perelj be érte.

A férfi elmosolyodott a pimaszság hallatán; sőt, mi több, egy hangyányit meg is kedvelte miatta a hárpiát. Amellett meg, persze, sajnálta: bele sem mert gondolni, milyen érzés lehet tökéletes magányban élni meg a napok múlását úgy, hogy nincs végállomás. Talán ettől félt ő is: az egyedülléttől; hogy kérészéletű rokonai és barátai végül mind eltávoznak egy boldogabb világba, ő pedig itt reked, szívében gyásszal és keserűséggel.

Felpillantott a nőre. Phi még mindig félúton közte és a fürdőszoba között állt, de nem mozdult, mert azt várta, hogyan reagál az elhangzottakra. Bár a legapróbb jelét sem adta gyengeségnek, Orestes mégis sebezhetőbbnek látta, mint eddig bármikor. Valószínűleg a vallomás miatt.

– Azt hiszem, tényleg rám férne az a forró fürdő – mosolygott rá bátorítóan. – Ha megfázom, nem sok hasznomat veszed.

– Mintha amúgy venném – vágta rá epésen a hárpia, noha az arckifejezése inkább megkönnyebbülésről árulkodott.

További megjegyzés nélkül lépett a fürdőszobába, és nem sokkal később az ügyvéd hallotta, hogy megnyitja a vízcsapot.

Orestes Wise szorosabbra húzta magán a pokrócot, majd felszabadultan belevigyorgott a redőibe. Valamiért sokkal megnyerőbb színben tűnt fel előtte a halhatatlanság, mint egy perccel korábban – azt pedig teljes bizonyossággal érezte, hogy nem lesz ötvenharmadik strigula a határidőnaplójában.

A Zsűri értékelése:

A mű megfelel a novella kritériumainak felépítésében és a cselekmény bonyolításában is. A szöveg elég jól húzza magával az olvasót, azonban kissé üres, hiányzik az egyedi stílus. Mintha a szerző meg akart volna felelni egy vélt olvasói elvárásnak. A cselekmény érdekes, felkelti a kíváncsiságot, de a végén elmarad a remélt csattanó. Az ügyetlen címadás is sokat levont a novella értékéből. Összességében kellemes olvasmány.

Átlagpontszám: 4,75