1. helyezett (7. Ranglista, 2011.09.12.)

– Meséjj valamiit!

– Nem. Evés előtt nem tudok.

– Naa, kérleek!

– Légyszi, légyszi! Úgy unatkozunk!

– Túl éhes vagyok, ilyenkor nem megy.

– Én is éhes vagyok.

– Én is.

– Én is.

– Én is, de amikor mesélsz, gyorsabban múlik az idő.

– Igen!

– Hát jó. Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisb…

– Ne ezt!

– Uncsi!

– Uncsi!

– Ezt már milliószor hallottuk!

– Legutóbb is elaludtam rajta…

– Persze, mert nem volt veled az Erő.

– …de most még az alváshoz is túl éhes vagyok!

– Mesélj valami mást!

– Valamit, ami megtörténhet!

– Vagy meg is történt!

– Valamit, ami időszerű lehet!

– Mégis mesés!

– Vagy a jövőről!

– Vagy a lehetséges jövőről!

– De a múltról se feledkezz ám meg!

– Mítoszt!

– Legendát akarunk!

– Valami izgiset!

– Valami érdekeset!

– Valami tudományosat!

– Ne! Inkább valami fantasztikust!

– Rendben van. Rábeszéltetek. De csak akkor, ha csendben lesztek, és nem szakítotok félbe!

– Csendben maradunk!

– Megígérjük!

– Akkor jól figyeljetek!

Az Uranosz nevű kincsvadász hajó kapitányával és egy fiatal újonccal a fedélzetén komótosan a Föld mellett haladt. A nemesfémekből álló rakományt már felvették a Holdon, ám úgy döntöttek, tesznek egy kis kitérőt, mielőtt a Plútó felé vennék útjukat, ahol majd átadják a szállítmányt a megrendelőnek. Abban bíztak, hogy találnak valami értékeset, így egy kis plusz jövedelemre tehetnek szert.

Habár a kincsvadászok legtöbbje pénzéhes kalandor volt, sűrűn vállaltak szállítmányozást akár a naprendszer legtávolabbi pontjaiba is, ezért gyakran a kozmosz fuvarosainak nevezték őket. Ezeknek az embereknek nem volt otthonuk, így csak annyira siettek a fuvarokkal, amennyire azt megfizették. Pusztán a nyereségvágy hajtotta őket, ahogy az Uranosz kétfős legénységét is, amelynek jelenlegi megbízója meglehetősen szűkmarkú volt.

– Azt hiszem, találtam valamit, Főnök! – kiáltotta az újonc, és felettese asztalához sietett.

– És mégis hol? A gatyádban? – csattant fel mérgesen az öreg kapitány. Már nagyon elege volt ebből az ügyetlen zöldfülűből. – A legközelebbi város a Holdon van, nemrég hagytuk el, a második legközelebbi pedig a Marson. A kettő között nincs sem…

– Egy élő organizmusról van szó!

A kapitány egy pillanatra elbizonytalanodott, ám a Holdon történtek meggyőzték annyira az újonc gyenge képességeiről, hogy csak mosolyogjon a mostani kijelentésén. Egyre inkább úgy érezte, hogy előző, tapasztalt társának hirtelen halála után nagy könnyelműség volt felvenni egy tizenhat éves, nulla gyakorlattal rendelkező, bár rendkívül értelmesnek és tanulékonynak látszó fiút, pedig az elején még az is megfordult a fejében, hogy ha eljön az idő, ráhagyja az Uranoszt. De nem! Nincs az az isten, hogy valamikor rábízza imádott hajóját!

A Holdon a fiú csak egy kicsit számolta el magát a leszállásnál, de a baj máris megtörtént. Az űrben a legkisebb hiba is végzetes lehet. Szerencsére súlyos kár nem keletkezett az Uranoszban, kinézete azonban nem volt túl esztétikus, és a felderítőhajója, a Gügész is használhatatlanná vált. A károkat – ahogy a méregtől fortyogó kapitány üvöltözte a leszállópályán – természetesen a fiúnak kell majd kifizetni, amint lesz miből.

– Ne szórakozz velem, kölyök, mert a hajtóműhöz kötözlek! Éppen elég kárt okoztál mára!

A fiú egy plasztik kijelzőt dobott a kapitány asztalára.

– Ha nekem nem hisz, legalább az adatoknak higgyen!

A kapitány felvette a kijelzőt az asztalról, megnyitotta a rajta lévő fájlt, majd értelmezni próbálta a tömérdek betű és szám kombinációjából felépülő sorokat, amelyeket néha egy-egy számára idegen, de értelmesnek tűnő szó tarkított, olyanok, mint „endoplazmatikus retikulum”, „diktioszóma” vagy „vakuólum”.

– A kurva életbe, kapitány vagyok! Nem értek én ezekhez a szarokhoz. Azért fizetlek téged, hogy ne kelljen ilyesmivel foglalkoznom, de már kétlem, hogy alkalmas vagy a feladatra.

– Legalább egy szondát küldjünk ki! – esdekelt a fiú.

– És ha nem talál semmit?

– Akkor a plusz költségeket levonhatja a béremből.

A fiú mindenre elszánt tekintetét a kapitány szemébe fúrta, hogy az lássa, biztos a dolgában, és nem fél tőle. A levegő pár hosszúra nyúlt pillanatig feszültséggel volt terhes.

Az öreg nézett félre először. Nevetve bozontos, őszülő szakállába túrt, mely a mellkasáig ért, majd így szólt:

– Úgy látom eldöntötted, hogy a hátralévő életedben ingyen akarsz robotolni a hajómon…

– Gügész?

– Miért éppen Gügész?

– Mert így van leírva ide.

– De mié…

– MIT ÍGÉRTETEK?

– Fogjátok már be a lepcses pofátokat!

– Ez az! Valaki hallgatni szeretné!

– Egy pisszenést se halljak!

– Nem lesz!

A szondát kiküldték. A szerkezet két órán belül elérte a megadott helyet a Föld déli féltekéjén, amelyet hosszú-hosszú idővel ezelőtt jégsipka borított, utána pedig tenger, de mára az is kiszáradt. Nem volt ott más, csak a meddő föld és a kavargó por.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, kölyök, de én nem látok az égvilágon semmit – mondta a kapitány miközben a szonda által küldött rendkívül rossz minőségű képet fürkészte.

– Mindjárt…

Az újonc, aki a VR segítségével irányította a szondát, a virtuáliskesztyűvel előretolta a szabad szemmel láthatatlan joysticket, másik kezével pedig a szintén csak a VR-ben létező klaviatúrán pötyögött.

Fáradozásait siker koronázta: a kép minősége szépen javult, de a mostoha időjárásnak köszönhetően így sem látszott sok minden. Tomboló szélvihar kavarta a radioaktív port, ám a szonda széllel szemben is meglepően dinamikusan haladt előre. A táj sötét volt, pedig régen az évnek ebben a szakaszában javában nappal volt itt. A Nap sugarainak jelentős része képtelen volt áttörni a radioaktív porfelhőn.

– Ennek semmi értelme – jegyezte meg a kapitány.

Az újonc megint a klaviatúrán pötyögött, mire a szonda fényszórói bekapcsolódtak. Az objektív egy távoli pontra közelített.

– Ezt nem hiszem el – mondta lenyűgözve a kapitány, amikor a reflektorok fénytócsájában megpillantotta azt, amit annyira kerestek.

Mindkettőjük arcán mosoly terült szét.

– Jujdeizgi-jujdeizgi!

– Egészen megizzadtam!

– Én már nem is vagyok éhes.

– Én sem.

– Én sem.

– Vajon mit találtak?

– Hamarosan kiderül.

– Ha abbahagyjátok a nyüzsgölődést!

– Ne idegesítsétek fel, mert akkor nem mesél tovább!

– Folytasd, kérlek!

Mivel a Gügész tönkrement a Holdon történtekkor, a rakománnyal megrakott anyahajóval kellett leszállniuk a Földre. Mindketten villámgyorsan belebújtak a védőruhájukba, és nekivágtak a kietlen vidéknek. Körülbelül fél kilométert gyalogoltak percek alatt, szinte egymással versenyeztek a homokbuckák között, de a kapitány egy kis előnyre tett szert, mert beosztottja olykor-olykor a sötétbe burkolódzó tájat szemlélte inkább.

– Nézze, kapitány! – mondta a fiú, amikor felfedezte, hogy az egyik kisebb dombnak túlságosan szögletes az alakja.

A fiú belerúgott a homokbuckába, amely üresen kongani kezdett. Mindketten elkezdték arrébb kotorni a homokot, így az eltemetett kis űrhajó lassan a felszínre bukkant.

– Valószínűleg itt maradt, amikor el kellett hagynunk a Földet – magyarázta a kapitány, aki gyerekként élte meg az Exodust. – A háború vége felé használhatták, de meghibásodhatott, azért hagyták itt.

– Azokat is? – kérdezte a fiú, majd körbefordult.

A kapitány ledöbbent, amikor meglátta, hogy csillannak meg a fiú sisakjára szerelt lámpa fényétől a homok alá temetett járművek alkatrészei.

– Keressük meg, amiért jöttünk és…

A kapitány szavait hirtelen elnyomta fiatal társának hisztérikus sikoltozása.

– Mi történt? Mi történt? – kérdezte az öreg, miközben a fiút rázogatta.

– Valami… Valami megmozdult… megmozdult… a talpam alatt – rebegte rémülten.

Bár az öregember lelkét is megcirógatta a félelem karma, megpróbált úrrá lenni magán. Tudta, hogy ha valami baj történik – márpedig az ösztönei azt súgták, ez hamarosan be fog következni –, és mindketten bepánikolnak, sosem kerülnek el innen élve, ezért ismét megrázta a beosztottját, durván és dühösen.

– Ha még egyszer feleslegesen hisztizel – vicsorogta –, úgy itt hagylak, hogy észre sem veszed, csak amikor én már a Marson lógatom a lábamat. Ezt szeretnéd, he?

A fiú szaporán rázta a fejét.

– Akkor irány dél!

Az öreg kapitány futólépésben haladt. Fiatal társa, aki jócskán lemaradt mögötte, csak akkor érte be, amikor megtalálta a szondát. A reflektorok fényében most a saját szemükkel is látták, amit eddig csak képekről ismertek. Látták a gyönyörűen nyíló kék lótuszt, amely a radioaktív porból nőtt ki, mintegy szembeszállva a józan ésszel.

– Megfogtuk az isten lábát, fiam! – mondta a kapitány. Csak a lótuszra tudott gondolni, és arra a rengeteg pénzre, amit kapni fognak érte valamelyik marsi feketepiacon.

A kapitány szavaira a fiú azonnal ásni kezdett, először egy kis ásóval, majd türelmét vesztve puszta kézzel kezdte túrni a radioaktív talajt, de a kék lótusz szára egyre mélyebbre és mélyebbre nyúlt. Már majd egy méter mély gödröt ásott, amikor a föld hirtelen megmozdult, és omlani kezdett befelé.

– Huh!

– Anyádat ijesztgesd!

– Haha! Betojtatok, mi?

– Lótusz? Mint abban a régi háborúutános-hajózós-utazós-kalandos-sztoriban, amiben eltévedt az a…

– Jé! A címe is ez: Kék lótusz!

– Kuss legyen! Biztos, most jön a legjobb rész! Van jelen…

– Vagy jövő!?

– Hülye, az lesz!

– …lehet, hogy most jön a múlt?

– Már megint nem figyelsz. Volt! Nem tűnt fel, hogy minden múlt időben VOLT?

– Nem, nem olyan múlt! Hanem régmúlt, úgyis mondhatnám, magyarázat, amiből levonhatod a tanulságot. Mint…

– Miről volt szó? Abbahagyom!

– Jó, jó, jó, jó, jó! Csendben maradunk!

– Mesélj tovább!

– Faljuk a szavaidat!

– Akkor halljátok hát…

– Ez meg mi a szent szar? – kiáltotta egy védőruhás fekete férfi, amikor földet ért.

Egy meredek dombról gurult le, majd beleesett egy kisebb szakadékba. Hát igen, így jár az, aki nem néz a lába elé. Amikor feltápászkodott, a sisakján található lámpájának fénye visszaverődött a domboldalról. A fekete férfi lesöpörte a radioaktív port a fémről, melyen egy név volt olvasható: Uranosz.

– Hát együtt vannak – suttogta halkan.

– Biztos a háború után maradt itt – jegyezte meg szenvtelenül a másik férfi a dombtetőről lefelé jövet, de nem bírta megállni, hogy ne nézzen körül. Rengeteg hasonló, kisebb-nagyobb domb vette körül őket. Némelyik fémesen csillogott. – Lefogadom, hogy nem is működik. Nézd, mennyire össze van törve! Gyere már!

A fehér férfi elráncigálta a színes bőrű társát az űrhajótól, majd dél felé vette az irányt.

– Te gondolkoztál már azon, hogy nem fogunk-e megbűnhődni azrt, amiért tönkretettük a Földet? – kérdezte a fekete.

Társából hangos röhögés szakadt ki.

– És te azon, hogy abbahagyd a kincsvadászatot, ha ennyire beszari vagy?

A fekete férfi megbántottan nézett társára.

– Komolyan kérdeztem.

– Nem, nem gondolkozom ilyen ostobaságokon – fakadt ki a fehér. – Ez csak egy kiszáradt és kihűlt sárgolyó. Mégis ki büntetne meg minket? Gjia vagy Gjai vagy kicsoda, akiről annyit hablatyolsz, amióta felfedeztük ezt a gazt? – Nem várta meg, amíg válaszol a partnere. - Kapjuk fel a szajrét, aztán tűnjünk innen a francba! – mondta mérgesen, majd határozottan és fürgén elindult dél felé.

A színes bőrű némán lépkedett társa mögött. Gondolatai nem hagyták nyugodni.

Bár az igazat sohasem tudta meg arról, hogy mi történt a Földdel, egy-két feltételezést igen hihetőnek gondolt, de igazán meggyőzni egyik sem tudta.

A háború után politikai okok miatt cenzúrázták a történelmet, minden ország a saját ideológiájához igazította. Az egykori tények, melyeket a sors kijelentő módban írt bele az emberiség történelemkönyvébe, a sok-sok hazudozás hatására kérdő mondatokká módosultak. Már senki sem tudta, ki támadott először. Nem is számított. Csak az igazság álruhájába bújt hazugság, a hatalom, a pénz, a terület és a gyűlölet voltak fontosak.

A sok meghamisított dokumentum között csak egyetlen igazán hitelesnek tűnő maradt az utókorra, amelyet a fekete férfi is valódinak vélt. Pár régi felvétel a becsapódó repülőgépekről; a kártyavárakként összeomló két toronyról, melyeknek képe bélyegként égett bele több nemzedéknyi ember tudatába, ahogy azok a bizonyos felvételek is a kétségbeesett emberekről, akik az ablakokból ugráltak ki, és magatehetetlenül, rongybabákként zuhantak le akár száz emelet magasból, mert nem volt más menekülés.

De vajon ez volt az első csapás? Ezzel indult az emberiség legtöbb áldozatot követelő háborúja? Ezért halt meg annyi ember? Ezért kellett a Földet atomfelhőbe taszítani? Vagy ez csak egy válasz volt egy korábbi sérelemre? Netán csak egy jól megszervezett, globális átverés volt, melyből bizonyos társadalmi csoportok profitálhattak, emberi életek árán?

– Te is láttad? – kérdezte rémülten a fekete férfi. Remegő kezével erősen markolta a fegyverét, amelyet a biztonság kedvéért magával hozott a hajóról.

– Mit?

– Ott – mutatott az egyik közeli bucka mellé. – Valami mozgott a föld alatt. Éreztem is!

Pár percet vártak, de miután nem észleltek semmiféle veszélyt, továbbindultak a kék lótuszért, de csak hatalmas, borotvaéles fogakat találtak – akárcsak a többiek –, mielőtt egy feneketlen gyomor örökre elnyelte őket, talán pont a bosszúra szomjazó Gaiaé, vagy magáé a Földé.

– Itt a vége, fuss el véle!

– Bühüm… Bühüm… Ez olyan szomorú…

– Nekem tetszett. Benne volt Apa, Anya…

– Meg az az áruló!

– Állj, állj, állj! Nem! Így nem lehet vége!

– Nem bizony! Kell még egy csavar, egy csattanó, amivel jóllakunk!

– Ja!

– CSITT! Ti is hallottátok?!

– Mit?

– Valaki járkál felettünk.

– Igen! Valaki bekapta a horgot!

– KAJA!

– Na, végre!!!

Kottosz, a százkarú és ötvenfejű szörny, Gaia és Uranosz egyik gyermeke, aki a kietlen Föld gyomrában, a Tartarosz legmélyén fényesre szopogatott emberi csontok halmai között üldögélt és mesékkel űzte el az unalmát, felpattant, majd rohanni kezdett felfelé, gyorsan, hogy neki is jusson az ételből. Korgott a gyomra, szinte mennydörgött, és összefutott a nyál a szájában, mert tudta, hogy friss hús érkezett.

Itt a vége, fuss el véle!

---

A Zsűri értékelése:

A novella a “történet a történetben” technikát alkalmazza könnyed stílusban. A szerző biztos kézzel vezeti az olvasót a kétféle idősíkban, fokozatosan építi fel a feszültséget. A történet végén a csattanó tökéletesen illik a novella műfajához.
Átlagpontszám: 5,50