3. helyezett (9. Ranglista, 2011.09.26.)

– Bármit mondanak vagy csinálnak, ne vegye a szívére. Ezek csak bolondok, nem kell velük foglalkozni – készített fel az igazgató, mielőtt dolgozni kezdtem az Intézetben. – Ha lejár a munkaideje, lazítson, igyon meg egy sört a haverjaival, vagy szívjon el egy spanglit, menjen el kurvázni, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy ne gondoljon erre a helyre! Itt mindenkinek van valami szenvedélye. – Egy utolsó slukkot szívott a füstszűrőig égett cigarettájából, majd elnyomta a hamutálban, amely dugig volt csikkekkel. – Tudja, aki sokat foglalkozik őrültekkel, egy idő után maga is… – Az igazgató mutatóujjával szórakozottan körözni kezdett a halántéka körül.

Több mint négy éve vagyok ápoló ebben az intézményben, amelyet a környéken csak úgy emlegetnek: „mosolygó”. Már az első évben rákaptam a betegeknek szánt nyugtatókra és egyéb kábítószerekre. Az igazgató, aki felvett, tavaly kötötte fel magát az irodájában, mert egy idő után maga is... Nem bírta. Sok mindent láttam, átéltem már itt olyan dolgokat is, amelyekre lehetetlen felkészülni testileg és lelkileg is, de a műszak végén valahogy mindig sikerült megszabadulnom tőlük. Lala esete azonban más…

Tegnap, egy verőfényes kora nyári napon történt, hogy nekem kellett kivinni Lalát a kertbe. Lala hosszú évekkel a felvételem előtt került az Intézetbe. A kollégáim azt mesélték, hogy egy közeli tisztáson bolyongott céltalanul, amikor rátaláltak. Alig bírt menni, inkább csak sután, nyöszörögve vánszorgott. A teste tele volt zúzódásokkal és sebekkel. Senki sem tudta, mi történt vele, hogyan került arra a tisztásra, és mivel egy értelmetlen szótagon kívül, mely a „la” volt, csak artikulálatlan nyavalygásra volt képes, ő sem tudta elmesélni.

Lala soha senkinek nem hiányzott. Teltek-múltak az évek, de senki nem kereste, mintha megfeledkeztek volna róla, ő pedig csak feküdt a szobájában, a saját piszkában, magatehetetlenül, mint egy partra vetett hal, és az ablakon keresztül bámulta a felhőket és a madarakat üveges, tengerkék szemeivel.

Ha egy élőlény kiszakad…

Ezt csinálta akkor is, amikor bementem hozzá, hogy tisztába tegyem, utána pedig kivigyem egy kicsit napozni. Szépen megfésültem aranyszőke haját, amely tele volt fehér tollakkal, mert Lala mindig szétszaggatta a párnáit, aztán a tolókocsiba tettem, és a kert felé vettük az irányt. Szerencsére éppen csendes pihenő volt, ezért a legtöbb beteg a szobájában volt. Ők a szolidabb esetek, a durvábbak fenn vannak az emeleteken. Csak Feri bácsi ácsorgott a folyosón. A feleségét várta, ahogy mindennap. Soha nem értette meg, hogy hiába várja. Talán az öreg nem is emlékezett arra az éjszakára, amikor az asszonyra gyújtotta a takarót, mert „azok a kibaszott csörgőkígyók már megint az ágy alatt sziszegtek”.

Ki tudja, mi zajlik egy őrült agyában?

Sanyika, az Intézet legfiatalabb lakója, a földön kúszott, mint egy giliszta. Nyelvével a mocskos linóleumot nyalogatta, mert aznap csigának képzelte magát. Mindig megpróbált a tolókocsi elé kerülni, hogy feltartóztasson minket, de türelmesen megvártam, hogy megunja az ide-oda gurulgatást. Ez a legnehezebb az őrültekkel: türelmesnek kell lenni velük. Ha kiabálsz velük, ők is kiabálnak. Ha erőszakosan viselkedsz velük, előbb-utóbb elszabadul a pokol. Persze a poklot nem lehet megakadályozni, de toleranciával és türelemmel késleltethető a folyamat. Az esetek többségében jobb inkább a békesség. Egészen könnyen megy, ha az ember tele van váliummal, és még az esti LSD sem tűnt el nyomtalanul.

A napfényben fürdő kert felett, amelyet nyári hóként borított be a fák vattapamacsszerű virága, fecskék repkedtek. Olyan sebesen szelték a levegőt, hogy szinte alig lehetett látni őket. Lalát lenyűgözte a látvány. Gyermekkoromban én is így figyelhettem ezeket a kis madarakat. Akkor olyat flesseltem a kertben, mint még soha. A tér, a színek, a formák, a hangok új értelmet nyertek. Hihetetlen, mennyi erő és kitartás szorult ezekbe a csepp kis állatokba, mármint a fecskékbe. Ősszel, amikor az időjárás hidegre fordul, útra kelnek. Mint minden költöző madár, a fecskék is több ezer kilométert repülnek, hogy egy melegebb helyre érjenek. Tavasszal pedig újra megteszik ezt az utat, hogy visszatérjenek ide, hozzánk, Európa szívébe. Tudták, hogy a fecskék szinte az egész életüket a levegőben töltik? Szerintem azért, mert Isten repülésre teremtette őket. Nekik adta a levegőt, de cserébe a földön számkivetettek lettek. Nem csoda, hiszen ha egy élőlény kiszakad a természetes környezetéből, sebezhetővé és esetlenné válik, míg meg nem szokja az új közeget.

Egy idő után Lala nyugtalan lett. Már nem kötötték le a madarak. Kapálózni kezdett, és szívszaggatóan nyüszögött. Amikor nem voltam elég óvatos, hirtelen kiugrott a tolószékből. Elbukdácsolt az egyik fa tövéig, ahol végre sikerült utolérnem. Lala meztelenül lekuporodott, mert a nagy rohanásban elhagyta a köntösét. Amikor lehajoltam hozzá, láttam, hogy egy élettelen, fiatal fecskét szorongat. Hiába próbáltam elvenni tőle a tetemet, nem hagyta, és a szájához emelte. Talán a drog és a nyugtató hatására lelki szemeim előtt láttam, ahogy Lala fogai összeroppantják az apró testet, szétrobbannak a belek és az egyéb belső szervek, az őrület miatt habzó, tajtékzó Lalaszájból csorgó vér pedig vörösre festi körülöttünk a pázsitot.

De nem így történt.

Miután Lala lazán a markába zárta és rálehelt a fecskére, halk csivitelést hallottam. Amikor a kéz kinyílt, a madárka, mely biztos csak elkábult egy kicsit, elrepült.

Azután Lalára terítettem a köntösét. Egyrészt hogy meg ne fázzon, másrészt hogy ne lássam a legújabb, undorító káprázatomat, eltakarjam a hátán lévő ocsmány csonkokat, amelyek a lapockája környékén álltak ki a testéből, mint soha sem volt végtagok maradványai. Visszavittem Lalát a szobájába, mert ennyi izgalom bőven elég volt neki egy napra.

Késő este, a műszak végén a gyógyszerraktárban kerestem menedéket, hogy kezdetét vegye a jól megérdemelt drogos utazásom. Annyira óvatlan voltam, hogy nem zártam be magam mögött az ajtót, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor már késő volt. Valaki befogta a számat. Az ajtó kulcsra zárult, a villanyok pedig lekapcsolódtak. A raktár homályba burkolódzott. Dulakodni kezdtünk az ismeretlennel, de esélyem sem volt. A földre kerültünk mindketten. A támadóm a kezeivel és a lábaival olyan erősen szorított, akár egy anakonda, mozdulni sem bírtam. Ekkor már megismertem Sanyikát, aki hangosan zihálva ölelt át. Éreztem, hogy merev nemi szerve a vesémet böki.

Feri bácsi állt előttem.

– Tudjuk, hogy ő küldött téged – vicsorogta Feri bácsi, szemében az őrület táncolt. – Ő, aki a délibábon túl lakik, ahol a párhuzamosok összeérnek, a merőlegesek pedig széttartanak. – Az öregember elővett egy borotvát, és lágyan az arcomhoz érintette, majd szépen lassan lefelé haladt a feltűrt felsőmön át egészen a meztelen hasamig. – Tudom, hogy tele vagy csörgőkígyókkal. Hallom, ahogy csörögnek! De most kiszedem belőled őket, és kinyírom az összest! Megszabadí…

Feri bácsi felordított a fájdalomtól, mert valami hátulról belemarkolt az oldalába, és letépte róla a húst. Feri bácsi összeesett, mögötte ott állt a megtestesült iszonyat: egy óriási dög. Mély morgás tört fel belőle. Hatalmas szárnyai voltak, csontszárnyai, melyeket toll borított.

Ha egy élőlény kiszakad…

Bár sötét volt, szinte alig láttam, de a dög szemeit, melyekben lidércfény világított, soha nem felejtem el. Arról nem is beszélve, ami ezután következett. A dög feltépte Feri bácsi hasát, karmos kezében tartotta a bűzös belek tekervényét, mely úgy festett, mint megannyi egymásban végződő csörgőkígyó. Sanyika a sarokban ordított a borzalomtól. Azonnal megőszült. A látvány rosszabb volt, mint bármilyen kínzás. Én sem bírtam tovább, sikoltozva pattantam fel, és, mielőtt a dög az utolsó béldarabot is ocsmány pofájába helyezte volna, elrohantam. Nem szóltam senkinek, angolosan távoztam. Szerencsémre a ruhám sem lett véres, pedig vér az volt bőven, így nem keltettem feltűnést.

Otthon ültem, kínok között. Nem bírtam elviselni, amit láttam. Egyszerűen feldolgozhatatlan volt számomra. A vér, a belek, a csontok halk ropogása, mintha frissen hullott, szűz hóra lépnél… Úgy éreztem, a leírhatatlan borzalom hatására valami eltört bennem, egyes darabok pedig feloldódtak a szörnyűséges emlékvillanásokban, s mi egész volt egykor, rész maradt csupán.

Véget akartam vetni az életemnek. Stílszerűen, ahogy az igazgató.

…a természetes környezetéből…

Belebújtam a kötélhurokba…

Kirúgtam magam alól a széket…

De úgy estem a földre, akár egy kő.

Valami, talán egy borotvaéles karom, mely úgy tépi fel az emberi hasat, ahogy kisgyerek az ajándék csomagolását, elvágta a kötelet, a föld pedig tele volt tollakkal. Talán hatalmas csontszárnyakról hulltak alá…

Elájultam a félelemtől.

Az ágyamban ébredtem, minden rendben volt. A tegnap halvány borzalmai ma nevetségesnek tűntek. Talán megint idő előtt vettem be a bélyeget, gondoltam, az készített ki ennyire. Úgy éreztem, nincsenek részek, egész volt.

Munkába indultam.

Amikor beértem az Intézetbe, a helyszínelés még mindig tartott. Az épület hemzsegett a rendőröktől. Megint részek, nem volt egész. Állítólag Sanyika megölte Feri bácsit. Kibelezte, mint egy nyomorult állatot. De arról senki sem tud, hogy Sanyika miért őszült meg. Azt és az igazságot egyedül én tudom, mert már összeállt a kép, s mi addig rész volt, mára egész lett.

Lalát kerestem, de nem találtam sehol, és, ami a legfurcsább, senki sem emlékezett rá. A kollégáim azt sem tudták, kiről beszélek, furcsán néztek rám, amikor Laláról kérdezősködtem, ezért inkább nem is teszem a jövőben, nehogy őrültnek tartsanak, és én legyek a következő vendége a „mosolygónak”.

Tudja, aki sokat foglalkozik őrültekkel, egy idő után maga is…

Most itt ülök Lala egykori szobájában, amely tele van hófehér tollakkal, de a párnák érintetlenek. Biztosan hatalmas csontszárnyakból hullottak ki. Azon morfondírozom, hogy Lala talán visszatért oda, ahova való, ahonnan kiszakadt, magasabbra, mint ahol a fecskék szállnak. Talán oda, ahol a párhuzamosok összeérnek, a merőlegesek pedig széttartanak, a délibábon túlra. Egy helyre, mely túl van ezen a (meta)világon. Egy helyre, ahol az, amit elbeszéltem, nem több mint fikció, egy rövid novella. Vagy talán megszokta az új közeget?

Attól félek, megőrültem.

Vagy mégsem?

…sebezhetővé és esetlenné válik…

Most szóltak, hogy az egyik zsaru beszélni akar velem. Lefogadom, hogy hatalmas csontszárnyai vannak, melyeket hófehér tolltenger borít. Vagy az már túlságosan novellába illő lenne? Amúgy sem bírom a fikciókat.

Nyugodt vagyok, nem félek, mert szerencsére van egy őrangyalom. Vagy egy őrdögöm.

…míg meg nem szokja az új közeget.

Egyébként miért beszélek magamban?

Vagy tán nem is vagyok magamban?