1. helyezett (10. Ranglista, 2011.10.02.)

Az öltözete teljes mértékben harmonizált a külsejével. Kopott, barna zakója könyökén egy-egy rávarrt folt éktelenkedett, messziről hirdetve a világnak viselője egyszerű igényeit.

Sötétkék, viseltes vászonnadrágja a bokáját lengette, szemtelenül hagyva kivillanni élénksárga zoknijának ruházatától élesen elütő kontrasztját.

És persze mivel is koronázhatta volna meg jobban a megjelenését, mint egy pár igazán frappánsan „odaillő”, gyönyörű pár barna szandállal.

Kirázott a hideg a tekintetétől. A sápadt, viaszos arcon mélyen ülő szemekben kéjes csillogással ragyogott a gonoszság emésztő tüze, amint csápjai mozgását követte az üvegesen meredt tekintetével.

Ott volt benne minden eddig ki nem élhetett, mocskosan beteges vágya, mely most egy csapásra a felszínre törhetett belőle, akár valami bűzösen fortyogó lávafolyam.

Csak pár lépésnyire állt a nő mögött, gondosan ügyelve rá, nehogy valakinek is szemet szúrjon a viselkedése. Tisztában volt vele, hogy valódi énjét, szörny mivoltát mások nem láthatják, de ettől függetlenül mégis kínosan ügyelt rá, hogy tevékenysége a lehető legészrevétlenebb maradhasson.

Mikor a csápok már szorosan a helyükön voltak, a férfi lehunyta a szemét, és lassan a mellkasába szívta a levegőt. Tudtam, mi fog ezután következni, ezért tekintetem gyorsan visszafordítottam a szerencsétlen nő irányába. Abban a minutumban az asszony elhallgatott, s vastagon sminkelt arcán átsuhant valami leírhatatlan kifejezés. Olyasmi talán, mintha a lelke elhagyta volna egy pillanatra, vagy mintha egy másodpercre elszállt volna az öntudata. Rövid, szinte érzékelhetetlen volt ez a pillanat, talán nem is látszott rajta semmi, s meglehet, hogy csak az én félelemtől befolyásolt elmém képzelgett, s vetített rémes víziót felzaklatott agyam mozivásznára. Nem tudom biztosan, csak azt tudom, hogy ott akkor, abban a sorsdöntő másodpercben, valami örökre s visszafordíthatatlanul megváltozott a mit sem sejtő, szerencsétlen nőben.

A csápok ekkor lüktetni kezdtek, akár a tűzoltófecskendők víztől duzzadó tömlői, s szomjasan szívni kezdték magukba az asszonyban rejlő, láthatatlan energiát. Furcsa volt ez az energia, melyet valójában nem lehetett látni, s igazából nem volt kézzel fogható sem, de mégis valamiféle különös módon lehetett érzékelni. Legfőképpen a hiánya volt az, ami teljes bizonyossággal árulkodott megmagyarázhatatlan létezéséről. Hiszen ha egy emberben már nem volt sok belőle, akkor minden kétséget kizáróan észre lehetett venni lelkében a helyén keletkezett, üresen tátongó sötét lyukat, mely teljes mértékben meghatározta az illető hangulatát. De nem csak a hangulatát. A személyiségét, beszédét, a mosolyát, s talán még a léptei ütemét is befolyásolta e furcsa, élettel teli valami, melyet energiának definiálhatunk, de valójában egy meghatározhatatlan fogalom, ami mindnyájunkban ott rejlik észrevétlenül, mégis nélkülözhetetlen szimbiózisban, szorosan összefonódva lényünkkel. És ez volt az, amire a férfi és a hozzá hasonló ragadozók már oly régóta vadásztak. Ez volt, ami éltette förtelmes lényüket, ami megrészegítette sötét énjüket, egyre csak arra és arra sarkalta őket, hogy az emberiség zsúfolt tengerén újból és újból kivessék könyörtelen hálójukat mit sem sejtő prédáikra.

Kedvelték az olyan nagy, tágas, nyilvános helyeket, mint ez a pályaudvar is, ahol a hömpölygő emberáradatban kedvükre válogathattak a zsákmányok népes tömegéből. Türelmesen meghúzódtak egy sötét sarokban, vagy akár egy oszlop csendes árnyékában, mindaddig, míg mohó szemük fel nem fedezte a legígéretesebbnek tűnő prédát.

Nem tudom, valójában mennyien lehettek ezek a ragadozók, de azt tudom, hogy éppen elegen voltak ahhoz, hogy félelmemet gondosan táplálják alkalmankénti felbukkanásukkal.

Nem is értem, hogy más miért nem látja őket? Hiszen annyira egyértelmű, annyira meghatározó a külsejük, a belső énjükről már nem is beszélve. Ezek az alakok, akár férfiak, akár nők, egyben mindnyájan azonosak voltak: a tekintetükben, amely a benne olvasni tudók számára nyitott könyvként harsogta szét a világnak romlott szellemük baljós üzenetét.

És folyton kutakodtak! Szemüket mélyen belemélyesztették a körülöttük lévőkbe, megpróbálva belelátni a legbelsőbb énjükbe. Megpróbálva kiválasztani közülük a számukra legértékesebbeket, akiket azután csillapíthatatlan étvágyukkal azonnal és észrevétlen felfalhattak, akár egyfajta bizarr emberi zsákmányt!

Hiába. Úgy tűnt, az emberek vakon járnak-kelnek a világban, mit sem sejtve a körülöttük ólálkodó, szörnyű veszedelemről.

Ahogy a tekintetem ismételten visszavándorolt a férfire, döbbentem vettem tudomásul, hogy fénytelen szemeivel egyenesen engem bámul! Éreztem, amint szívem a rémülettől a torkomban dobog. Vajon tudja, hogy tudom? Persze, hogy tudja... már régóta bizonyossá vált számomra, hogy teljes mértékben tisztában vannak vele: vannak közöttünk szép számmal olyanok, akik látják őket a valódi mivoltukban. Akik az emberi külsejük álcáján keresztültekintve valós formában látják ördögi lényüket, tisztán érzékelik a testük körül megállás nélkül kutakodó rettenetes csápjaikat, melyekkel az éltető energiát kutatják, majd végül gátlástalanul, mindenki szeme láttára, mohó kapzsisággal szívják ki védtelen áldozatukból annak értékes folyamát.

Átnéztek rajtunk, néha odavetettek egy-egy megvető vagy gúnyos pillantást. Tudták, hogy nincs mitől tartaniuk, hiszen senki sem hinné el nekünk a „láthatatlan csápokkal szipolyozó rémek” komolytalannak hangzó meséjét. Tisztában voltak akaratlan némaságunk tényével, miáltal szinte már-már a cinkosaikká váltunk szörnyű bűneik elkövetésében. Hallgatásunk maga volt a gyötrelem, maga volt a belülről feszítő kín, ami könyörtelenül marcangolta szét a kényszerű némaságunk fogságában vergődő, magatehetetlen elménket.

Így hát nem volt mit tenni, magunkba kellett zárnunk sötét titkaink ólomként lelkünkre nehezedő terhét.

Úgy látszik, jóllakhatott a fickó, mert ebben a pillanatban a csápok szorítása megszűnt, s a nőt hirtelen elengedvén visszatekergőztek gazdájuk köré, majd akár egy hínármező a tenger áramlatában, lusta nyújtózkodással hullámoztak tovább körülötte.

Eközben tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam, csak bámult, mint akit rajtakaptak, de közben egy cseppet sem tűnt meglepettnek, inkább valamiféle gúnyosan büszke magabiztosság sugárzott a szeméből.

Ekkor vettem észre, hogy már nem is engem bámul, hanem valahová mögém.

Arcáról hirtelen eltűnt a gúny, s helyét átvette valamiféle kíváncsi összpontosítás, mellyel egyre csak mereven bámult a fejem fölé.

Csak most láttam meg a hátam mögül sunyi lassúsággal körém tekeredő csápokat, melyek szemtelenül bökdösték testem minden egyes pontját, védtelen helyet keresve, amin keresztül megcsapolhatnák értékes energiám.

Még a lélegzetem is belém szorult egy pillanatra, annyira váratlanul ért a támadás. S bár tudtam, hogy valami megmagyarázhatatlan okból nem tudnak hozzáférni a belsőmhöz, alaposan megijedtem, s bevallom, a hirtelen jött rémülettől talán még a vizeletem is becsurgott egy kissé alám.

Elöntött a forróság, testem lemerevedett, akár egy szobor, képtelen volt bármit is reagálni a váratlan rajtaütésen, így hát csak tehetetlenül tűrtem a nyálkás csápok mohón tekergődző tapogatózását.

Abban a pillanatban mellém lépett a csápok tulajdonosa. Az idősebb nő meglepett arccal meredt rám, talán először találkozott olyannal, aki felett nem volt hatalma. Kis ideig csak némán bámultuk egymást, próbálván kifürkészni a másik gondolatait, majd az öregasszony váratlanul visszavonta csápjait, s mosolyra húzta piros rúzzsal túlkent száját.

De bár ne tette volna! Mosolya még annál is rémisztőbb volt, amilyen rémisztő volt maga az asszony. Ránccal teli arcán fakószürke pergamenszerűvé aszott a bőre, élettelen volt, hiányzott belőle az egészséges pirosság, amely színt kölcsönzött még a legvénebb emberek fénytelen ábrázatára is. Mosolya nyomán ezek a ráncok még jobban összetorlódtak, barázdálttá szabdalva arcának szikkadt talaját. Közelebb hajolt hozzám, s rút képét szemtelenül, egyenesen az arcomba nyomta, de annyira, hogy még a kellemetlen leheletét is éreztem a bőrömön. Elfogott az undor és a rémület, nem tudtam mást tenni, csak kimeredt szemekkel, némán álltam tovább zavaros tekintetét. Ekkor megint elmosolyodott, majd fejét csóválva, lassú léptekkel távozott.

Önkéntelenül visszanéztem a férfire, aki szintén gúnyosan vigyorgott, miközben csápjai már egy középkorú fiatalember körül tekergőztek, aki épp menetjegyét vizsgálgatta gyanútlanul az egyik közeli padon ülve.

Próbáltam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon, végül csak valami gyenge, értelmetlen, gurgulázásszerű zaj sikeredett az erőfeszítéseimből.

Tehetetlenségem dühített, legszíve sebben odaszaladtam volna, hogy alaposan megrázzam az illetőt, és a képébe kiabáljam: „Ember! Épp most szívnak ki belőled valamit, amitől kevesebb leszel, valamit, ami elgyengít és fásulttá tesz! Azt a legfontosabb dolgot veszik el tőled aljasul, melyet már pótolni azután soha többé nem lehet! Te meg csak azzal a nyomorult jegyeddel vagy elfoglalva, ahelyett hogy tennél ellene valamit! Ahelyett hogy szembeszállnál ezzel az élősködő szörnyeteggel!”

Már a sírás kezdett fojtogatni, amikor észrevettem a lányt. Velem egykorú lehetett, s akár csak én, ő is azt a lényt bámulta, azzal a mással össze nem téveszthető bizonyossággal, amivel valószínűleg én is bámulhattam az „idegent”.

Igen, az idegent, hiszen talán ez lehetett rá a legjobb kifejezés, mivel látható külseje ellenére számomra nem volt emberi lénynek tekinthető.

Egyértelmű volt, hogy a lány is látja, miben mesterkedik a pasas. Bár a csarnok túlfelén állt, arcán tisztán kivehető volt az együttérzés, a rettegés és a tehetetlenség szomorú keveréke.

Ekkor felém fordította angyali tekintetét, mint aki tudja, hogy nincs egyedül, vigaszt várva, vagy talán csak megnyugvást keresve szemeimben. Egy ideig csak némán, beletörődve bámultuk a másikat, szavak nélkül, puszta tekintetünkkel beszélgetve. Értettük egymást ismeretlenül is, de valahogy mégis ismerősen. Azután arcán megjelent az első könnycsepp, melyet később több is követett. Nem tudván uralkodni érzéseimen, és is könnyezni kezdtem. Először csak némán, majd egyre hevesebben. Egyre jobban és jobban beleveselkedve, ordítva és beleremegve.

Sokan felkapták a fejüket erre, nem értve a hirtelen támadt zűrzavart, mely szinte a semmiből tört elő, élesen megtörve a pályaudvar monoton moraját.

Csak zokogtunk ott, akár két magányos hajótörött a végtelen óceán által körülölelt szigeten, kik sorsukkal nem tudván megbékélni, a semmibe kiáltják reménytelen fájdalmuk szívükre nehezedő terhét.

Furcsamód, erre a lény is abbahagyta szörnyű tevékenységét, s csápjait zavartan tekergetve maga körül, értetlenül meredt hol a lányra, hol reám, nem tudván mit kezdeni a helyzet abszurditásával.

Úból felbukkant a vénasszony is, s valami furcsa, oda nem illő együttérzéssel az arcán, rám meredt vizenyős szemeivel. Egyik csápjával gyengéden megcirógatta könnyáztatta arcomat, s váratlanul megszólalt érdes hangján:

– Ne sírj! Úgyis elfelejted! Mindnyájan elfelejtitek, hidd el, nem marad még halvány emléke sem!

Megfordult, és amilyen hirtelen jött, olyan észrevétlen nyelte el a forgatag.

Ekkor egy másik, sokkal kellemesebb női alak hajolt fölém, valódi melegséggel teli szeretetet árasztva lényéből. Puhán magához emelt, gyengéden megölelt, majd csitítva ajkamra tette mutatóujját.

– Ne sírj, kincsem, anya itt van, és vigyáz rád! – suttogta megnyugtatón, mosolyogva nézve riadt gyermeki arcomba, majd visszahelyezett a babakocsimba.

– Kár, hogy nem mondhatod el nekem, mi bánt!

Szemben a lány anyukája ugyanígy tett: vállára fektette, finoman rázogatta, csitítgatta a rémülten síró, apró kisbabáját.