3. helyezett (5. Ranglista, 2011.08.29.)

Az álmos dunántúli kisvárosba a rendszerváltozás éveiben új pap érkezett, mert friss váll kellett ahhoz, hogy az új időkben ismét régi fényében ragyoghasson az egyház. Ő volt András Atya. Persze ez a pap nem lett volna oly meghatározó, ha az az öreg róka (Barátok plébános) nem lett volna szívbeteg öt éve, s emiatt inkább elfoglalva a pesti titkos családjával – ami annyira volt titkos, hogy az egész falu tudott róla.

András Atya jutalomból kapta a püspök kedvenc exvárosát, mert kitűnő volt a szeminaristák közt, a modern pedagógia elvekben jeleskedett, és imádta a gyerekeket. (Itt ne tessék rosszra gondolni, kérem.) Azt várta tőle az egyházmegye feje, hogy visszatéríti a hit ösvényeire az egykori híveket és azok csemetéit. Hisz véget ért a szocializmus, és teljes gőzzel hajtott Róma az ő bárányaira. Olyannyira, hogy belementek számos lazaságba, mint például imamagoltatás helyett drámapedagógia legyen hittanon, plusz liturgiák helyett Isten hegyei közé járjanak biciklitúrázni a cserkészek, és gitáros mise legyen, gyerekeknek is jól érthető szövegekkel. Ment is minden, mint a karikacsapás. Az egész iskolát és a fél óvodát benyomták hittanra a fellelkesült régimódi nagymamák. Bár kissé meghökkentek, hogy a plébánián ájtatosság helyett focimeccs, ping-pong bajnokság és farsangi bál folyik. Hogy hittant nem csak a pap tart, hanem a fiatal, frissen végzett, huszonéves tanító nénik is. Hogy felolvasnak a templomban a gimnazisták, de nem csak szentleckét, hanem evangéliumot, mint evangélikusoknál szokás. S lám, András Atya megengedi a kiskölköknek, hogy mise alatt futkossanak a templomban, különben is farmert hord, gallért is csak vasárnapokon, a gimnazisták tegezhetik, és sziát, helót köszönhetnek neki dícsértessékajézuskrisztus helyett.

Gyorsan hízott a nyáj, és bégetett rendesen, tatarozták a templomot, lett elektromos harang, fűtés a padok alatt, húsvétkor pedig nagy körmenet, mint régen, boldog békeidőkben. A püspök dagadt a büszkeségtől, ha mintatanítványára nézett, és példaként mutogatta a kisvárost a szomszéd megyei kollégának, aki épp egy hasonló kaliberű kispapot akart aktivizálni Acélvárosban, hogy a panelek népét is áthassa végre az isteni szellem.

De hát ez a pap annyira, de annyira szerette a gyerekeket, hogy végül csinált egyet az egyik helyeske alsós tanító néninek. Hiába, mégiscsak fiatal, huszonnyolc éves, jó kötésű férfiember volt, mit vártak tőle? Persze a fiatalember jóravaló is volt, ezért azt gondolta, ennyi az egyháznak, elmegy apának, elveszi a tanító nénit, és nevelik a gyereket. Másnap már utazott a püspökhöz, hogy közölje szándékát. És lett belőle egész vidéket rengető botrány.

A püspök csak hümmögött, és elküldte András Atyát gondolkodni az egyik rendbe három hétre. Addig ő szépen elment a városkába, felkereste a helyeske alsós tanító nénit. Felajánlotta, hogy az egyház megbocsátja neki minden vétkét, ha holnap felzötyög Acélvárosba, és ott elveteti ezt a bűnben fogant porontyot. Van ott egy jókeresztény orvos barátja, segíteni fog a dolgok helyrehozásában. A kis tanító néni felháborodott, kiüvöltötte a házból a főpapot, az kiátkozta a lányt és a egész családját a vasárnapi misén, amire a fiatal nő rigorózus nagyanyja felháborodásában úgy megverte leányunokáját a szeneslapáttal, hogy az spontán elvetélt.

A püspök megnyugodva visszautazott, a kispapnak azt mondta, a nő elvetette a gyereket. A pap visszajött, felöltötte a reverendát, visszarendelte magához a hitoktatást az iskolától, nem állt többet szóba a kis helyes tanítónővel, aki begyógyszerezte magát, és miután kimosták a gyomrát, a régi iskolaigazgató segítségével a szülők áthelyeztették egy másik városka iskolájába. A gyerekek nagy csokrokkal búcsúztatták húsvét előtt amikor is olyan sírógörcsöt kapott, hogy be kellett nyugtatózni. András Atya nem prédikált a húsvéti misén, ezen úgy felháborodtak az öregasszonyok, hogy bepanaszolták a püspöknél. A kispap egész húsvéti héten nem prédikált, pünkösdkor kihagyta a körmenetet, bezárta a plébániát, bejelentés nélkül nem mehetett hozzá senki, a kölköket is elhajtotta, nem volt több biciklitúra, se ping-pong bajnokság.

Júniusra gyűlölte az egész város. A tanítónő húga elmesélte neki a püspök látogatását, meg a szeneslapátot. A pletykák szerint András Atya az augusztusi Boldogasszony mise után behúzott a püspöknek, aki rövid úton egy világvégi kisfaluba rakatta, ahol nem volt más, mint néhány tucat öregasszony és fél marék alkoholista. A városka pedig új papot kapott.

Ezúttal „házas embert” – ahogy arrafele a nép a szájára vette. Tiszibá laza csóka volt, nihilista és alkoholista. Egy hitoktató nővel érkezett, akivel együtt élt, és az asszonyt mindenki Papnénak hívta. Tiszibá is szerette a gyerekeket, sajátja is volt, aki hivatalosan régen meghalt nővére árva gyermekének ismertek, de hát feltűnően hasonlított mindkét szülőre. Kis verébtestű, halk szavú, szemüveges kislány, aki sose hívta anyának és apának anyát és apát. A népek néha el is gondolkodtak azon, vajon a lány tényleg árvának tudja-e magát.

Tiszibá ismét kirándulni vitte a gyerekeket. Imádkoztatni utált, gyóntatni meg főleg. Minden húsvét, karácsony, bérmálás és elsőáldozás előtt kis dobozba dobatta a kölkökkel a bűnöket, csoportosan feloldozta őket, majd penitencia gyanánt kitakarítatta velük a plébániát. Így Papnének mindig megvoltak a negyedévi nagytakarítások, kisebb bűnökkel pedig a heti mosogatások. A várossal jól kijött – Papné már kevésbé –, szívesen mentek hozzá esküvőre, keresztelőre, főleg hogy nem csinált ügyet együttélésből, jegyes oktatásból, szűzen férjhez menésből, de még leányanyákból se. Bárkit eltemetett, csak ne kelljen reggel korán, 11 előtt. Az öregasszonyok persze olykor fújtak rá, mert nővel élt, kölke volt, és ivott, mint a gödény. De komoly panaszra nem ment senki, mert minden körmenetet megtartott, rendesen fűtötte a templomot minden egyes télen, és egyedül is megtartotta a miséket, miután Barát plébános kilehelte lelkét.

Tiszibá ellátta évekig a dolgát, nem ártott senkinek sem alkoholizmusával, sem nihilizmusával, kivéve a Papnét, aki teljesen érthető okokból végül aztán megelégelte. Igen ám, de hogy váljanak olyan házasságból, ami sose létezett? Talán válni se akartak, mint ahogy Tiszibá sem pap lenni tovább ebben az életben. A hittanórákból Tiszibá és Papné háborúi lettek. Papné feltűnően vallásossá vált, mindenkit ostorozott, még 40 napos böjtöt is tartott. Tiszibá szinte átment ateistába, Nietzschéről filozofált a bérmálkozóknak, lélekvándorlást emlegetett, meg ezoterikus könyveket. Alkoholizmusa miatt nem vette észre, hogy a Kántor kilopta alóla az egyházkasszát, mindennapossá váltak az ordítozások Papnéval, aki megcsalta Tiszibát a Kántorral (az egész gimnazista hittanszekció ezt hallgatta, míg a bérmálási megbeszélésre várakozott). Végül a Kántor feljelentette Tiszibát sikkasztásért, és jött nekik a bünti: a tucat-öregasszonyos falu az alkoholistákkal. Mindenki megdöbbenésére Papné követte urát, vitték a verébke kislányt, a Kántor pedig hoppon maradt.

És a városka ismét új papot kapott, Géza Atyát, a joviális, mosolygós, harmincas embert, meleg barna hanggal, jó beszélőkével, olyan mindenki cimborája fajtát. Vele új élet költözött a templomba, szervezkedett, rendezkedett, énekkart vezetett, ismét voltak biciklitúrák, templomtatarozás (András Atya óta eltelt vagy 12 év), farsangi bálok, cserkészlányok. A cserkészlányok voltak a gyengéi, szigorúan húsz év fölött, mert Géza Atya a szép kerek dolgokat kedvelte. De senki nem szólt egy szót se, mert nem lettek a városban apátlan kerek hasak. Aki kedvelte Géza atyát, az egész leányos históriát gonosz beszédnek vélte.

A püspök is elégedett volt. Ismét ő jött személyesen bérmálni. Ez lázba hozta az öregasszonyokat, és szárnyuk alá vették Géza Atyát, mostak, főztek vasaltak rá, és ennek az az előnye is megvolt, hogy elkoptak körülle kicsit a cserkészlányok, és mind kevesebb szóbeszéd járta róla.

Jóravaló ember volt ez a pap is. Bringával járt mindenhova, messziről hangosakat köszönt, tréfálkozott a friss menyecskékkel, arról, van-e már bohóc a fiókban. Összecimborált a református és az evangélikus lelkésszel. Az ökomenizmus szellemében összejártak kártyázni – na meg piálni. Közös hittanokat tartottak, még felnőtteknek is – utóbbi rendszeresen piálásba torkollott.

Senki sem gondolta volna azon a meleg nyáron, hogy Géza Atya nem a szokásos szabadsága miatt tűnt el három hétre. Végül nem is ő jött vissza, hanem egy teljesen idegen pap, aki közölte, hogy mostantól egy darabig ő lesz. A hívek hőzöngtek és reklamáltak. De választ nem kaptak magától a püspöktől se.

Aztán Géza Atya bebiciklizett a piacra, farmerban, kínai adidos pólóban. Meginterjúvolta a helyi tévé, ahol is elmondta, hogy ő hisz a lélekvándorlásban, és buddhista lesz.

A püspök erre kiborult, és körlevelet küldött, hogy az ex Géza Atyával (immáron Gáza bá) senki ne álljon szóba, és senki ne merészeljen buddhista lenni. Szárnyra kaptak a pletykák, hogy vajon ezt a plébános hogy gondolhatta. Volt, aki szerint sikkasztott, ezért kirúgták, és most így próbálja fényezi magát. Mások úgy vélték, csak összekülönbözött a püspökkel, és akadtak olyan bátrak is, akik szerint egy kis lélekvándorlásért meg vegetarianizmusért nem kellett volna az egyháznak kirúgni senkit.

Gáza bá (immáron ugye Gáza bá) cseppet sem volt vegetáriánus. Irtózatos lagzit ült, és marhapörköltet evett, mikor feleségül vette azt a nőt, aki tizennégy éve a szeretője volt három faluval odébb. Persze egyházi áldást nem kapott (csak szódagyárat nászajándékba az apósától), de érdekelte is ez őt. Valószínű, a buddhizmusról sem tudott többet, mint amit a régi-új asszony színes magazinjaiban olvasott, de tökéletes ürügynek megfelelt ahhoz, hogy végre sokéves harc után kitegyék a szűrét, és élhessen.

És a városka persze új papot kapott. A Bányászt. Beceneve úgy ragadt rá, hogy bányász faluból jött, és sokat hangoztatta, hogy egy tárnaomláskor tért meg. És… hát… mi tagadás, az élet szépségeire oly vak volt, mint a bányalovak. Ez aztán nem tartott asszonyt, mert gyűlölte őket, ahogy a gyerekeket és a kutyákat. Még a rigorózus öregasszonyok is nehezen tűrték a modorát. Sokan átszoktak a szomszéd falusi templomba, pedig macera volt vasárnap reggel buszozni a misére.

Csak akkor temetett, ha úgy vélte, eléggé hívő lélek volt a holt és annak családja – vagy ha kipengették neki az egyházadót évekre előre, hátra, háromszorosára. De erről is leszoktak a népek, mert megesett, hogy a sír mellett osztotta a gyászolókat, pokolról szónokolt, átkozódott. Hívták inkább a vaksi, süket, öreg papot a szomszéd faluból. Később esketésre is, mert az egy éves jegyes oktatást ha valaki mégis végigbírta, egész biztos sírva fakadt a saját esküvőjén a vonalas prédikációtól. Persze ahhoz, hogy egyáltalán idáig jusson a dolog, azt kellett hazudni, szűz még a menyasszony – férfiaknál cseppet elnézőbb volt, ők csak az asszonyjelölttel nem házasság előtt… Aztán mivel sokakat nem ő adott össze, végül alig lett báránykája keresztelőre. Ma már azt is a szomszéd falu papja csinálja – legalábbis addig, míg él.

A templom félig mindig üres, még nagy ünnepi miséken is. Emiatt télen csak a fél padsort fűti – üljön oda, aki fázik. Mentek is párszor riposztolni az öregasszonyok őexcellenciájához.

De a püspök nem cserél. Ugyan, kire cserélne?

A Zsűri értékelése:

Szatirikus elbeszélés egy kisváros mindennapjairól érdekes nézőpontból. A történet néhol túl tömör, máshol elnagyolt, nincs meg a megfelelő ritmus. Az ötlet hosszabb terjedelemben kidolgozva, „élőbb” szereplőket bevonva, párbeszédekkel tarkítva, „karaktereket építve” izgalmasabb lehetne. A szerző nem használta ki a téma adta lehetőségeket. Összességében kellemes olvasmány, jó írói eszközökkel létrehozva.
Átlagpontszám: 4,75