3. helyezett (7. Ranglista, 2011.09.12.)

Halk kopogás zökkentette ki Er’ghai Gohont a borús gondolatok világából. Szíve torkába ugrott, mikor az ajtóban a küzdőtérre szólító szolga zöldszín zubbonyát megpillantotta.

– Bocsáss meg, nagytiszteletű, de te következel – suttogta térdre rogyva iskolája tanítványa.

A lángmarta arcú férfi vörös köntöse hullámokat vetett az alatta vonagló test minden rándulására. Enor iskolájának nagymestere, a tűzmágia legmagasabb rangú beavatottja, nehézkesen tápászkodott fel. Lótuszülésben elgémberedett tagjai alig engedelmeskedtek agya utasításainak. Nagyot nyújtózva próbálta elűzni testéből a zsibbadást.

– Hányan maradtak? – kérdezte az ajtóban reszkető ifjútól.

– Négyen, nagytiszteletű – felelte földig fejet hajtva.

Er’ghai arcára borús kifejezés ült. Sötétzöld szemei elfátyolosodtak néhány pillanatra. Misaby is elbukott, és csak egyet vitt magával ellenfeleik közül. A mester szíve összeszorult, mikor megjelent előtte a nő arca. Misaby volt a párja, már vagy ötven éve, és most meg kellett halnia.

– Ki az első ellenfelem? – A fiú mellett ellépve indult végig a folyosón.

– Areh-qua Sotim – érte utol a válasz.

Areh-qua, a rettenthetetlen. Ha ő a második, akkor Chalt lesz a harmadik, és Sitir a negyedik.

Er’ghai nem hitte, hogy ilyen hamar rá kerül a sor, ám úgy tűnt, az istenek már nem akarták sokáig sodorni sorsa fonalát.

Öten indultak Eron, a tűzlovas iskolájából, és öten álltak fel velük szemben Leral-nal jégurai. Minden úgy zajlott, ahogy két neves iskola küzdelménél illik. Mindkét iskola a legjobbjait állította csatasorba, és ő egyedül maradt négy ellen.

Örömtelen mosoly suhant át az arcán. A folyosó mennyezete felé emelte tekintetét, és félhangosan mormolta maga elé istenének szánt szavait.

– Megint igazad lett. Négy forma, négy ellenfél, négy halál. – Ujjai követhetetlen gyorsasággal szántották a levegőt. A négy iskolaforma jeleit ismételgette. Négy harcstílust, amit istene tanított számára. – Csak a sorrendet kell kitalálnom. Bár azt hiszem, már ebben is döntöttél helyettem.

– Bocsáss meg, hogy zavarlak... – A zöld zubbonyos tanítvány ekkor érte be a magában mormoló férfit. – De mégis mit tervezel, nagytiszteletű?

Er’ghai megállt, és a fiú felé fordult. Az nyomban lesütötte tekintetét, és térdre rogyva hódolt mesterének.

– Kérlek, bocsásd meg a tiszteletlenségem! – könyörgött minden ízében reszketve.

– Hogy hívnak? – kérdezte a lángmarta arcú.

– Voos. Nerisary Voos a nevem, mester – súgta a föld felé a választ.

– Nézz rám, Voos! – dörgött Er’ghai parancsa.

A fiatal tanítvány alig merte megemelni tekintetét. Minden mozdulat olyan lassú volt, mintha mázsányi súly húzta volna vállait a folyosó padlójához. Végül mégis úrrá lett rémületén, és a kék szempár rátalált sötétzöld társaira.

– Mindenkinek, még a leggyarlóbbaknak is kijár a választás esélye. – A mester tovább indult a folyosón, úgy folytatta mondandóját. – Te most két lehetőség közül választhatsz. Felmentelek a szolgálat alól. Visszatérhetsz az iskolába, és megviheted halálom hírét a többi mesternek.

Nerisary megtorpant, és hitetlenkedve bámult az egyre távolodó Er’ghai után. Maga is kételkedett a mester győzelmében, hisz négyen álltak ellene, de nem hitte, hogy az öreg tűzmágus máris beletörődött a vereségbe. Ez lesújtóbb volt számára, mint fivére halála, aki a sorban második volt a küzdőtérre lépők között.

– Ha ezt választod, hosszú élet, és talán fényes jövő áll előtted – folytatta a mester, nem törődve a tanítvány lemaradásával. – Nem kenyerem a jósolgatás, ígérjen neked kiválasztottnak illő jövőt valami boszorkány.

– Hogyan? – kérdezte Nerisary, ügyet sem vetve mestere szavaira. – Hogyan törődhetsz bele ilyen könnyen a vereségbe?

– Ha azonban azt választod, hogy itt maradsz – folytatta Er’ghai, és jobbját magasra lendítve fojtotta a szót tanítványába. – Akkor olyasmit fogsz látni, amit egész kalandos életedben sem láthatsz újra. Ám ennek ára van. Ha itt maradsz, biztos hogy meghalsz, mindenki mással együtt.

Nerisary Voos dermedten hallgatta mestere szavait. Gondolatok kavarogtak a fejében, és nem értette, miről beszél Er’ghai. Azt mondta, elbukik, aztán azt, hogy mindenki meghal. Mégis mire készülhet? – villant át agyán a kérdés. Aztán egy egészen más gondolat fúrta magát a helyére. Jövő!

– Látom döntöttél – szólalt meg mosolyogva Er’ghai.

Lehúzta iskolavezető mivoltát hirdető gyűrűjét, és a fiatal tanítványnak nyújtotta. Az reszkető kezeibe zárta a felbecsülhetetlen értékű ereklyét.

– Ezt add át Ra’tar Assama nagymesternek! Ő veszi át a helyem, őt illeti a gyűrű. – Er’ghai ujjai végén apró fények villantak fel.

– Miről beszélsz, mester? – kérdezte meghökkenve a tanítvány, miközben akaratlanul is hátrált egyet.

– A jelen helyett a jövőt választottad – felelte Er’ghai. – Jól tetted. Mond meg a mestereknek, hogy mind az öten meghaltunk!

Azzal útjára küldte az ujjbegyeire ülő varázslat szálait, és pillanatok alatt vakító fénnyel hálózta be velük Nerisary testét. Mire a fiatal tanítvány üvöltése kiszakadt torkából, már nem a folyosón állt. Eron iskolája udvarának köveire rogyva zokogott, miközben diáktársai rohantak felé.

Er’ghai néhány pillanatig még figyelte a folyosóra visszakúszó árnyakat, majd folytatta útját az aréna felé, amit tanítványai, szerelme, és minden bizonnyal ő maga is sírhelyének tekinthetett.

Gondolataiba mélyedve észre sem vette, mikor elérte a küzdőtérré alakított tanácsterem kapuját, ám a kapun túl csodálatos kristályterem tárult a szemei elé, ami őt is visszarántotta a való világba.

Körben három emelet magasan jégből formált árkádok alatt sorakoztak Leral-nal iskolájának tanítványai. Jég volt mindenütt, csupán a terem közepét szórták fel homokkal, így fedve le a padlót alkotó jéglapokat, és jelképesen jelezve a küzdőtér határait.

Er’ghai meglepődött, hogy nem érezte a fagy hidegét, még csak nem is didergett a jég uralta teremben, sőt a hőmérséklet kifejezetten kellemes volt számára. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a teremben uralkodó viszonyokat iskolájukhoz méltó mágiával hozták létre Leral-nal fiai.

Hisz Eron iskolájának tűzkatlanja is hasonló célokat szolgált. Ott a terem falai megolvasztották az acélt is, aki azonban nem érintette meg, az fel sem fogta, hogy lángokból emelték őket.

A mester a terem felett terpeszkedő jégkupolát is szemügyre vette. A közepén, úgy húsz embernyi magasságban, néhány lábnyi átmérőjű nyílás tátongott. Er’ghai elégedetten elmosolyodott. Tökéletes, pontosan erre van szükségem – gondolta, de nyomban lefagyott arcáról a mosoly, ahogy ellenfelét megpillantotta.

Areh-qua Sotim hófehér köntösben állt a terem túlsó felében. Ruháján egyetlen megszenesedett folt jelezte csupán, hogy néhány perce Misabyval harcolt. Arca azonban többet árult el a halott nő néhai hatalmáról. Er’ghai elégedetten mosolygott Sotim sérülései láttán. A bal szeme és arca helyén majdnem tenyérnyi fehéres-szürkés színű seb tátongott. A sebet piros udvar övezte, ezen belül jól látszottak a bőr alatti szövetek elszenesedett részei. Haja teljesen leégett, és a feje tetején és tarkóján is vörösre pirult a bőre.

– Üdv néked, tűzjáró Er’ghai! – köszöntötte ellenfele a szertartásnak megfelelően.

– Üdv néked, Sotim, a rettenthetetlen! – viszonozta az üdvözlést a tűzvarázsló.

– Halni jöttél a világomba – folytatta fölényesen mosolyogva Sotim. – De ne szomorkodj, hisz hamarosan asszonyod után küldelek.

– Utána megyek én magamtól, Sotim – felelte Er’ghai. – De te ott kullogsz majd előttem.

– Kevés vagy te ahhoz, és kevés hozzá az egész iskolád! – köpte a szavakat a jégúr.

Arcának minden apró rándulására fájdalom tompíthatta az elméjét, de úgy tűnt, ez csak jobban felfűti harci kedvét. A nőtől szerzett sérülés szégyenfolt gyanánt torzította arcát, és bizonyítani akart.

Er’ghai pontosan erre számított. Sotim nem véletlenül viselte a rettenthetetlen nevet. Ha őt sikerül megtörnie, azzal mindegyik ellenfelére csapást mér. Meg kellett ingatnia a hitüket, félelmet kellett csempésznie a szívükbe ahhoz, hogy eljusson az iskola vezetőjéig.

– Ne kiabálj, Sotim, nem szégyen, ha félsz! – mondta, és ajkai finom mosolyra görbültek. – Megmutatom a gyenge iskolám hatalmát, és csak annyit ígérhetek, hogy gyors lesz. Nem kell majd szenvedned, hisz sosem leltem örömömet a gyengék sanyargatásában.

Sotim arca görcsösen megrándult Er’ghai szavai hallatán. A jégúr kezei a magasba lendültek, és kántálás nélkül küldte útjára pusztító hatalmát.

A tűzvarázsló majdnem elkésett. Meglepte, hogy Sotim nem használt varázsigét, mégis ilyen mértékű erőt tudott felszabadítani. A védelem azonban működött. A jégoszlopok, amik a homokot végigszántva nyolc irányból értek el hozzá, forró gőzzé robbantak, és pillanatok alatt ködbe burkolták a küzdő feleket.

Mikor Leral-nal tanítványai újra megpillantották az arénában álló mestereket, bajnokuk arca már fájdalmasan rándult össze. Kezeit és lábait apró lángnyelvek mardosták, és nyakára tűzből született nyakörv szorult.

– Meggondoltam magam, Sotim, a rettenthetetlen. – Er’ghai kimért léptekkel sétált ellenfele elé. – Azt ígértem, nem kínozlak. A tested nem is fogja sokáig bírni azt, ami most következik, de a lelked égni fog börtönében örökre.

A jégúr arcán a küszködés helyett lassan csak a fájdalom látszott. Er’ghai elégedetten figyelte kínlódását. A jégúr társai felálltak helyükről, és bosszúszomjas arccal figyelték az eseményeket.

– Jól jegyezd meg, amit most mondok – folytatta fennhangon a tűzvarázsló. – Az iskolám által használt négy stílusból ellened használtam az elsőt. A neve Nyrek. Ez a forma nagy pusztító erőket használ, bebörtönzi és felemészti az áldozatok lelkét, megtörve a legellenállóbbak büszkeségét is.

A jégúr arcán már világosan látszott a rémület. Hörögve, rángatózva próbált szabadulni börtönéből, tagjait azonban nem tudta megmozdítani, hisz elméjére béklyót vetett Er’ghai mágiája.

– Egy! – Er’ghai hangja kísértetiesen visszhangzott a jégből készült teremben. - Ég veled, Areh-qua Sotim.

Ujjaival csettintett, és Sotim teste a háta mögött porrá omlott. A jégúrnak még üvölteni sem volt ideje. A tűzvarázsló visszasétált oda, ahol a párbaj kezdetén állt, és szembefordult további ellenfeleivel.

– Üdv néked, Torasus Chalt! – kiáltotta a pódiumon ülök felé. A megszólított varázsló összerezzent nevének hallatán, de felállt, és szapora léptekkel sietett le az arénához.

– Üdv néked, tűzjáró Er’ghai! – viszonozta a köszöntést.

Chalt apró, vézna ember volt, a lángmarta arcú mesternek alig a melléig ért. Holdszín, földig omló ruhája esetlenül állt rajta, groteszké téve amúgy is csenevész alakját. Ereje azonban messze földön híressé tette. Varázslatai nem voltak szépek, sem kifinomultak, de épületeket tett földdel egyenlővé pillanatok alatt.

– Te is szeretnél szavakkal párbajozni, vagy kezdhetjük egyből tettekkel? – kérdezte Er’ghai, akinek arcáról továbbra sem tűnt el a mosoly.

– Te vagy az, aki szavakkal húzza az időt, Er’ghai – felelte a kis ember, és ajkait megnyalva méregette a tűzvarázslót.

Er’ghai térdre ereszkedett, és jobbjával kört rajzolt maga elé a porba. Apró lánggyűrű keletkezett mutatóujja nyomvonalán, és ő a kör közepébe állt. Néma kántálásba kezdett, és a kör rohamosan nőni kezdett, míg el nem érte a hat lépésnyi távolságot a középpontját jelző mestertől.

Chalt csak ekkor mozdult. Szavai megrezegtették a jégből emelt terem falait. A varázsszavak olyanok voltak, mint az erők amiket megidéztek. Rövidek, kurták, de hatalommal telik. Mire a hatodik szót is elvakkantotta, a tűzvarázsló körén kívül zúzmarából szőtt háló sarjadt a homokból.

Er’ghai nem mozdult, csak kántált tovább rendíthetetlenül. A vékony szálak gyengének tűntek, de tudta, szinte bármit képesek átvágni, amire ráfeszülnek. Mégsem mozdult, csak kántált magában.

Chalt kezei magasba lendültek, ujjai fürgén táncoltak a levegőben, és a hálóból további szálak sarjadtak, hogy lassan jégcsappá vastagodva nyúljanak egyenesen Er’ghai felé. A tűzgyűrű fala kissé megemelkedett, de nem tudta útját állni az összes befelé kúszó jégcsapnak, amik néhány pillanat alatt elérték, és könnyedén keresztüldöfték a tűzvarázsló vörös köntössel fedett testét.

Leral-nal tanítványai egyszerre üvöltöttek fel diadalittasan, ám a szemfülesek lelkesedése hamar alábbhagyott. A körben álló Er’ghai ugyanis csak mosolygott mozdulatlanul, és körülötte lassan kezdtek kirajzolódni a semmiből elbukott társai alakjai is.

Chalt hátra hökkent, de gyorsan összeszedte magát, és minden pusztító erejét Eron iskolájának öt harcosára zúdította. Kéttenyérnyi jégpengék szaggatták testüket, jégcsapok ezrei döfték keresztül a szétszakadó testrészeket, és végül apró szilánkok fagyasztották végig valamennyit. Millió darabra hullva potyogtak a földre mind az öten, és kísértetiesen csillogott fagyott maradványaikon a még mindig élő lángkör árasztotta fény.

Er’ghai ezt a pillanatot választotta, hogy megmutassa magát a közönségnek. Lehullott róla a fényekből szőtt álca. Chalt háta mögött állt, és baljával rászorított a vézna alak vállára. A jégúr ujjaival még mindig a hamis harcosok felé mutatott, így dermedt mozdulatlanná ijedtében.

– Tudhatnád, Torasus Chalt, hogy nem csak jégből készülhet illúzió. A lángok fényt szülnek, a fények illúziót. – Er’ghai jobb tenyerét a férfi lapockái közé helyezte. – Ez iskolám második stílusa. A neve Iraye, feladata a megtévesztés. Kettő! Ég veled Torasus Chalt!

A tenyeréből felszabaduló tűzlabda keresztültépte a vézna testet, és a szemközti falba csapódott. A teremben lévő tanítványok hitetlenkedve, mocskos szavakat üvöltözve ugrottak fel helyükről. Chalt apró tetemét Er’ghai a pódium elé hajította, majd visszasétált korábbi helyére. A lángokból született gyűrű már megszűnt, ahogy az illúziókat pusztító jégmágia nyomai is semmivé foszlottak.

– Üdv néked, Dareust Sitir! – folytatta kíméletlenül a tűzvarázsló.

– Üdv néked, tűzjáró Er’ghai! – vágta rá harmadik ellenfele.

Sitir tökéletes ellentéte volt Chaltnak, de még Sotimnak is. A jégúr közel hét láb magas volt. Fejét kopaszra borotválta, és halántékától derekáig tetoválások tarkították hószín bőrét. Mohazöld nadrágot és térdig érő csizmát viselt, felsőtestét fedetlenül hagyta, csak a karjaira szorított hópárducbőr szíjak takartak egy keveset harcosokat megszégyenítő izomzatából. Döngő léptei nyomán elégtételt várva harsogták újra és újra nevét az iskola tanítványai.

– Velem nem lesz olyan könnyű dolgod, mint Sotim és Chalt mesterrel – mondta kidüllesztett mellel, mikor végre elhallgatott az őt éltető tömeg. – A trükkök és álnokságok ellenem mit sem érnek.

– Tudom jól, Sitir – felelte Er’ghai és kioldotta köntöse szíját. – Téged erővel kell, hogy legyőzzelek. Ezért harcoltam eddig ésszel, hogy ellened maradjon hatalmam színe-java.

Sitir széles mosolyra húzta száját, és elővillantotta tűhegyes fogait. Egyetlen szót kiáltott csak, ám ennek nyomán tetoválásai vakító fénnyel felizzottak. Szemei teljesen kifehéredtek, álla és felső állkapcsa lassan előre csúszott. Ajkai fültőig felrepedtek, és szemfogai arasznyi pengékké nyúltak. Eközben karjaiból lábnyi hosszú jégpengék sarjadtak a kézfejénél és könyökénél egyaránt. Lábai kifordultak, megcsavarodtak, majd visszaugrottak helyükre, így térdei hátrafelé hajlottak, hogy nagyobb ugrásokra legyen képes. Néhány lélegzetvételnyi idő alatt született meg belőle Leral-nal veszett hírű ragadozója.

Er’ghai először látta a jégurak titkos harcmodorának eme formáját, és a Sitirből formálódott lény leginkább egy hópárduc-ember keverékre emlékeztette. Akaratlanul is nagyot nyelt, ahogy végigfuttatta tekintetét a gyilkos jégpengéken, de erőt vett magán, és kibújt köntöséből.

– Igazán látványos változáson mentél keresztül, Sitir – kezdte, miközben tenyereit összeillesztette melle előtt. – Azt hiszem, nem csak illendő, de szükséges is méltóképp reagálnom rá.

A lángmarta arcú mester ezúttal is némán kántált, mintha tudása minden apró morzsáját féltené ellenfeleitől. Hosszú másodpercekig nem történt semmi, aztán pőre teste körül vibrálni kezdett a levegő. Tenyerei lassan lángba borultak, és ezek a lángok kígyókká formálódva kezdték körülölelni reszkető testét, mígnem a talpától a feje tetejéig tűzbe borulva állt az aréna homokján. Haja csonkig égett, és feje tetején tűzből született csápok csapkodtak körbe-körbe. Kezeit maga mellé engedte, és kinyitotta szemeit. A sötétzöld szempár helyén izzó gömbök vöröslöttek, melyekből erő sugárzott. Jobbja hat arasznyit nyúlt, lángból formált pengét képezve, balja pedig kétlábnyi pajzzsá formálódott.

– Íme a harmadik forma! A neve Myen. – Kitárt ajkain a szavait kísérve apró lángfoszlányok röppentek a levegőbe. – A legendák szerint, mikor Eron alászállt az istenek szféráiból, testőrök kísérték, akik ilyen alakban jelentek meg elődeimnek. Eron később parancsot adott testőrei vezérének, Myen nagyúrnak, hogy tanítsa meg iskolám alapítóinak használni ezt a formát, és azóta generációnként néhányan elsajátítjuk a módját. Ebben az alakomban a mágikus energiámat teljes egészében fizikai harcra használom. Remélem, méltónak találsz a párbajra, Dareus Sitir!

A félember szörnyeteg felszegte fejét, és vadállati üvöltést hallatott, ami legalább annyira lehetett megvetés is, mint elismerés. Jégpengéit egymásnak feszítve csapta szét karjait. Lábai megfeszültek, ahogy támadni készült.

Er’ghai mosolya a fodrozódó lángokba veszett. Pajzsát maga elé tartva, kardját csapásra emelve indult rohamra. Misaby képe lebbent fel a szemei előtt. Mindjárt megyek, szerelmem!

Sitir elrugaszkodott, és négyembernyi magasságból zuhant ellenfelére. A tűzvarázsló térdei megroggyantak a pajzsára mért gyilkos csapástól, de fogait összeszorítva taszította hátra legalább kétszer nehezebb ellenfelét. Kardja előre lendült, ám a jégpengék útját állták, és erőtlenül csúszott le róluk.

Sitir üvöltött, és magasra emelte jobbját. A könyökéből sarjadó pengével lesújtott. A fegyver becsúszott a pajzs mögé, és homloka közepétől bal pofacsontjáig végigtépte Er’ghai lángokból formált arcát.

Leral-nal tanítványai örömittasan őrjöngtek, majd káromkodva rázták öklüket, mikor látták, hogy a tűzvarázsló sebe összezárult, és pajzsát elbillentve megfeszítette a fenevad testéből kinőtt fegyvert. A jég engedett, és eltört. A pengedarab a homokba hullt, Sitir pedig bömbölve, sebét markolászva hátrált el ellenfelétől.

Er’ghai vérszemet kapva lendült utána, és az utolsó pillanatban kerülte csak el, hogy felnyársalja magát a felé száguldó jégpengékre. Sitir megragadta az egyensúlyát vesztő tűzvarázsló vállait, teljes erejéből megszorította azokat, majd az aréna falához vágta a tűzből született harcost.

Er’ghai megszédült, és szerencséjére ülő helyzetbe csúszott. A feje felett alig arasznyival szántották végig az aréna falát Sitir pengéi. Az utolsó pillanatban sikerült félre kapnia fejét a szörnyeteg összecsattanó fogsora elől. A jégúr lehelete még így is lángfoszlányokat fújt szét a testéből.

Felugrott, és előrebukfencezve igyekezett távolabb kerülni a nyomában lihegő Sitirtől. A bukfenc végén hátrafelé csapott, ám a jégúr résen volt, és hárította az alattomos támadást. Válaszként újabb megrendítő csapást mért az útját álló pajzsra.

Er’ghai átkozta magát, amiért soha nem fordított figyelmet a fegyverforgatásra. Hiába volt ellenálló az alakja, hamar kiderült, ellenfele nem csak varázslatainak köszönheti erejét. Sitir harcos volt, akit azon kegyben részesítettek az istenek, hogy a mágiára is fogékonynak bizonyult. Benne ott munkált a harcos ösztön, és segítették az évek alatt kialakult reflexek is.

A tűzvarázsló nem látott más megoldást, miközben kardjával és pajzsával egyszerre hárította a rázúduló csapásokat, kántálni próbált. Sikerült megidéznie egy kisebb varázslatot, minek hatására kör alakban lángok csaptak ki a testéből. A lökéshullám néhány lépésnyire hátratántorította ellenfelét, de a tűz még csak megperzselni sem tudta Sitir bőrét. Ám a nyert idő elég volt ahhoz, hogy egy újabb varázslat hatására a levegőbe emelkedhessen.

A szörnyeteg bömbölve rugaszkodott el, és Er’ghai alig tudta elkerülni a felé sújtó pengéket. Sitir, amint földet ért, ellenfele felé fordult, és hatalmasra nyitotta a pofáját. Torkából üvöltés helyett tőrpenge méretű jégcsapok repültek elő, egyenesen a meglepetésében még mozdulni is elfelejtő tűzvarázsló felé. A szörnyeteg különös támadása három helyen is eltalálta Er’ghai testét, aki a homokba zuhant, és először az arénába lépése óta, fájdalmasan felüvöltött.

A nézők serege nyomban ünneplésbe kezdett. Ütemesen kántálták a jégúr nevét, aki győzelemittasan emelte magasba ökölbe szorított jobbját. Agyarait csattogtatva, mégis kimért, szinte óvatos léptekkel indult a földön fekvő Er’ghai felé.

A tűzvarázsló nagy nehezen térdre küzdötte magát. Már csak egyetlen lehetősége maradt. Kardját visszahúzta sérült jobbjába, és pajzsát maga elé tartva várt. A fájdalom alig engedte, hogy összeszedje maradék hatalmát. Kínlódva készült fel az utolsó csapásra.

Sitir fölényesen pillantott az előtte térdelő ellenfelére. A pajzs mögé bújó Er’ghai szemébe akart nézni, mikor végez vele. Lába előrelendült, hogy félre rúgja az útját álló testrészt, azonban mire elérte a pajzsot, a közepéből előtört a tűzvarázsló kardja, és hosszában térdhajlatig kettéhasította a jégúr lábát.

A fenevad csapásra emelte karjait, de elvesztette egyensúlyát, és hanyatt zuhant. Vére pillanatok alatt sárrá áztatta körülötte a homokot. Üvöltött fájdalmában, de igyekezett hasra fordulni, hogy láthassa ellenfelét.

Er’ghai ekkor már újra a levegőben volt. Fegyverei eltűntek, és kétkezes pöröly formájában jelentek meg újra. Minden megmaradt erejét összeszedve zuhant a szörnyetegre. Térdei a mellkasába csapódtak, a pöröly pedig a fejét vette célba. A két jégpenge keresztbe vetve próbálta útját állni, ám a szörnyeteg karjai, a mellére mért ütésnek hála, erejüket vesztve hanyatlottak vissza. A pöröly csapása véget vetett a szenvedéseinek, a kásává zúzott fej alatt rohamos gyorsasággal változott vissza a test emberivé.

A tűzvarázsló felállt, és néhány lépést hátrált a tetemtől. A pódium felé fordult, és térdre rogyott. A tűzből született burok pillanatok alatt lehámlott róla. A testét zúzódások borították, és három helyen véres sebek tátongtak rajta, az arcán pedig ott éktelenkedett az első vágás, ami megfosztotta fél szeme világától.

Vérpatak sarjadt a szája szélén, mikor kínlódva megszólalt végre:

– Három! Ég veled, Dareus Sitir!

A nézősereg néma döbbenettel figyelte az arénában térdelő férfit és a tőle néhány lépésre heverő bajnokukat. Nem hittek a szemüknek, hisz olyan jól indult minden. Egyetlen mesterük esett el csupán a küzdelemben, míg Eron iskolájából négyen is meghaltak már, erre az ellenfél iskolájának vezetője idáig küzdötte fel magát. Egy mester állt egy ellen. És az utolsó jégúr lassan emelkedett fel helyéről.

Az iskola vezetőjének kijáró zafírszín köntösben lépkedett végig a lépcsőn. Pergamenszáraz bőre szürkés színben játszott, késpenge vékony ajkai lefelé görbültek. Fehér haját hosszú fonatban hordta, mely minden lépésnél csípőjét verdeste.

Egyetlen pisszenés, egyetlen mozdulat sem zavarta meg bevonulását. Az iskola tanítványai közül alig néhányan látták csak harcolni, így mindenki lélegzetvisszafojtva várta az elkövetkezendő párbajt, bár Eron iskolájának vezetője láttán nem számítottak hosszú küzdelemre.

– Üdv néked, tűzjáró Er’ghai – szólalt meg érces hangján.

– Üdv néked, jégszívű Zhaigthom – lehelte alig hallhatóan Er’ghai.

A tűzvarázsló maradék erejét összegyűjtve próbált felállni. A jégúr mellé lépett, és felsegítette. A nézősereg java erre meglepetten szisszent fel.

– Köszönöm, Zhaigthom – motyogta mosolyogva Er’ghai. – Talán mégsem szolgáltál rá a nevedre.

– Nem kedvességből teszem – lépett hátra a jégúr. – Csupán megérdemled, hogy állva halj meg, tűzjáró.

– Na igen, valóban itt az ideje. – Er’ghai kihúzta magát, és karjait széttárva várta ellenfele támadását.

– Tudod, ez a műsor kíváncsivá tett – szólalt meg némi töprengés után Zhaigthom. – Négy formát említettél, és hármat be is mutattál. Meg kell mondanom, ügyesen harcoltál. Épp ezért, szeretném tudni, mi a negyedik. Mit tartogattál számomra, ha maradt volna erőd Sitir után?

– Nem tartogattam semmit ellened, Zhaigthom. – Er’ghai ezúttal keserű mosolyra húzta ajkait. – Az utolsó forma neve Gyis, és a lényege az áldozat.

– Áldozat? – kérdezett érdeklődve a jégúr. – És mégis miféle áldozat?

– Eron tanítványai a negyedik formát csak a legritkább esetben használják. – A tűzisten iskolájának vezetője vízszintbe emelte karjait. – A tűzvarázsló saját testéből áldoz Eronnak, aki ennek fejében erőt ad neki.

– Feláldoznád magad, hogy végezz velem? – Zhaigthom jóízűen felnevetett. – Ennek mégis mi értelme lenne? Hisz ha te is meghalsz, akkor ugyan ki nyerné meg a viadalt?

– Ne becsüld túl magad, jégszívű! – Er’ghai kiáltása arculcsapás volt ellenfele számára. – Ahhoz, hogy veled végezzek, még az egyik karomat sem kellene feláldoznom. Tévedsz, ha azt hiszed, az utolsó formát ellened tartogattam! Nem téged öllek meg, hanem mindenkit!

Ahogy az utolsó szót is elkiáltotta, a csuklóin és a bokáin varázsjelek izzottak fel. Fejét hátraszegve nézett a kupola közepén tátongó lyukra. Feje fölé emelte karjait, és tenyereiből lángoszlop indult útjára a kürtőn keresztül, egyenesen az ég felé.

Azt a teremben lévők közül senki sem láthatta, hogy néhány méterrel a kupolás iskolaépület felett szétnyílik a tűzoszlop, mint egy vízsugár, és vékony lángréteggel teríti be a kupolát, így képezve falat a jégből teremtett épület köré.

Zhaigthom eddig figyelte tétlenül az eseményeket. Erejét összegyűjtve küldte első támadását Er’ghai felé. A jégpenge kéttenyérnyi darabot hasított ki a tűzvarázsló oldalából, ám az meg sem ingott.

– Elkéstél, jégszívű! – hörögte ellenfelére pillantva. – A testemet már azelőtt felajánlottam Eronnak, hogy beléptem az arénádba!

– Akkor nem hagyunk neki egy cafatot sem belőled! – üvöltötte válaszképp Leral-nal iskolájának vezetője. – Gyerünk, támadjatok mind!

Az árkádok közül a legtöbben azonnal talpra szökkentek, és egyszerűbb támadásokat küldtek a terem közepén álló férfi irányába. Maga Zhaigthom is megidézte ereje színe javát. Jégoszlopok, csapok és pengék százai repültek Er’ghai felé. Körülötte jégvirágok nyíltak, amik lassan ráfonódtak a lábszáraira, és felfelé kúszva fonták körbe a testét.

Mielőtt azonban bármelyik támadás elérhette volna célját, Eron szolgájának teste újra lángba borult, ezúttal azonban egészen más hatása volt, mint a Sitir elleni harc alatt. A jégből formált fegyverek nem tudták megsebezni, párává váltak mind.

Zhaigthom szája tátva maradt ámulatában. Akaratlanul is hátrált néhány lépést. A lángokból született test a szeme láttára kezdett nőni, míg akkora nem lett, hogy a harmadik szinten ácsorgók kerültek vele szemmagasságba. Akkor újra lepillantott a térdre rogyó jégúrra.

– Állj fel, Zhaigthom! – parancsolta mennydörgő hangon. – Saját gőgöd miatt buksz most el iskoláddal együtt! Azt hitted, önteltségből választottam a te iskoládat a párbaj színhelyéül? Hogy megmutassam, az ellenfél fészkében is győzelmet arathatok? Tévedtél! Tudtam, hogy nem kelhetek veled versenyre, és azt is tudtam, csak így állíthatlak meg titeket! Állj fel, és fogadd büszkén a vereséged!

A jégúr felugrott, és kétségbeesetten üvöltve próbálkozott újabb támadással. A jégbörtön körbezárta a három emelet magas lángóriás testét, majd úgy olvadt le róla, mintha nem is Leral-nal legerősebb mesterének műve lett volna, csak holmi közönséges jég.

– Nem, ez nem lehet! – üvöltötte magából kikelve Zhaigthom. – Er’ghai, te átkozott! Nem győzhetsz le! Nem hiszem el, hogy lehetséges!

– Ne aggódj Zhaigthom! – szólalt meg újra a tűzvarázsló testéből született lény. – A magunkfajta túl erős ahhoz, hogy elenyésszen a végtelenben! Találkozunk mi még! Hogy a földön-e, vagy valamelyik égi szférában, azt nem tudom! Erősödj, és ne felejts el, hisz én sem tettem!

– Micsoda, mégis mit akar ez jelenteni? – A jégúr halántékára tapasztotta tenyereit, úgy figyelte a vesztét okozó teremtményt. – Mit nem felejtettél el, Er’ghai?

– Ég veled, Yamud Achate Zhaigthom!

A tanítványok sikítva lökdösték egymást több emelet magasról az arénába, ahogy a falakat keresztül olvasztotta a zsugorodó lánggömb. Az épület falai eltűntek, akárcsak a lángfalhoz hozzáérő emberek.

A sikító tömegben Zhaigthom volt az egyetlen, aki nyugodtan várta a halált. Szemében tébollyal, mosolyra görbült ajkakkal figyelte az egyre zsugorodó kupolát, ami semmivé foszlatta iskoláját, tanítványait, és minden álmát. A teste köré épülő védelemnek szétomlania sem volt ideje, mire a jégúr eltűnt a világból.

A terem közepén álló óriás Er’ghai lehunyta zsarátnok szemeit, és magára rántotta a láng félgömböt. A testébe visszatérő isteni erő pusztító robbanás kíséretében küldte elszabadítóját a tűzisten birodalmába.

Leral-nal jégurainak hegyek övezte iskolája helyén városnyi kráter dicsérte csupán füstölögve Eron szolgáinak hatalmát.

A Zsűri értékelése:

A történet a szöveg dinamikája miatt olyan, mintha egy hosszabb mű része lenne, teljes mértékben nem mutatja a novella kritériumait. Kissé lóg a levegőben. A stílus a klasszikus fantasy motívumait hordozza, dramaturgiai íve lassan épül fel, a cselekmény összességében is lassú. Ez nem baj, de a "gyorsabb” történetekhez szokott olvasók valószínűleg átugornak majd néhány leíró részt. A szöveget itt-ott feldarabolja pár felesleges komment és a túl sok mozdulatleírás. Mindezeket túl a Zsűrinek tetszett a mű, ezt jelzi is az átlagpontszám.
Átlagpontszám: 4,75