2. helyezett (7. Ranglista, 2011.09.12.)

Különös, fekete szobában vagyunk. Nem sötét; az emberi fogalmakkal nem mondhatnánk sötétnek, csak fekete. Ugyanakkor nem is világos. Mindent beborít valami szinte már túlvilági, végtelenből áradó kék derengés. Nem fény. De nem is sötétség. Egyszerűen csak más. Más; talán ez a megfelelő szó. Ez az egész helyiség – a szerkezet – valahogy olyan más.

Ketten ülünk egymással szemben, én és… az a másik. Sokban különbözünk egymástól, el sem lehetne képzelni, mennyiben. Én huszonéves férfi vagyok, fekete, fésülhetetlen hajjal és barna szemekkel. Valójában nincs bennem semmi különös, ami miatt kitűnnék mások közül. Soha nem is volt, és nem is lesz. A másik azonban… ez merőben más helyzet. A legkevésbé sem hasonlítunk, és ezt nem úgy értem, hogy a nemünk, a rasszunk vagy testfelépítésünk másmilyen. Teljesen különbözünk. Előttem egy idegen ül. Határozottan nem ember, de még humanoidnak sem mondanám. Teste tömzsi, a nyak tájékán szűk, és lefelé kiszélesedik, homokóraszerűen. Négy rövid lába és két hosszú, de eléggé vézna karja van. Zöld színű, kelésekkel borított bőrét bűzös nyálka borítja. Apró kis pofájában karikatúraszerűen hatalmas, ám gumós fogak éktelenkednek. Orra és füle nincs, vagy legalábbis semmi ehhez hasonlót nem vélek felfedezni a fején. Két kicsiny szeme hosszú kocsányon lóg; azt gondolná az ember, ha nem figyel oda, valamelyik szemgolyója könnyen a szájában köthet ki. Az egész lény nem túl magas, ha mindketten felállunk, legfeljebb a derekamig érhet.

És szkanderezünk… Már hosszú percek óta, de lényegében még semmi érdemleges nem történt. Kezeink középen állnak. Időnként hol az egyikünk, hol a másikunk kap erőre, és ekkor ökleink végre elmozdulnak valamelyik irányba, de aztán hamarosan visszakerülnek eredeti helyükre. Nem bírunk egymással. Pedig ki gondolná, hogy egy ilyen kis nyeszlett lény a legrövidebb ideig is kiállna egy ehhez hasonló erőpróbát. Bár voltaképpen engem sem faragtak valami kemény fából.

Igazi kihívás… Valószínűleg ez az első szkandermeccs, amit egy földi ember egy idegen ellen vív. Ezzel most történelmet írunk. Hajh, de még mennyire! Az idegen fújtat, arca összeszorul, megfeszül, minden erejével a közdelemre összpontosít. És izzad! Vagy legalábbis a bőre egyre sebesebben termeli a váladékot... Talán jobban hasonlítanak ránk, mint először hittem? Én is izzadok. Nem tudom, meddig bírom még.

Két faj harca ez. Egy mikroszkópikus összecsapás. Az erősebb faj nyer, a gyengébb elbukik. Persze valójában az, hogy melyikünk nyeri meg a meccset, nem bizonyít semmit. Több, mint valószínű, hogy ha két más egyedet engednének össze, teljesen más eredményt kapnánk. Népeink valódi erején, technológiai fejlettségén pedig természetesen semmit nem befolyásol ennek a küzdelemnek kimenetele. Hiszen a zizegők is csak vézna százlábúak a hatalmas géptesteik nélkül.

Azért mégiscsak van valami ebben a küzdelemben, ami egyedivé teszi. Ez az első. Nem csak az első szkandermeccs, de a legelső alkalom, melyben e két bolygó lakosai egymással szembe kerülnek. Aki most nyer – úgymond előzetesen – az visz mindent, aki pedig veszít… A gyenge elbukik. A vicc pedig az, hogy valóban ez a helyzet… Emiatt lesz első összecsapásunk egyben az utolsó is.

Figyelőink nem saját fajtársaink. Hogy is lennének! Nincs itt senki, aki szurkoljon egyikünknek vagy másikunknak, aki a pártunkat fogná. Megfigyelőink mindössze négyen vannak: egy plazmatikus lila, egy féregtestű zizegő, egy disznószerű bermer és egy humanoid, de azért tőlünk nagyban különböző magas. Mindegyik fajból egy, mégpedig az irányító: egy kollektív elnök, egy vallási vezető, egy császár és egy világatya. Számukra teljesen lényegtelen a mérkőzés kimenetele – ez a legrosszabb az egészben. Nem érdekli őket, hogy az emberek győznek, vagy ezek a ványadt kis moszattestűek, akik annyira titkolják kilétüket, hogy még most is csak néhány homályos adatunk van felőlük. Ők négyen nem azért vannak most itt, hogy megtudják, ki nyer és ki veszít. Pusztán azért, hogy valaki nyerjen. Meg hogy valaki veszítsen. Akkor pedig vége mindennek.

Nem csak nézőközönségünk különleges, hanem a hely is. Nem egy kocsmában vagyunk, vagy valami lepukkant szórakozóhelyen, de még csak nem is a lilák hatalmas stadionjainak egyikében, ahonnan a világaik minden pontjára sugározzák a sportközvetítéseket. Egy szerkezetben ülünk, egy ördögi szerkezetben, ami egész világok sorsáról képes dönteni. Civilizációk életéről és pusztulásáról. Erre pedig nem más szolgál, mint a szkander.

Igazából elég egyszerű – az égadta világon semmi bonyolult nincs benne. Épp ettől olyan irtózatos. Ha én veszítek, és a kezem lekerül az asztalra, az egész emberi világ megsemmisül. Minden élő ember, a Föld, a Hold, a Mars, a kolóniák és az összes ember alkotta szerkezet. Bármi, ami hozzánk köthető, megszűnik létezni. Elporlik és beleveszik az univerzum ürességébe. Ha a nyavalyás kis ellenfelem veszít, az ő világával történik ugyanez. Mi pedig… élhetünk. Semmivel sem lesz jobb nekünk, vagy rosszabb, mint eddig. Egyszerűen csak megmaradunk. Ilyen hát ez a borzalmas játék. Egy olyan technológia, amiről mi még álmodni se mernénk… és ők erre használják.

Ez a négy mocsok itt körülöttünk pedig mulat rajtunk. Ez nekik tetszik. És az a dagadt disznó nyálat köp a pofájából, úgy röhög, mi pedig szenvedünk. A többiek csak kacagnak, elég örömöt nyújt számukra a szenvedésünk látványa. De az a mocsok kis disznó buzdít minket. Talán tévedtem, a többivel ellentétben ő mégis szurkol nekünk. Felváltva hol az egyikünket, hol a másikunkat bíztatja. Egyszerűen csak a pokoli játék kedvéért. Hogy küzdjünk… Hogy még többet szenvedjünk. És ő ezt élvezik. És ők ezt élvezik…

A kis szörnyeteg velem szemben egyre csak szenved, szemei a kacsukból már kigúvadnak az erőlködéstől; kapálózik, fújtat. Egyre kevésbé bírja. Ez viszont rám is igaz, hiszen ha ez a szerkezet nem iktatta volna ki az életszükségleteimet, már valószínűleg összepiszkítottam volna magam az erőkifejtéstől. De így nem… Így kitartok. Legalábbis azt hiszem…

És ekkor megtörténik! A karomat szinte már nem is érzem, jóformán az sem tudom, mit csinálok vele. Erőlködök-e még, vagy tartásom már elernyedt? Egy biztos: a kezem egyszer csak megindul. Csakhogy épp a rossz irányba. Erőm – úgy fest – a végét járja. A kis fenevad lassan felülkerekedik rajtam, öklöm lassan, de biztosan közelít az asztal aljához. Energiám minden kis morzsáját összeszedem, és megfeszülök… Nem ér semmit. Ellenfelem apránként leszorít… És felrémlik előttem a Föld, a szülőhazám, a családom és a barátaim… És én nem tehetek semmit. Már nem. Mindennek vége…

Már majdnem leér a kezem, a három távolabbi egyre hangosabban kacag, a disznó pedig egyenesen tombol… És nekem ekkor egy kis gondolat állapodik meg a fejemben. Igazán egyszerű, gyerekkorában mindenkinek eszébe jut, aki szkanderezik. Csak persze olyan helyzetben, amikor egy világ súlya nyomja az ember vállát, nem pont így gondolkodunk. De már nincs mit tenni… Felemelem az eddig lenn fekvő bal karomat, és két kézzel cibálom vissza az idegen öklét. Ő pedig prüszköl, vonyít. Keze sebesen siklik a vereség felé, de nem tehet ellene semmit. Mert csalok. Ugyan neki is két karja van, de a másik valahogy furcsa szögben áll ki a háta közepén. Lehet, hogy otthonában a szűk, sziklás helyeken való mászást ez megkönnyíti, de így most nem képes elérni vele másik karjáig. Vége van. Kétségbeesetten fogvatartóink felé sandít, de azok csak még harsányabban kacagnak. Élvezik. Azt, amilyen szánalmas dologhoz folyamodok, azért, hogy mentsem a hazámat. Persze ez természetes. Ugyan így most attól is tartanom kell, hogy ellenfelem csal majd. De lábai túl rövidek, hogy meg tudjon vele rúgni, szabad karja pedig esélytelen, hogy elérjen hozzám, és nagyon úgy fest, hogy más nincsen a tarsolyában. Ráadásul mindjárt nyerek.

Akkor pedig megtorlok mindent. Elpusztítom ennek a szánalmas kis lénynek a teljes faját, holott ő is ugyanolyan olyan áldozat most, mint én. Bizony, te kis nyomorult, kicsinállak titeket, és megbosszulom rajtatok azt, amivel a népemet sújtották. A felperzselt bolygókat, a tömegpusztító fegyvereket, az elszabadított betegségeket. És ami velem történt... Az elfogott kis katonai felderítőhajót, ami egyedül élte túl a flottára mért támadást. A kis hajó legénységét, akiket lemészároltak, és csak engem hagytak életben. Egyedül engem… Azért, mert én voltam a leggyengébb. Hogy küzdelmünk még szánalmasabb legyen. De nem csak velem tették ezt, ellenfelemmel is. Fajuk akármennyire is szánalmas, az egyedeik azért nagyobbak szoktak lenni, mint ez a kis vásott lényecske. Így keservesebb. De most bosszút állok ezen a kis szerencsétlen faján, aki nem tehet semmiről. Mindenért. És örülni fogok. Mert megmentem a hazámat.

Már amennyire megmenthetem. Egy-két évtized, és úgyis vége mindennek. Túl sokat kellett elszenvedtünk. Már minden szétesett. Hogy miért tették ezt velünk? Egyszerűen csak ránk untak. Ezek itt négyen… Nem kellett már nekik a Föld, mint szövetséges. Úgyhogy megtámadták. És természetesen legyőzték. Ugyanezt tették az ellenfelem népével is. Egyedül a Földön maradt fenn valamiféle civilizáció, de a vegyi fegyverek lassan azt is legyűrik majd. Arra meg, hogy új kolóniát alapítsunk, már nincsenek meg a szükséges erőforrások. De legalább arra a pár tucat évre megmentem az emberiséget, hogy magától veszhessen oda. Persze ez a zöld idegen velem szemben… Ők is sokat vesztettek, de talán kevesebbet mint mi. A hadseregük sokkal hamarabb odaveszett, így az azokat kiszolgáló bolygókat kevesebb támadás érte. Nekik még van esélyük. Illetve így már nincs.

Ekkor elpattan bennem valami. A kis vinnyogó, megszégyenült, elesett szörnyre meredek, aki tudja, hogy pillanatokon belül elveszít mindent a világon, és már nem tud tenni semmit. Veszített.

– Ennek semmi értelme! – kiáltom olyan erősen, ahogy még sosem kiáltottam. Persze ez a négy kívülállót csak még jobb kedvre deríti.

Kezem elernyedt, de kitörésem ellenfelemet úgy meglepte, hogy ő is elfelejtett erőlködni. Úgy tűnik már nem számított arra, hogy győzhet. Esetlenül a kezünkre sandít, majd rám. Én bólintok. Esetlenül, de ő is. Ugyan ez a jelzés az ő faja számára aligha jelenthet bármit is, úgy fest, azért tisztában van a mi gesztusainkkal. És ekkor teljes erőből lenyomja a kezemet. Hadd mentse szegény kis világát ez a nyomorult. Nekünk már úgyis mindegy.

Vesztettem. Ugyan a szobában nincsenek kijelzők, valójában semmi információnk nincs a külvilágról, pontosan tudom, mi történt most. Világom ezer apró darabra esett szét. Érzem. Valahol legbelül egyszerűen csak érzem. Az asztalra roskadok. Zokogok. Az űrlény is zokog. Vagy legalábbis azt csinálja, ami náluk megfelel a sírásnak. De hogy az örömtől vagy a megrázkódtatástól, azt nem tudom.

Körülöttünk a négy idegen egyre csak nevet. Az a mocskos disznó a képembe hajol, a vihogás közben nyála egyenesen az arcomra fröccsen. Hát megkaptátok! Ti barbár szemétládák! El akartátok pusztítani egyikünk világát, és sikerült! Cél nélkül! Értelem nélkül… De megcsináltátok. Sírok... Így még sosem sírtam.

És ekkor megértem. Ez a szerkezet, ez a technológia, amelyet most használunk. Mely egy kis legyintéssel egész világokat képes elsodorni… Ez ezerszer, milliószor bonyolultabb azoknál a gépezeteknél, melyeket ennek a négy rohadéknak a népe valaha alkotott. Ez túlmutat mindenen, amit akárki ismerhet. Ez… valami ősi. Persze erre nem magamtól jöttem rá. Hogy is jöhettem volna. Ezt is érzem, mint az imént hazám pusztulását. Maga a szerkezet közli ezt velem, ő akarja, hogy érezzem. Kommunikál velem, mint egy élő, hús-vér lény. Egy lény, aki megelégelte, milyen szörnyű célokra használják tudását. Ugyanis ő nem csak holmi gigászi, kegyetlen gépezet, amit ez a négy szerencsétlen csak egy játék miatt hozott létre. Sokkal több annál. Ezzel a technológiával a szó szoros értelmével elérhetnénk minden vágyunkat. Bármit, amit csak akarunk. Ha ez a földiek kezébe kerülhetett volna… De nem így lett. Már nem is lehet így. Ők pedig ilyen alantas célokra használták fel.

Egyre világosabb. A szerkezet sokkal inkább olyan, mint egy rabszolgaként tartott lény, mintsem egy gépezet, ami parancsokat teljesít. És ebben áll a nagy különbség. Ha úgy adja a helyzet, ő fellázadhat. Ezt a játékot most már nem csak ők játsszák. Mindent értek.

Továbbra is lerogyva, kotorászni kezdek az asztallap alján. Próbálom ideges rángásnak álcázni, hogy ne legyen annyira feltűnő. A disznó túl közel van. Ha bármit is észrevesz, végem. Megtalálom. Egy kés van az asztal aljára rögzítve. Tudtam, hogy itt lesz. A szerkezet mondta nekem. Ő maga tette oda az imént. A disznó most alig egy hajszálnyira van az arcomtól, és még mindig ugyanúgy röhög, mint az előbb. De már nem sokáig. Csak egy pillanat. A kezembe csúszik a kés, és én olyan erővel vágom az edzett acél pengét a disznó fejébe, ahogy csak bírom. Előző gyengeségemhez képest, most teljesen élénk vagyok. Ez is az ő műve. A disznónak épp csak annyi ideje van, hogy az a visszataszító mosoly lehervadjon a szájáról. Már a fejéhez se kap, csak esetlenül eldől. Érzem. Mint az előbb. Mindannyian érezzük. Pontosan olyan, mint ami az imént velem történt . A disznó halálával az egész kis undorító faja megszűnt létezni. Megérdemelte... Kitör a pánik.

A másik három menekülőre veszi. Megállítani nem mernének, ahhoz túl nagy a tét. Hirtelen túl veszélyes lettem. Pedig talán együtt lehetne esélyük. Ellenem, a vézna kis felderítő tiszt ellen, aki soha semmiben nem voltam jó. Mégis ennek a szerkezetnek a hatására egyszeriben olyan erő bugyog bennem, hogy hegyeket tudnék megmozgatni. Talán szó szerint is.

A gépezet kijárata felé igyekeznek, ezt egy fekete pont jelzi a távolban. Azt hiszem, jelentősen messzebbre került, mint akkor volt, mikor idehurcoltak. Bizonyára nem véletlenül. A féreg van legközelebb hozzám. Csak egy gyors hasítás, és a bárgyú rovar feje a padlón végzi. Ezernyi ízelt lába még kapálózik, de már semmi értelme. Újra érezzük. A zizegőknek vége. Most a lila következik. Amorf, folyton változó testébe belesüpped a késem. Először azt hiszem, hogy elvesztem, nem tudom megölni. De aztán kezemmel is nekiugrom, kifeszegetem a vékony kis rést, amit a kés ütött a kültakaróján. Próbál ellenállni, de tehetetlen. Túl erős vagyok. Hangosan felvisít, pedig látszólag nincs olyan testrésze, amivel hangot adhatna ki. A lila plazmaanyag gyorsan szivárog a testéből. Neki is vége. Nekik is végük. Érzem.

Már csak a magas van hátra, a humanoid. Őtőle tartok a leginkább. Hosszú lábainak hála, ő már messze jár, majdnem a kijáratnál. Nincs mit tennem. Meglendítem felé a kést, és reménykedek. Sikerül. A hátát találom el. Összeesik, a gerincét érte. Kapálódzva vonszolja magát a kijárat felé, de túl lassú. Még épp időben utolérem. A kést ki sem húzom a hátából, csak ütlegelem. Ki gondolta volna, hogy ezek a magasak ilyen törékenyek. Egy ideig még ájultan lélegzik ütéseim alatt, aztán már azt se. Hamarosan ismét végigfut rajtam az érzés. Vége. Vége mindennek.

Visszaroskadok mondvacsinált ellenfelem elé az asztalra. Nem mentem ki a kijáraton… Minek? Úgysincs hová mennem. Folytatom, amit az imént félbehagytam. Sírok. Üvöltök, bömbölök. Ahogy a torkomon kifér. Velem szemben a kis zöld is sír, bár nem annyira, mint én. Szemében a szomorúság, és az iménti kétségbeesés mellett egy kis boldogság is vegyül. Ő is érezte, mi történt az előbb. És ő lehet is boldog. Végtére is túlélték. A világegyetemben egyetlen faj maradt fenn. Ezé a kis zöld légypiszoké. Mégsem lehet rá haragudni emiatt. Mindenek ellenére… neki volt a legnagyobb szerencséje. Illetve nem is csak egy faj, kettő. A zöld idegen faja, és az ember. Egyetlen ember. Én.

A Zsűri értékelése:

Jó szerkezetű novella, az információk fokozatosan jutnak el az olvasóhoz. A stílus jó, itt-ott kicsit bukdácsol a szöveg. Az ötlet érdekes, a megvalósítás megfelelő. Talán egy gondolatnyit hosszabb a novella, mint ahogy a történet kívánná.
Átlagpontszám: 4,75