1. helyezett (6. Ranglista, 2011.09.05.)

Gyönyörű lesz a tavasz. Mintha a fákon fellobbannának a virágok, mintha a zöld futótűzként terjedne a mezőkön. A csipkelődő szellőt majd a nap erősödő sugarai zabolázzák meg, az ordas hófelhők bárányokká szelídülnek.

Edit a Cédrus étteremben fog ülni, széles ablakon keresztül nézi a park ébredező fáit. A madarak visszatérnek, birtokba veszik a tágas eget, az autók is élénkebb színekben ragyognak; mindenütt szikrák, csillanások.

Mosolyogni fog a világ.

Edit a kávéját kavargatja majd, várja, hogy ihatóra hűljön. Nem szereti, ha forró, azt sem, ha meleg. Az ablakban meg fogja pillantani magát, és megint meglepődik a hétköznapi arc láttán. Elfordul.

Kevesen lesznek az étteremben, pedig javában tart majd az ebédidő. Legtöbben párban, néhányan kisebb csoportokban étkeznek. A pultnál is kevés lesz a vendég, pedig itt egész jól főznek.

Edit a tányérjára pillant majd, a félretolt csirkecsontokra, az egymás mellé helyezett evőeszközökre. Minden nap ugyanaz a kép ­– gondolja.

– Nem baj, ha ideülök? – kérdi majd egy fiú, és helyet foglal Edittel szemben. Barna tálcáján rizibizi, rántott hús és savanyúság lesz.

A lány zavartan néz majd körbe. Az üres asztalok és székek szinte kiáltanak.

– Tudom, ülhettem volna máshova is, de miért ebédelnék egyedül, ha társaságban is lehet, nem igaz? – A fiú a műanyag evőeszközöket fogja cserélgetni kezei közt zavarában.

– Egyébként Kincses Tamás vagyok.

Edit nem fogadja el a felé nyújtott kezet, azon fog gondolkodni, hogyan szabadulhatna a kényelmetlen helyzetből.

– Edit vagyok – mondja végül, aztán megint a tányérját nézi.

Tamás enni kezd, kapkodva fogja lapátolni a falatokat.

– Nagyon finom. – Megtörli a száját. – Én most vagyok itt először. Tulajdonképpen a várost sem nagyon ismerem még. Te itt laksz?

– Igen.

– A hétvégén költöztem ide. Még nem volt időm szétnézni. Régóta laksz itt?

Edit sóhajt majd, hosszan kortyol a kávéból. Még mindig nem elég langyos.

– Elég régóta.

– Én itt kaptam állást, a CompuTech-nél. Programozó vagyok. Látszik, mi? – A fiú erőltetett nevetése nem fogja idegesíteni Editet, de kínosan hat. Tamás tovább eszik majd, de hamarosan újra megszólal:

– Mondj valamit magadról! Hol dolgozol?

Edit a kávéscsészét vizsgálja. Talán egy korttyal kiiható a tartalma. Tamás mélyet sóhajt:

– Nézd, nem akarok személyeskedni. – Mulatságos lesz, ahogy a szavakat keresi. – Nem, nem áll szándékomban az ilyesmi.

Villájával a tányér szélére kotor majd egy darab húst, ajka lebiggyed.

– Tényleg nem ismerek itt senkit. És tényleg nem jó egyedül enni. Te jó fejnek látszottál, ennyi az egész.

– Nincsenek barátaid? – csillan fel majd Edit szeme.

– Vannak. Illetve voltak. Sokat dolgozom. Főleg számítógéppel, és nem sok lehetőségem marad a szórakozásra. Csak az ebédidő. Este meg... Nem nagyon ismerem még a várost.

– Igen, ezt már mondtad. – A lány először fog elmosolyodni, amit Tamás viszonoz.

– Szóval, mit dolgozol?

– Könyvelő vagyok. És nekem is ez az ebédidőm – Edit kiissza a maradék kávét. – Sajnos lejárt. Mennem kell.

– Jaj, ne! Épp kezdtünk belemelegedni.

Edit nyugodt mozdulatokkal veszi majd kézbe kabátját és táskáját.

– Sajnálom.

– Hát még én.... Mindig ide jársz ebédszünetben?

– Gyakran.

– Holnap találkozunk?

Edit nem fog válaszolni. Rá sem néz Tamásra, úgy távozik.

Másnap az iroda ablakából fogja figyelni a Cédrust. Nem meri félrehúzni a függönyt, megbújik a csipkék takarásában. Tamás ugyanabban az időpontban fog érkezni, mint előző nap. Beletúr a hajába, mielőtt a kávézóba lép.

Edit mellkasát elönti majd a forróság. Ellép az ablaktól, és ráveszi magát, hogy visszatérjen a munkához, a biztonságos számokhoz és bizonylatokhoz.

A szitáló esőben az alant elszórt házak szürke kockákká egyszerűsödtek. Haragosan gomolygott az ég, a madarak alacsonyan köröztek. Húszemeletnyi magasból minden eltörpült: az autók bogarakká, az esernyőt fejük fölé tartó emberek fénylő hangyákká változtak.

Gábor mégsem érezte magát óriásnak. Akkor megelőzhette volna a veszekedéseket Edittel, vagy megakadályozhatta volna édesanyja halálát. Itt fent csak önnön jelentéktelenségével szembesült.

A lány olyan szavakat vágott a fejéhez, amelyeket nem érdemelt meg. Elszorult a gyomra, amiért meggondolatlanul, igazságtalanul vágott vissza. A szó ugyanolyan fájdalmas nyomot hagy a lélekben, mint az ökölcsapás az arcon.

Az anyja a kórházi ágyon azt mondta egyszer, hogy csak addig él az ember igazán, amíg szeretik. Gábor előtte is szerette az anyját, de attól a pillanattól fogva igyekezett életben tartani őt, hiába mondtak az orvosok bármit. Ha egy kicsivel jobban szereti, talán életben marad.

Körmei tenyerébe vájtak.

Igyekezett úgy gondolni az anyjára, ahogyan kisgyerekként látta, amikor gőzölgő tejbegrízt tett elé az asztalra, de minduntalan a párnán fekvő, beesett arc nézett vissza rá. Érezte az átható gyógyszerszagot.

Edit táncolni akart. Nem értette meg, hogy Gábor nem érezné jól magát a zenétől hangos, félrészeg alakokkal és gomolygó füsttel tömött szórakozóhelyen.

– Három hónap telt már el! – hallotta Edit hangját. – Meddig akarsz még a seggeden ülni?

– Holnap korán kelek.

– És akkor mi van? Én is korán kelek. Tele vagyok energiával, jól akarom érezni magam. Lépj túl a dolgokon!

Gábor az elmosódott városi fények ellenére is tisztán látta maga előtt a lány feltűnő színekkel kifestett arcát. Szerette Editet, de eltávolodtak egymástól.

Az ősz eljövetelével nemcsak a fák hullatták leveleiket, de szívükről is lassan lemállott a cukormáz.

Edit csak rövideket tud majd lépni szűk szoknyájában. Bánja, hogy kosztümöt vett fel, mert bár a reggeli hírekben napsütéses időről és felmelegedésről lesz szó, a szél nem hagy alább, és fagykezével bele fog markolni a térdébe.

Majdnem a Cédrus bejáratához ér majd, amikor ráköszönnek:

– Szia!

Tamás lesz az, akit több napja nem látott már, mivel egy órával későbbre tolta az ebédidejét. Érzi majd, hogy elpirul. Kényelmetlenül lép egyik lábáról a másikra.

– Szia. Hát te?

Tamás mosolyogni fog. Közelebb lép a lányhoz.

– Megleptelek, ugye? Nem ilyenkor szoktál ebédelni. Az az igazság, hogy sokat kellett várnom rád.

Edit felhúzza majd a szemöldökét.

– Az út túloldaláról figyeltem az éttermet, hogy lássam, mikor jössz ­– mondja Tamás.

– Nem vagy normális. – Edit nem fogja tudni, hogy dühös legyen-e. Megfordul, és elindul visszafelé. – Sajnos nem érek rá! Vár a munka.

Tamás utána fog sietni.

– Legalább azt beszéljük meg, mikor találkozunk! Én ma este a Főnix bárban leszek nyolc körül.

– Én meg otthon.

– Megadod a számod? Akkor…

Edit összeszorítja majd ajkát, és szembefordul a fiúval:

– Nem akarok veled se találkozni, se beszélgetni! Nemcsak veled, senkivel sem! Nem akarok semmilyen férfit az életembe!

Tamás nagyot fog nyelni. Edit úgy néz majd rá, hogy ne tudjon megszólalni. A fiú végül bólint majd, és zsebre tett kézzel eloldalog.

Edit pedig, nyomasztó súllyal a mellkasán, elsiet a munkahelye felé.

Gábor a naplójába írt. Valójában nem is napló volt, csak keménykötéses füzet a gondolatainak, amelyeket papírra kellett vetnie. Akadtak benne egymondatos bejegyzések – Olyan volt, mint egy aranylombú életfa –, vagy csak szavak – tűhegylábak –, versek.

A vidám és szomorú dolgok megfértek egymás mellett.

– Mit csinálsz? – kérdezte Edit. A küszöbön állt, az ajtófélfának támaszkodott.

– Gondolkodom.

– Én is gondolkodtam.

Gábor nyelt. Tekintete a kiszárított rózsacsokorra tévedt, amely a szemközti falon lógott. Tavaly vette a lány születésnapjára, amikor még boldog volt, és nevetett.

– Én ezt nem tudom így csinálni – mondta Edit.

– Mit?

– Ezt a kapcsolatot.

Gáborból úgy röppent el minden gondolat és érzelem, mintha sohasem lettek volna. Keresztülnézett a lányon.

– Nekem ez túl lassú, túl ragacsos – folytatta Edit.

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.

– Mit?

– Hogy szakítani akarsz – sóhajtott a fiú. – Megéreztem.

Edit bólogatott. Arca eltorzult, mintha a sírás kerülgetné.

– Akkor nem kell sokat magyaráznom.

– Nem. – Gábor felállt. – Nem kell mondanod semmit.

Kiment a folyosóra, hogy felvegye cipőjét és kabátját. A naplót magával vitte.

– Most hova mész? – kérdezte Edit.

– El. Csak elmegyek.

Gábor a belső zsebébe tette a naplót, elrakta kulcsait, és szó nélkül kilépett a lakásból. A lányt sem hallotta köszönni.

Edit őrültnek fogja gondolni magát. Egyszer úgy érzi, kuncognia kell, aztán elszorul a torka, és kis híján visszafordul. Az órájára néz: fél kilenc lesz három perc múlva. Ha Tamás ott lesz a Főnixben – gondolja majd – akkor…

Mi lesz akkor? Mielőtt elindult, letérdelt az ágya elé, szemben a feszülettel. Kérte Istent, hogy bocsásson meg. Kérte, hogy cserélje ki a szívét.

Akkor történt meg először, hogy képtelen volt sírni.

Mire a bár közelébe ér, lelassulnak majd a léptei. Elbizonytalanodik. Meg fog állni egy kirakat előtt, hogy megnézze magát. Farmer, pulóver és hosszú kabát lesz rajta. Haja hátrafogva, diszkrét smink.

Igyekszik majd elhessegetni minden felhőt, és magabiztosnak tűnni.

A Főnix bárban kevesen lesznek. Barátságos helynek fog tűnni; vidám színek, festmények a falakon, hangulatos világítás. A pultos lány biccent majd.

Edit körbenéz. Tamás az egyik asztalnál ül majd egy másik fiú társaságában. A lány először arra fog gondolni, hogy visszafordul, de már késő lesz: Tamás arca felderül, felállva integet majd felé.

– Szia! Azt hittem, egyedül iszol – mondja, amikor odaér az asztalhoz.

– Azt azért nem! De ne állj ott, ülj le!

A másik fiú majd felpattan, és leakasztja kabátját a fogasról.

– Viszont nekem már mennem kell. Van még otthon tennivalóm.

A fiúk kezet fognak, aztán Tamás Edithez fordul:

– Most meglepődtem.

– Én is magamon.

– Nem is tudom, hogy mit mondjak.

– Mondjuk azt, hogy örülök, hogy látlak.

– Bizony, örülök. Kérsz valamit inni?

Gábor tócsákon keresztülgázolva sietett. A szakadó esőben a haja csomóban tapadt fejére, inge átázott mellkasán. Néha a belső zsebéhez nyúlt, hogy ellenőrizze: megvan még a naplója.

Nem tudta hova siet, nem is érdekelte.

Gondolatokkal, érzésekkel telítődött a lelke. Újra átélte a szakítást és a megismerkedésük perceit. A lány különböző arcai rémlettek fel előtte: a boldog Edit, a szomorú Edit, a mérges Edit, a csalódott Edit, a szerelmes Edit, a vágyakozó Edit.

Talán még nem romlott el minden!

Ám érezte, hogy vége. Már hónapokkal azelőtt sejtette, hogy elkövetkezik a pillanat. Túl gyáva volt ahhoz, hogy ő mondja ki, pedig neki kellett volna. Gyáva szar vagyok! Akkor most nem érezné magát ennyire csupasznak. Az esőcseppek belészúrtak, a házak fenyegetően magasodtak fölé, az elrobogó autók ráüvöltöttek.

Talán ha vissza lehetne pergetni az időt, arra a pillanatra, amikor elromlott minden.

De mikor volt az a pillanat? Ki tudja azt megmondani?

Elcsesztem.

Rátette a naplóra a kezét.

Minden bolygónak szüksége van csillagra.

El kell felejtenie az egészet. Editet, a várost, minden helyet ahol együtt voltak, minden időt, amelyet együtt töltöttek.

Néha megmelegszünk egynél, és már perdülünk is tovább.

Megállt a zebránál, toporogva várta, hogy zöldre váltson a lámpa. Mereven nézett előre, az autók színes csíkokká mosódtak.

Nekem te vagy a csillagom.

Aztán zöld jelzést kapott, és lelépett a járdáról.

Pont akkor, amikor fülsértő csattanással durrant ki egy kerék.

Edit szíve szaporán dobog majd, várja a pillanatot, hogy megálljanak a lakása előtt. Kellemes estét töltöttek együtt, pedig nem beszélgettek világmegváltó dolgokról. Vicces történetek a múltból, nagy tervek a jövőből.

– Jól éreztem magam – mondja majd a fiú.

– Én is.

– Remélem, nemsokára megint összefutunk valahol.

Nevetni fognak. Edit elővesz majd egy kártyanaptárt a táskájából, és felírja a telefonszámát.

– Holnap hívj fel, és megbeszéljük!

– Talán együtt ebédelhetnénk.

– Talán – mosolyodik majd el a lány.

Tamás megfogja a kezét, óvatosan megszorítja. Edit nagyot nyel.

– Jó éjt! – mondja majd a fiú.

– Neked is.

Edit előveszi a kulcsát, és bemegy a házba. Az ajtóból még inteni fognak egymásnak.

A lány ledobja majd a táskáját az asztalra, lerúgja cipőjét, lerogy az ágyára, és a tenyerébe temeti az orrát, hogy magába szívja Tamás illatának utolsó foszlányait.

Aztán sírni kezd.

Köszönöm, Uram!

Zúg a motor.

Gábor képtelen lehunyni szemét, pedig hullik bele az eső. A fájdalom körbeöleli testét, beléfolyik a testnyílásain át, új hasadékokat nyit rajta, átveszi az uralmat a sejtjei fölött. Nem érzi, van-e keze, de ha mozdítja, fáj. Mellkasa kínban tobzódik minden egyes lélegzetvétellel.

Szájában fémes ízt érez. Felismeri, hiszen gyerekkorában sokat vérzett az orra.

Zúg a motor.

Szeme sarkából látja, az autót. Az eleje behorpadt, egyik lámpája széttörött. Mi történt?

Egyre nehezebben lélegezik, mintha kést mártanának a tüdejébe. Látása homályosodik, talán a belehullt víztől. A színek kifakulnak. Egy fiú száll ki a kocsiból, arcán rémület, remegő kézzel kutat telefonja után. Először a nadrágzsebeit fordítja ki, majd a kabátja következik.

Gábornak eszébe jut, hogy valami van a belső zsebében. Fontos dolog, legalábbis úgy emlékszik, de hogy pontosan micsoda, nem tudja. A kíntól karikák ugrálnak szeme előtt, ahogy mozgásra kényszeríti karját.

A napló.

A gondolatok.

Az emlékek.

Meg fogok halni?

A legfontosabb, hogy a gondolatok nem veszhetnek el. A lelkét is leírta a füzetbe, talán nem is hal meg igazán. Ha valaki elolvassa, talán a gondolatok és érzések a fejébe ugranak, és ő tovább élhet.

Kicsordul a könnye, ahogy remegő ujjaival megérinti végre a naplót. Minden egyes mozdulattól kevesebb leheletet szív a tüdejébe.

Ez a fiú megfelelő lesz.

Talán elolvassa a naplót. Talán egy napon pont abba az étterembe tér majd be, ahol Edit szokott ebédelni. Egy szebb napon.

Egy gyönyörű, tavaszi napon.

---

A Zsűri értékelése:

Két idősíkban játszódó történet, a jelen és a jövő érdekesen ötvözött egyvelege. Az olvasó elsőre nem tudja eldönteni, melyikből következik a másik, melyik volt előbb. A szerző váltott narrációval bonyolítja a cselekményt. A mindentudó harmadik személy narrációból az idősík változtatásával áttér a heterodiegetikus narrációba. Az átlagos történetet a novella szerkezete teszi egyedivé. Az egyébként sokszínű és nyelvi játékokra kiválóan alkalmas magyar nyelv itt szűkös lehetőségeket ad a jövő idő kifejezésére. A műben a sok “majd” kissé monotonná teszi a szöveget. A zsűri értékelte az egyedi szerkesztés kísérletét.

Átlagpontszám: 4,75