Csak értelmezés kérdése

2. helyezett (1. Ranglista, 2011.08.01.)

Áthatolhatatlan acélszürke fellegek borították az eget, tökéletesen kiiktatva jelenlétükkel az emberek időérzékét. Akár egy téli reggel díszletéül is szolgálhattak volna, ha történetesen nem egy júliusi délután kéri kölcsön őket erre az alkalomra. Az eső kíméletlenül dobolt a kocsi ablakán, engem azonban nem ez a hang, hanem a taxióra ketyegése idegesített. Meg anyám szerencsétlenkedése az öngyújtóval.

– Csak a te érdekedben történik, Alice – közölte unottan, miután végre sikerült rágyújtania egy cigarettára.

Csípős füst töltötte meg az utasteret. A sofőr már hozzászokhatott a hasonlóan egocentrikus utasokhoz, mert szó nélkül letekerte maga mellett az ablaküveget. Láthatóan az eső sem zavarta.

– Az én érdekemben? – ismételtem hitetlenkedve. – Mégis miért állna az érdekemben, hogy a családom fogjon, és bedugjon egy tébolydába?

– Pszichoterápiás intézet, drágám – helyesbített. A szájából lógó cigi miatt kicsit pöszén beszélt, amitől minden egyes szavát átitatta egyfajta gyomorforgató édesség.

– Teljesen mindegy, hogy hívod. Attól még őrültekháza marad. Őrültnek látszom?

Anyám kifújta a füstöt, azután felém fordult, és az autó belső lámpáinak fényében tetőtől talpig végigmért. Láttam, ahogy a művelet közben időnként megrándul a szája sarka, mintha valami visszataszító teremtményt kellene bámulnia.

Gyűlöltem érte.

– Én nem vagyok szakember – rántotta meg csontos vállát a kabát alatt. – Dr. Spencer azt mondta, jót fog tenni neked, ha pár napot itt töltesz. – Szélesen elmosolyodott; megvillantak a cigaretta ellenére is hófehér fogai. – Fel a fejjel, Alice! Gondolj rá úgy, mint egy vakációra!

Remek vakáció, mondhatom. Az osztálytársaim a nagyszüleiket látogatják meg, vagy külföldre utaznak, nekem meg ez jut. Mégis miféle anya küldi kikapcsolódásképpen egy elmegyógyintézetbe a lányát?

Olyan, amelyiknek útban van, természetesen.

A taxi ázott üvegén keresztül két elmosódott fehér foltnak tűnt az ápolók párosa, ahogy felénk közeledtek. Az egyikük – egy sötét hajú, nagydarab férfi – kinyitotta az ajtómat, én viszont a társát figyeltem, aki egy kényszerzubbonyt tartott a kezében.

A kocsi mellett álló ápoló elkapta a tekintetemet.

– Ha magától jön, nem kell használnunk – szólalt meg mély, borízű hangon.

– Gyerünk, drágám! – Anyám türelmetlenül megveregette a térdem. – Biztos te sem szeretnél szégyenszemre gúzsba kötve besétálni az ajtón.

– Te be sem jössz velem? – kérdeztem, bár már sejtettem, mi lesz a válasza:

– Színházjegyem van.

Boszorkányos ügyességgel átpöccintette a térdem felett a csikket, így az a távolabbi férfi cipője mellett landolt. Az eső hamar eloltotta.

– Jöjjön, Miss Browning! – parancsolta kérlelhetetlenül leendő börtönőröm, és kinyújtotta felém hatalmas tenyerét.

Lopva anyámra pillantottam, ám őt túlságosan lekötötte, hogy újrarúzsozza az ajkait. Sóhajtva felmarkoltam a hátizsákomat a lábam elől, majd elfogadtam az ápoló kezét, és kiszálltam.

– Azt adja ide – vette el tőlem a másik férfi a táskát olyan óvatosan, mintha egy időzített bomba ketyegne benne.

Anyám egyetlen szó nélkül bevágta utánam a taxi ajtaját, és intett a sofőrnek, hogy induljon. Az autó felmordult, azután a járda széléről ráfordult a nedves úttestre, és kilőtt a szürkeségbe.

Sápadtan bámultam utána, próbálván visszanyelni a könnyeimet. Még soha nem éreztem magam ennyire kicsinek és kiszolgáltatottnak. Mintha a taxival együtt a lelkierőm is elhagyott volna; megtörten fordultam a kivilágított épület felé. Háromemeletes, modern kórház volt, sok ablakkal és még több ráccsal. Magas kőkorlát vette körül, amelyen egyedüli résként csak a kocsibejáró tátongott a sorompóval. Kívülről persze ezt a gyenge pontot is vasrács védte, ám azt az én érkezésem miatt most kinyitották.

A két ápoló közrefogott, és a barátságosabbik gyengéd lökéssel a kapu felé irányított. Engedelmesen sétáltam velük a „pszichoterápiás intézet” felé. Ha más vidámság nem is vár, legalább az esőtől védve leszek odabenn. A pulóverem ugyanis ázott rongyként lógott rajtam a szabad ég alatt töltött második perc után, farmernadrágom pedig úgy tapadt a lábamra, akár egy kiéhezett pióca.

Mialatt elhaladtunk az őrbódé mellett, és mögöttünk a nehéz rács hátborzongató sikítással a helyére csattant, felrémlett bennem, hogy anyám pont ilyen hangot adott ki magából, amikor rajtakaptam Dr. Spencerrel, a családi orvosunkkal. Addig a délutánig fel sem tűnt soha, mennyire hasonlít egy beteg keselyűre; a fiatal, jóképű doki mellett viszont kórosan soványnak látszott.

Kirázott a hideg, és ezúttal nem az átnedvesedett ruháim miatt. Megtehettem volna, hogy szófogadóan részt veszek a színjátékukban apám előtt, de egyszerűen nem vitt rá a lélek. Apám a feleségét és a lányát is egyformán szerette, ezért soha meg sem fordult a fejében, hogy hűtlen legyen hozzánk. Aljas dolog lett volna tőlem, ha én is elárulom.

A hazugságra való képtelenség juttatott ide.

– Alice Browning? – mosolygott rám gépiesen az ajtóban álló fehér ruhás nő. Úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet az álmatlanságtól.

– Én vagyok – feleltem halkan. Kicsit zavart, hogy eddig a személyzet egyik tagja sem vette a fáradságot a köszönésre és bemutatkozásra.

– Jöjjenek. – Sarkon fordult, és megdöbbentő sebességgel tipegett el az épület mélye felé.

Formátlan víztócsákat hagytam magam mögött minden megtett lépéssel, ám az ápolók szóra sem méltatták. Egyáltalán semmiféle hang nem hagyta el a szájukat, amíg a regisztrációs pulthoz nem értünk – akkor bezzeg egymás szavába vágva halmozták el a pultnál ülő nőt a legkülönfélébb adataimmal.

Körülnéztem a váróteremben, hiszen a jelek szerint nem igényelték a segítségemet. Középen asztalok és székek kavalkádja kínálta magát a pácienseknek; a falakat rajzok és hirdetések borították. Az egész helyiséget ugyanaz a hófehér sterilség uralta, mint amit eddig tapasztaltam a folyosón és az itt dolgozók ruháján.

Az egyik széken idősebb férfi ült, kezében egy pórázzal. Folyamatosan beszélt a kutyájához, noha a szíj másik végén csak egy gazdátlan nyakörv lógott.

Hirtelen elfogott a pánik. Kétségtelen bizonyossággal tudtam, hogy nem tartozom ide. Ugyan melyik tizenhat éves lánynak nincsenek rossz napjai? Mutassatok egyetlen tinédzsert, aki nem tör ki zokogásban néha minden ok nélkül – különösen, ha megtudja az anyjáról, hogy lelkiismeretlenül csalja az apját –, és akkor elhiszem: beteg vagyok. Két ártalmatlan vágás a csuklón még nem tesz senkit őrültté, nem igaz?

Egyre gyorsabban szedtem a levegőt, mintha küzdenem kellene érte. Ha itt maradok, holtbiztos, hogy begolyózom. Leszíjaznak, teletömnek gyógyszerekkel, tűkkel, talán még az agyamat is kisütik…

– Miss Browning! – Az idegen férfihang kirángatott a valóságba, és egy időre visszanyomta az elmém mélyére a fokozatosan növekvő rettegést.

Egy harminc körüli, alacsony orvos közeledett a folyosón. Piszkosszőke haját összefogta a tarkóján, így a szeme alatti karikák egy árnyalatnyit halványabbnak tűntek a halogénizzók fényében, ám élesen kiugró arccsontja miatt egy hetek óta éhező férfi benyomását keltette. Mégis ő hozott elsőként színfoltot a kórház személytelenségébe, ugyanis a köpeny alatt egy élénkvörös inget viselt fekete nyakkendővel.

Ruganyos léptekkel sétált oda hozzám, és szélesen elmosolyodott, mintha egy rég látott kedves barátjával találkozna.

– Isten hozta nálunk, Miss Browning! – nyújtott kezet. – Dr. Ambrose Campbell vagyok, az intézet igazgatója. Dr. Spencer megkért, hogy személyesen foglalkozzam önnel, ezért mától én felelek a jó közérzetéért.

– Dr. Campbell – szólította meg sápadtan a nővér, aki beinvitált minket. – Későbbre vártuk. Még el kell helyeznünk Miss Browningot, és…

– Felesleges időpocsékolás – vágott szavába az orvos, pedig mindössze a nő kulcscsontjáig ért. – Nézzenek csak rá szegény ifjú hölgyre! Elázott, fázik, rémült és minden bizonnyal éhes is. – Gyengéden átkarolta a vállam, és elindult velem arra, amerről érkezett. – Jöjjön, Miss Browning. A szobámban megszárítkozhat, és kap egy csésze teát süteménnyel.

Amióta beszálltam otthon a taxiba, először éreztem megkönnyebbülést. Ez a pöttöm férfi, aki alig nőtt magasabbra az állam vonalánál, már a puszta jelenlétével képesnek bizonyult rá, hogy elkergesse a körülöttem ágaskodó, fenyegető démonokat.

– Miss Browning – állított meg az ápoló, aki bekísért –, szerintem jobb lenne, ha a protokoll szerint járnánk el, és itt maradna, amíg nem végzünk a kartonjaival.

Félig hátrafordultam, hogy rájuk nézhessek. Nem értettem, miért akarnak mind visszatartani, hiszen eddig úgy tűnt, csak kolonc vagyok számukra, akitől legszívesebben minél előbb megszabadulnának.

– Kérem – próbálkozott újra, és ezúttal különös, a vonásainak idegen kifejezés jelent meg az arcán. Leginkább a sajnálatra emlékeztetett. – Rengeteg lehetősége lesz még Dr. Campbell-lel beszélgetni.

A társa összeszorította a száját, és ujjai elfehéredtek a hátizsákom pántjain, olyan erővel markolta őket. Még a pultnál ülő nő is idegesnek látszott.

Néma csend telepedett a váróteremre, amit csak a láthatatlan kutyájához beszélő öregúr motyogása tört meg néha. Az ápolók a válaszomra vártak, én meg értetlenül álltam a hirtelen változás előtt. Ami Dr. Campbellt illeti, ő ráérősen masszírozta a vállamat, mintha attól tartana, hogy végképp kihűlök.

Ajtóstul szakadt rám újra minden félelmem, amit eddig sikerült féken tartanom. Ha itt maradok, mi a garancia, hogy biztonságban leszek? Ezek az emberek a találkozásunktól fogva úgy kezeltek, akár egy postai csomagot: egyetlenegyszer sem kérdezték meg, hogy érzem magam, vagy szükségem lenne-e valamire. Miért választanám hát őket a kedves, figyelmes orvos helyett? Ennyire nem nézhetnek ostobának.

– Azt hiszem, jót fog tenni egy forró tea – feleltem bocsánatkérően az ápolónak, majd újból hátat fordítottam a recepciós pultnak, és hagytam, hogy Dr. Campbell tovább vezessen a folyosón.

– Bízom benne, hogy önállóan is fel tudják venni Miss Browningot a betegek közé – sandított még vissza beosztottjaira a férfi. – A következő órákban csak akkor zavarjanak, ha emberéletek forognak veszélyben. Jöjjön, kedvesem.

Jóleső forróság öntött el a saját bátorságomtól és a férfi megnyugtató jelenlététől. Végre fényesebbnek láttam a jövőmet, mint az elmúlt héten bármikor. Ide még anyám mérgező befolyása sem érhetett el, hiszen ellenkező esetben Dr. Campbell nem viselkedne velem ilyen barátságosan. Bizonyára ő sem hitte, hogy elmebeteg vagyok.

A lifttel felmentünk két emeletet, majd az orvos beinvitált a szobájába, és becsukta utánam az ajtót.

– Érezze magát otthon, Miss Browning – intett körbe széles mozdulattal.

Az egyik falat padlótól plafonig könyvespolc borította, tele különféle pszichiátriai szakkönyvekkel; az ablak előtt radiátor melegítette a helyiséget. Habozás nélkül odaléptem elé, és onnan szemlélődtem tovább, miközben hullámokban ölelt körbe az éltető hő. Előttem állt egy íróasztal székkel, távolabb pedig egy megviselt kanapé dohányzóasztallal. Az irodából egy másik ajtó is vezetett kifelé, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet.

Dr. Campbell megkerülte az asztalt, és leült a szegélyére velem szemben. Beesett arcán jó szándékú mosoly jelent meg, ahogy megtámasztotta magát, és végigmért:

– Dr. Spencer azt mondta, hogy önveszélyes, Miss Browning, de én biztos vagyok benne, hogy tanult kollégám tévedett. Szerintem ön csak nagyon, nagyon szomorú.

Megdobbant a szívem: szóval tényleg megért! Az utolsó megfeszült izmom is elengedett, és ellazulva – sőt, halványan mosolyogva! – bólintottam rá az orvosi szakvéleményre. A megkönnyebbülés legalább akkora csodát művelt a közérzetemmel, mint a radiátor. Már-már hálát éreztem anyám iránt, amiért ideküldött.

– Ugye nem fognak begyógyszerezni? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért azt, amitől legjobban tartottam. Túl sok ijesztő dolgot olvastam azokról a szerekről.

Dr. Campbell meglepetten pislogott, azután elnevette magát.

– Eszünkben sincs, Miss Browning! – kacagott. – A vak is láthatja, hogy önnek csak szüksége van valakire, aki meghallgatja és a szárnyai alá veszi. Kezdetként javasolnám, hogy vegyen egy forró fürdőt, mielőtt megfázik – mutatott a belső ajtóra. – Nyugodtan használja a fürdőszobámat. Amíg átmelegszik, én főzök egy teát.

A fürdés gondolata ellenállhatatlan kísértést jelentett, hiszen még mindig szaporán csepegett belőlem az esővíz. Nem is vártam további bátorításra, hanem megköszöntem a lehetőséget, és átsétáltam a másik helyiségbe.

Amíg a gőzölgő vízben ültem, azon töprengtem, vajon Dr. Campbell minden szerencsétlen sorsú lánnyal ilyen kedves-e, vagy pedig pusztán azért szentel nekem különös figyelmet, mert Dr. Spencer megkérte rá. Az eszem az utóbbi magyarázatra hajlott, ám a férfi minden mozdulatában őszinteséget éreztem. Talán valóban azon kevés pszichiáter közé tartozott, akik nem nyúlnak habozás nélkül agymosó bogyókhoz és műtétekhez, hogy meggyógyítsanak egy beteget.

A fürdőkád melletti széken egy fehér kórházi hálóinget találtam – minden bizonnyal Dr. Campbell hagyta itt nekem, számítva az érkezésemre. Mivel a saját ruháimból facsarni lehetett a nedvességet, belebújtam arra az időre, amíg az enyémek megszáradnak, vagy visszakapom a holmimat tartalmazó hátizsákot.

Megszokásból belenéztem a mosdókagyló fölé szerelt tükörbe – és elsápadtam a látványtól. Egy sovány, kócos sötét hajú és sötét szemű lány bámult vissza rám, akiből az elmúlt napok megpróbáltatásai úgy kiszívták az életet, hogy önmaga kísértetének látszott. Erőltettem az emlékezetemet, hogy megmondja, mikor és mit ettem utoljára, de nem kaptam tőle választ. Pillantásom a megszürkült gézzel bekötözött bal csuklómra vándorolt. Letekertem róla a kötést, hiszen úgyis átázott a vízben. A két heg nedvesen, barnán kacsintott rám, akár egy egyenlőségjel párhuzamos vonalai.

Mire visszatértem az irodába, jótevőm a kanapén ült, és épp teafiltereket helyezett két csészébe. A vízforraló lelkesen szortyogott az ajtóhoz közeli asztalkán. Jöttömre a férfi felpattant, majd intett, hogy foglaljak helyet, míg ő előhalászott egy megbontott doboz kockacukrot az íróasztala fiókjából.

– Ne rejtegesse a vágásokat – szólt rám, amikor észrevette, hogy a bal karomat a hasamnak szorítom. – Semmi oka szégyellni őket. Tekintsen rájuk úgy, Alice, mint háborús sérülésekre, amelyeket az élettől kapott.

Habozva megnyaltam a szám, de azután engedelmeskedtem, és leengedtem a kezem magam mellé. Máris jobban éreztem magam, annak ellenére, hogy egyre inkább zavart az alulöltözöttségem. Meztelen lábujjaimmal idegesen markolásztam a szőnyeg szélét, ám ez is arra emlékeztetett, hogy egy hálóingen kívül semmi nincs rajtam, ezért hamarosan abbahagytam.

Dr. Campbell forró vízzel töltötte meg a csészéket, majd mellém ült a kanapéra, és szemüvegén át alaposan szemügyre vette az arcomat.

– Annyi bizonyos, hogy fel fogjuk hizlalni – fenyegetett meg mosolyogva. – Az étvágytalanság alaposan elbánt önnel, kedvesem. – A kezem felé nyúlt, és óvatosan rám hunyorgott. – Megengedi?

Biccentettem, és hagytam, hogy megnézze a hegeket. A fürdőtől felforrósodott bőrömhöz képest jéghidegnek tűntek az ujjai, de ez még jól is esett a gőzölgő víz után. Ahogy komoly képpel cirógatta-nyomkodta két belépőjegyemet a pszichiátriára, olyannak láttam, mint egy munkában megfáradt őrangyalt.

– Bízzon bennem, és meggyógyítom, Alice – mormolta, inkább csak magának.

Egyik kezével a tarkójához nyúlt, és kibontotta a haját. Értetlenül bámultam az önálló életre kelő, sűrű szőke tincseket, amelyek, mint fogságból szabadult rabok, a szélrózsa minden irányába nyújtóztak – azután Dr. Campbell tekintetét elkapva cseppenként töltött meg fagyos iszonyattal a felismerés.

Nem orvos meredt rám, hanem egy ravasz, intelligens ragadozó, amely épp az imént ejtette csapdába a prédáját. A haja most árnyékot vetett az arcára, így a szeme alatti karikák sokkal mélyebbé és baljósan sötétté változtak; íriszében hatalmasra tágult a pupilla. Elvigyorodott, és a vonásaiban ezúttal nyoma sem volt kedvességnek, csak mohó, pusztító éhségnek.

Hitetlenkedve fogadtam a változást; olyannyira, hogy először a saját elvadult képzeletem szüleményének tekintettem. Csak amikor megragadta a karomat, és lenyomott a kanapéra, ébredtem rá, mekkora hibát követtem el. Hirtelen megértettem az ápolók viselkedését, és azt is, mitől akartak megóvni.

Itt nem gyógyszerektől és sokkterápiától kellett a legjobban tartanom, hanem a főorvostól.

– Eresszen el! – nyögtem fel, és megpróbáltam lelökni magamról, ám nemcsak a csalódás vette el az erőmet, hanem a többnapos koplalás is.

Alacsony termete ellenére olyan könnyedén szegezett maga alá, mintha papírból lennék.

– Ugyan, Alice – duruzsolta a fülembe rekedt hangon. – Hiszen meg akarsz gyógyulni, nem igaz? El akarod felejteni, hogy az anyád egy nemtörődöm szajha, hogy az apád a kisujját sem mozdította, amikor ideküldtek téged, és hogy itt fogod tölteni az életed hátralevő részét. Megmondtam, hogy segítek neked. Most azonnal megkezdjük a kezelést.

Sikítani akartam, de csak zokogás tört elő a torkomból. Ugyan ki jönne a segítségemre? A szüleim magamra hagytak, az ápolók pedig nem fognak ellenszegülni az intézet vezetőjének. A sorsom Dr. Campbell kezébe került attól a pillanattól fogva, hogy a betege lettem, ő pedig morális aggályoktól mentesen, a legnagyobb élvezettel használta ki ezt a tényt. Hiszen még ha panaszkodnék is valakinek, egyértelmű, hogy a bomlott elméjű tinédzserlány és a diplomás orvos közül az utóbbinak hinnének.

Az egyik csontos, hűvös tenyér a hálóingem alá csúszott, én pedig undorodva a háttámlába fúrtam az arcom, hogy legalább látnom ne kelljen, mi történik a testemmel.

* * *

Másfél hónapnyi kezelés után kimondhatom: elindultam a gyógyulás útján. Az áttörést múlt csütörtökön értük el Dr. Campbell-lel, és azóta sikerült újra megismernem és átértelmeznem az engem körülvevő világot.

Rájöttem, hogy hálátlanul és ostobán viselkedtem. Ezért bocsánatot fogok kérni anyámtól, amikor holnap délelőtt meglátogat. Ma teljes bizonyossággal érzem, hogy holnap végre beszélhetek vele. Biztosan a türelmetlenségem miatt nem tudott eddig időt szakítani rám. Ezt a hibámat még le kell vetkőznöm.

Hazugságok nem léteznek. Egész életemben mindenki igazat mondott nekem, beleértve anyámat és Dr. Campbellt is – egyedül az én makacs értetlenségem keltette bennem azt az illúziót, hogy egy pillanatig is valótlant állítottak. Mert mint ahogy azt nemrég megtanultam, mindössze el kell fogadnom, hogy a legtöbb ember az ellentétére gondol annak a kijelentésnek, ami elhagyja a száját, és abban a percben valósággá válik a legelképzelhetetlenebb, általam addig hazugságnak vélt dolog is. Olyan ez, mintha új nyelvet tanulnék, amely félelmetesen hasonlít a sajátomhoz.

Most már látom: feleslegesen tartottam attól, hogy hazudnom kell apámnak. Én csak más nyelven közöltem volna vele az igazságot, és ha ő félreérti, az nem az én hibám lett volna, hanem az övé, amiért rosszul értelmezte a szavaimat.

Bárki beláthatja, mennyire egyszerű és logikus megoldás ez. Bátran kijelenthetem, hogy Dr. Campbell kezembe adta vele a boldogság kulcsát; egy olyan világét, amelyben nem létezik árulás és csalódás, csak őszinteség, szeretet és megértés.

Hálával tartozom neki és mindenkinek, aki közreműködött a gyógyulásomban.

Vége

A Zsűri értékelése:

Könnyed stílus, döccenők nélküli, jól olvasható szöveg. Megfelelő dinamika és cselekményfelépítés. A leírások és a párbeszédek aránya jó. A kommentek mennyisége és helye megfelelő. A feszültségteremtés fokozatos. Megfelel a novella definíciójának: egy szálon fut, kevés szereplő, meglepő fordulatok, csattanó a végén. Hiányzik belőle az E/1-re jellemző túlírás, túlgondolkodás.
Hátrányok: egészen kicsit locsifecsi a szöveg, talán feszesebbre lehetett volna venni, a történet vége kiszámítható.

Átlagpontszám: 6,00