Méltó ellenfél

2. helyezett (8. Ranglista, 2011.09.19.)

Apám sohasem rendezett nagy felhajtást egy-egy disznóvágás kapcsán. Mi nem hívtunk böllért, nem segített nekünk hentes, nem jöttek hozzánk rokonok, és nálunk nem volt ivászat. Apám szépen, csendesen, a maga módján elintézett mindent. Csak két segítőre volt szüksége: az anyámra és rám.

Ezúttal nem csináltunk kolbászt, csak a húsra volt szükségünk. Tizenegy körül járhatott az idő, a sertés már darabokban volt. A konyhában voltunk mindhárman, és az összekaristolt asztallap fölé hajoltunk. Apámmal éppen a szalonnát szeltük fel süthető darabokra, míg anyám az általunk felvágott adagokat porciózta és zacskózta.

Apám olajozott mozdulatokkal dolgozott. Kezében csak úgy villogott a széles pengéjű kés. Én csupán majmoltam az ő határozott mozdulatait, apró késemmel nehézkesen nyiszálva a húsos-zsíros bőrdarabokat.

Munka közben a kutyákról beszélgettünk. Apám egész életében kutyatartó ember volt, imádta az ebeket. Órákig tudott róluk mesélni.

– Akárki akármit mond, egy harmincöt-negyven kilós juhászkutya embernek-állatnak egyaránt méltó ellenfele lehet, fiam.

– Á-á, nem úgy van az, apa. A tolvajok, ha nagyon be akarnak jönni a portára, lefújják gázspray-jel a kutyát, és azután azt visznek el, amit akarnak. Vagy mérgezett ételt adnak neki.

Apám összevonta bozontos szemöldökét, és rám sandított.

– A kutyákat meg lehet tanítani arra, hogy a kerítésen bedobott ételt békén hagyják. Nálunk Pakót például megtanítottam rá, majd egyszer elmesélem, hogyan. A gázspray… na az komoly gondot jelent, de nem véletlenül van két kutyánk kint a tanyán. Az már igen ügyes betörő kell, hogy legyen, aki két támadó kutyát egyszerre le tud fújni. Ráadásul egyes kutyáknak olyan a fejük, hogy a szemükbe permetezett gáz nagy részét felfogja a szőr. Gondolj csak a komondorra!

– Aha, tényleg, igazad van – bólintottam szórakozottan.

Egy rövid ideig némán dolgoztunk tovább, aztán megtörtem a csendet.

– Azon mit értettél, hogy embernek és állatnak is méltó ellenfele egy nagy juhászkutya? Milyen állatra gondoltál?

Apám vállat vont.

– Akármilyenre. Emlékszel még Kormira meg Rikire?

Természetesen emlékeztem a két fekete színű Jagd terrierre. Három-négy évvel azelőtt temettük el őket.

– Emlékszem rájuk, sokat vadásztál velük rókára.

– Ez a két apró kutya meg tudott állítani egy vaddisznót.

– Ne már, komolyan megöltek egy vaddisznót? – néztem fel hitetlenkedve.

– No, hát megölni azért nem ölték meg – mosolyodott el apám –, de alaposan megforgatták a röfögőt. Megállították, és addig helyhez kötötték, amíg oda nem értem a puskával.

– Hogyan kötötték helyhez?

– Nem álltak le vele komolyan verekedni, csak ugráltak körülötte, ugatták, és ha tudtak, bele-belemartak. Nagyon közel nem mehettek hozzá, mert a vadkannak veszedelmes agyarai voltak, villámgyorsan kibelezte volna őket, ha belekapaszkodnak. Hát Fickóra emlékszel-e?

– Persze, jó nagy német juhászkutya volt.

– Az egyik nyáron, körülbelül hat évvel ezelőtt, valaki ellopott tőlünk két pulykát a tanya oldalsó udvarából, onnan, ahová a kutya nem volt bejáratos. Akkoriban csak Fickó volt kint a tanyánál, a másik két kutya itthon őrizte a házat. Fickó ekkor már öreg volt, és egy kicsit süket is. Az eset után elővigyázatosságból pár éjszakát kint töltöttem a tanyán. Éjjelente csendesen figyeltem, töltött puskával, hogy elkapjam az esetleges újabb tolvajokat. Tudod, ha egyszer a betörők rájönnek, hogy egy portára könnyű bejutni, onnantól addig nem nyugszanak, amíg mindent el nem hordanak.

– Egyik éjjel úgy döntöttem, hogy „őrjáratozok” egyet az udvaron, hátha észreveszek valami mozgást a tanyán kívül. Óvatosan kiléptem az istállóból, és az árnyékokban maradva elslisszoltam a kazlak közé, ahonnan jobban kiláthattam az útra. A két nagy szénakazal között kiterülve aludt az öreg Fickó. Az éjszakai hűvösben olyan jót aludt, hogy még horkolt is, gondoltam hát, hogy nem ébresztem fel. Mivel a kazlak között alig egy méter távolság volt, így át kellett lépnem az alvó kutyát.

– Éppen a messzelátót akartam elővenni, amikor valami borzasztó erő megragadta a hátamra vetett puskát, és hátrarántott. Seggre ültem, és tehetetlenül csúsztam hátrafelé a porban. Veszett morgást hallottam a hátam mögül. Ijedtemben felkiáltottam.

– Hirtelen elpattant a puska szíja, a fegyver levált rólam, én pedig megállapodtam a földön. Nagy, szőrös valami ugrott rám, és az arcomat kezdte nyalogatni. Fickó volt az.

– A kutya arra ébredhetett, hogy átlépek felette. Még félálomban volt, és a sötétben nem ismert meg. Egyből támadott, még jó, hogy rajtam volt a puska, mert így azt ragadta meg, nem pedig a lábam vagy a karom. Lerántott lábról, és körülbelül három méteren keresztül úgy vonszolt, mint egy darab rongyot. Félelmetes ereje volt! Én akkor olyan nyolcvan kiló lehettem, a kutya meg kábé feleannyi. Mégis… azt csinált velem, amit akart. Esélyem sem volt ellene. A szerencsém az volt, hogy kiabáltam, mert a hangomat azonnal megismerte, és felhagyott a támadással.

– Na fiam, erre mondom én azt, hogy egy negyvenkilós juhászkutya bárminek méltó ellenfele… Sanyikám, ne úgy fogd azt a rohadt kést, mert elvágod magad!

2.

Néhány nappal később úgy alakultak a dolgok, hogy egyedül kellett kimennem a tanyánkra. Apám vidéki munkája elhúzódott (paradicsomot fuvarozott a konzervgyárba), anyám éjszakai műszakban dolgozott, ezért rám maradt a családi gazdaság körüli teendők elvégzése. Elméletileg csak az aznap esti etetést, meg némi szénázást kellett elintéznem.

Fülledt nyári este volt, a levegőben érződött, hogy nagy vihar közeledik. A nap már egy órája lement, holdfény alig volt, az út menti közvilágítás fénye pedig olyan ötven méterre lehetett tőlem, így csak nagyjából láttam, hogy mit csinálok.

Az etetéssel már végeztem, és éppen a tanyánk közvetlen szomszédságában lévő földön dolgoztam. Az apám által korábban lekaszált, szénává szikkadt lucernát hánytam össze boglyákba.

Hangos ugatás verte fel a környék nyugalmát. A csaholás mögülem jött.

Megállt kezemben a vasvilla, és hátrafordultam, a tanya felé. A kutyáink – Tina és Pakó – a portát határoló drótkerítésnél voltak, és elszántan ugattak. Láthatóan nagyon felizgatta őket valami, a hátukon felborzolódott a szőr. De mi a fenét láthattak? A két német juhászkutya tőlem balra nézett, a legelő felé, ahol most a sötétség volt az úr. Én nem láttam semmit.

Megvontam a vállamat, rámarkoltam a villanyélre, és folytattam a munkát. Elgondolkoztam, nem igazán foglalkoztam a külvilággal. Az ilyen monoton fizikai munkában, mint a szénázás, az a jó, hogy miközben a test dolgozik, a gondolatok szabadon csaponghatnak.

Természetesen a lányok körül forgott az agyam, mint általában minden tizenhat éves fiúnak. Tetszett nekem egy lány, akit úgy hívtak, hogy Kati. Hosszú, sötétbarna haja volt, lehetetlenül piros ajka, és igen szép vágású szeme. Az orra talán egy leheletnyivel nagyobb volt, mint kellett volna, de neki még ez is jól állt. Az alakja hibátlannak tűnt, különösen a feneke volt formás. A gond az volt, hogy nem igazán vett észre engem…

Valahol itt jártam gondolatban, amikor valami megmozdult mellettem a sötétben. Riadtan kaptam oldalra a tekintetem. Tőlem tíz méterre, az egyik általam emelt boglya árnyékából egy fekete alak bontakozott ki. A mozgása ormótlan volt, akár egy gorilláé. Előregörnyedve járt, és ide-oda imbolygott. Rémisztő látványt nyújtott, földbe gyökeredzett tőle a lábam.

A kutyák egyre veszettebbül csaholtak a kerítés mögött.

Ahogy az alak közelebb ért, dögletes bűz csapta meg az orromat. Valaha ember lehetett, mert két lábon járt, és ruha volt rajta, de ma már inkább hasonlított valami horrorfilmbeli mutánsra, mint emberi lényre. A gyér fényben a szemei teljesen feketének látszottak, és természetellenesen kigúvadtak a helyükről. A bőre izzadtságtól és valami szurokszerű létől – vértől? – csillogott. A torkából olyasféle gurgulázó morgás tört elő, ami leginkább egy nagymacskához illett.

A kutyák már szabályosan ostromolták a drótkerítést, habzott a szájuk, mindenáron ki akartak rontani.

A rémalak egyenesen felém tartott. Úgy robogott felém, mint egy tank.

Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, pedig azonnal kellett cselekednem. Mi ez, ki ez, és mit akar?!

– Állj! – kiáltottam, és védekezőn magam elé emeltem a vasvillát.

Az idegen nem torpant meg, és nem is mondott semmit. Artikulátlan hangon bömbölt, és rám vetette magát. Kétségbeesetten döftem felé a villával. A három fémhegyből kettő találta el, egy a kulcscsontja alá, egy pedig a vállába fúródott. A vasvilla nyele kifordult a kezemből.

A rémség fájdalmasan felüvöltött, a támadása azonban nem akadt el. A villa groteszk antennaként állt ki a vállából, de nem foglalkozott vele. Két akkora ökölcsapást mért a fejemre, hogy megszédültem, és elterültem a földön. A fájdalom izzó volt és bénító erejű. Forró vér folyt le az arcomon. A világ forogni kezdett körülöttem.

Gusztustalan cuppanás hallatszott, ahogy a rémalak kirántotta a vállából a vasvillát. Az eszközt félredobta, és megint elindult felém. Én hátrafelé kúszva-mászva próbáltam meglógni előle. Felállni nem tudtam, annyira szédültem.

Segítségért kiabáltam, bár jól tudtam, hogy itt, a tanyavilágban, a madár se jár.

A rém már csak egy lépésre volt tőlem, amikor egy gyorsan rohanó, áramvonalas árnyék ugrott a nyakába. Kisebb volt, mint a szörnyeteg, de nagy lendülettel érkezett, így sikerült ledöntenie lábáról az ellenfelét.

Tina volt az, az egyik kutyánk. Szukaként kisebb és agilisabb volt, mint Pakó, a robosztus kan, így történhetett, hogy ő át tudta ugrani az embermagasságú drótkerítést. Pakó még mindig a drótháló mögött őrjöngött.

Tina megvadult fúriaként támadott, és össze-vissza harapdálta a földre zuhant rémség nyálkás fejét. A szörnyeteg bömbölt, és vadul püfölte a kutya oldalát, csapásai nyomán csak úgy döngött az eb oldala.

Megpróbáltam feltápászkodni, de kicsúsztak alólam a lábaim, és elterültem a küzdő felek mellett. A szemeim előtt a sötétség kavarogni és sűrűsödni kezdett.

Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, az járt a fejemben, amit korábban apám mondott. „Egy juhászkutya bárminek méltó ellenfele…” Nem tudtam, mi lehet ez a szörnyeteg, de nagyon reméltem, hogy a mi juhászkutyánk tényleg bármivel meg tud küzdeni…

3.

Szemerkélő esőcseppek hűvöse ébresztett. A vihar morogva gyűjtötte az erejét. Távoli villámcsapás fénye világította meg a horizontot. Még mindig sötét volt, tehát nem heverhettem sokáig ájultan. Pakó továbbra is a kerítés mögött raboskodott, felváltva csaholt és nyüszített.

A küzdelem Tina és a rém között már véget ért. A szörnyeteg kiterítve feküdt, rettenetesen megtépett feje és torka fekete lében úszott. Mozdulatlan mellkasán Tina hevert. A német juhász oldala szaggatottan süllyedt és emelkedett. Nagyon rossz állapotban volt, talán már a haláltusáját vívta. Oldala, feje, nyaka csupa seb volt, a rém borzasztóan összeverte, valószínűleg többször meg is harapta. A szemei csukva voltak, nem volt magánál.

Apámnak igaza lett! Tina legyőzte a szörnyet, és megvédett… bár ez valószínűleg az életébe került.

Könnyeimmel küszködve emelkedtem fel. Még mindig fájt a fejem, és szédültem, de legalább lábra tudtam állni.

Odabotorkáltam a kutyához, és óvatosan a teste alá csúsztattam a kezem, hogy felnyaláboljam. Tudtam, hogy be kell vinnem a tanyára, és meg kell próbálnom mindent, hogy megmentsem.

Ahogy hozzáértem, Tina összerezzent, és felnézett rám. A tekintetünk találkozott. Ekkor villámlott egyet az ég.

Azonnal ellöktem magamtól a kutyát és hátrébb rúgtam magam.

Az összecsattanó fogak csak milliméterekkel kerülték el a torkomat. Hangos dörrenés rázta meg a világot.

Tinával valami történt. A szörnyeteg megfertőzte valamivel. Ahogy rám nézett, láttam, hogy a szemei feketén csillognak, és úgy kidüllednek, mint egy varangy szemei.

Sarkon fordultam, és amennyire letaglózott állapotom engedte, futásnak eredtem. A tanya kerítése felé tartottam, ami úgy harminc méterre lehetett tőlem. Belül Pakó megint dühöngött, és újfent megpróbálta átszakítani a dróthálót.

Hátam mögül gurgulázó morgást hallottam. Ahogy a vállam fölött visszanéztem, láttam, amint Tina zavarba ejtő, imbolygó mozgással utánam igyekszik. A gerince groteszk módon elgörbült, így a teste púpossá vált. Kutyához egyáltalán nem illő, bestiális hangokat adott ki magából.

Kicsit talán lassabb volt, mint korábban, de még mindig gyorsabban szaladt, mint én.

Nem sikerült elérnem a kerítést. Már csak vagy három méterre jártam tőle, amikor Tina belemart a bokámba. Ordítottam a kíntól, és elvágódtam. A hátamra gördültem, és fejbe rúgtam a kutyát.

Tina hátraesett, de aztán újra támadni kezdett. Én rúgásokkal próbáltam távol tartani, miközben a kerítés felé hátráltam.

Pakó csaholása már szinte a fülem mellől hallatszott. Már majdnem a drót tövében voltam.

Tudtam, hogy ha fel tudok állni, és beugrok a kerítésen, nyertem. Tina nagyon megviselt állapotban volt, még az sem tűnt biztosnak, hogy megint át tudja ugrani a kerítést. Ha mégis bejut, a tanyán belül Pakóval együtt már könnyen legyőzzük a szörnyeteggé vált kutyát.

De mindehhez fel kellett állnom. Tina viszont olyan intenzitással támadott, hogy képtelen voltam lábra állni, minden erőmet lefoglalta a rugdosás. Számtalan fájdalmas harapást kaptam, amit kétszer annyi rúgással igyekeztem viszonozni. A félelem és a gyötrelem egyelőre erőt adott, de lassan kezdtem kifogyni a szuflából.

Patthelyzet alakult ki, de nem tartott sokáig.

A drótháló tövében valami kemény szúrta meg a tenyeremet. Egy ökölnyi kődarab volt az.

Apámat kis híján az őrületbe kergették azok a kisebb-nagyobb kődarabok és kavicsok, amelyek – ki tudja, honnan – időről-időre felbukkantak a lucernaföldön. Kaszáláskor ezek kicsorbították és szétzúzták az ujjas kasza pengéit. Ha ilyen kövekre akadt, ezeket módszeresen kidobálta a kerítés tövébe, ahol nem okozhattak galibát. Én egy ilyen kőre tenyereltem.

Megmarkoltam hát az ember legősibb eszközét, a szakócát, és minden erőmet beleadva fejbe vágtam vele az újabb rohamra lendülő ebet. Tina koponyája megreccsent, a kutya pedig egy pillanatra megtántorodott. Ráugrottam, és dühös ordítással püfölni kezdtem a fejét. Már nem csak megmenekülni szerettem volna, most már határozottan el akartam pusztítani a támadómat. Addig csapkodtam a fejét a kővel, amíg véres masszává nem lapult. Rosszul sikerült ütéseim nyomán persze a saját ujjaimról is lehorzsoltam a bőrt, de egyelőre a testemben keringő adrenalin száműzte szinte minden fájdalmamat.

Ugyanazt éreztem, mint amit az ősember is érezhetett, amikor valami csoda folytán sikerült végeznie a rátámadó kardfogú tigrissel. Kapkodtam a levegőt, mindenem remegett, hányingerem volt, a nehezen kivívott diadal mégis édes büszkeséggel töltött el.

Lassan talpra kecmeregtem. Sem Tina, sem a korábbi szörnyeteg nem mozdult. Úgy tűnt, hogy a rémálom véget ért.

4.

Nos… jelenleg itt tartok.

Minden jel arra mutat, hogy a vihar végül elkerül bennünket. Az eső továbbra is lassan, bizonytalanul szemerkél, mintha nem tudná eldönteni, hogy akar-e esni, vagy sem. A villámlások szinte odaragadnak az égbolt aljához, a dörrenések pedig nemhogy hangosodnának, inkább halkulnak.

A kutyaugatás abbamaradt. Mivel az utóbbi percekben – órákban? – Pakó folyamatosan csaholt, ez kissé meglepő fejlemény. A kerítésre nézek, de a kan kutyát nem látom sehol. Lehet, hogy azt hiszi, őt is agyon akarom ütni?

Minél előbb be akarok jutni a tanyára, ezért nem megyek el a kapuig, inkább bemászom a kerítésen. A mászástól minden porcikámat birtokba veszi a fájdalom. Amikor földet érek a drót túloldalán, sziszegek és csillagokat látok a kíntól.

Feltápászkodom, és körülnézek az udvaron.

Minden csendesnek tűnik, újabb szörnyetegnek nyoma sincs. A kazlak, az épületek, az ólak, minden a helyén van. De hová tűnt Pakó? A ketrecében, a házában nem találom. Hiába hívom, szólítgatom, nem jön elő. Felkapcsolom a világítást az istálló oldalán, hogy jobban belássam az udvart.

Pakó a tyúkól mögül bukkan fel. Még a lámpa fénykörén kívül van, így csak egy árnyéknak látszik, amelyik lassan, imbolyogva halad.

Jeges félelem szorítja össze a mellkasomat. A kezem ökölbe szorul, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a követ, amellyel Tinát megöltem, még mindig a kezemben tartom.

A kutya betegesen görbén tartja a hátát. Torkából szokatlanul mély morgás bugyborékol elő. Ahogy a lámpa fénykörébe ér, láthatóvá válik, hogy a szemei dülledtek, és olyan feketék, mint a legsötétebb csillagtalan éjszaka.

Rám néz, és azonnal nekem ront. Csak pár ugrásnyi távolság van köztünk.

A magasba emelem a szakócát, és várok a pillanatra, hogy lesújthassak vele.

Pakó hatalmas termetű, ötéves kan, valamivel több, mint negyven kiló lehet. Fajtája díszpéldánya. Már csupán két ugrásnyira van tőlem.

Én tizenhat éves és hatvankét kilós vagyok. Egy magas, sovány fiú, aki reszket a félelemtől meg a fáradtságtól.

„Egy harmincöt-negyven kilós juhászkutya embernek-állatnak egyaránt méltó ellenfele lehet” – mondta apám. De vajon én lehetek-e méltó ellenfele egy ilyen állatnak?

Az ősember méltó ellenfele volt a kardfogú tigrisnek?

Csak még egy ugrás, és kiderül.

A Zsűri értékelése:

Ezt a novellát hosszasan lehetne elemezni, ám ennek az értékelésnek nem ez a célja. Egy későbbi publikálásnak a feltétele egyébként is a szerkeszthetőség.
Ez az írás jól felépített történet, szépen viszi előre az olvasót. Már az első mondatok felkeltik a figyelmet, érezni lehet a feszültséget, ami aztán megfelelő ütemben fokozódik. A szerző ígéretes tehetség.
Amin még csiszolni kellene:
– a történet elején a párbeszéd egészen kicsit életszerűtlen (bármilyen más szituációba belehelyezhető a kutyákról szóló diskurzus, nincs jelentősége a disznóvágásnak)
– a feszültségfokozás megfelelő, de néhol feleslegesen túlírt, megtörik oda nem illő magyarázatokkal Pl.:
“Apámat kis híján az őrületbe kergették azok a kisebb-nagyobb kődarabok és kavicsok, amelyek – ki tudja, honnan – időről-időre felbukkantak a lucernaföldön. Kaszáláskor ezek kicsorbították és szétzúzták az ujjas kasza pengéit. Ha ilyen kövekre akadt, ezeket módszeresen kidobálta a kerítés tövébe, ahol nem okozhattak galibát. Én egy ilyen kőre tenyereltem.”
– a vége kissé szájbarágós, mintha a szerző biztos akart volna lenni benne, hogy az olvasó megértette a lényeget (az utolsó öt bekezdés simán elhagyható, akkor nagyobbat üt a sztori)
Átlagpontszám: 5,50