Emlékezz!

2. helyezett (4. Ranglista, 2011.08.22.)

Albert McKenzie vagyok, foglalkozásomat tekintve programtesztelő, pontosabban a legfiatalabb szépreményű programtesztelő gyakornok. Egy gigavállalatnál, a Mimézisnél dolgoztam, ahová ösztöndíjjal vettek fel, kimagasló természetes intelligenciám, kikezdhetetlen logikám és végül, de egyáltalán nem utolsósorban, minden képzeletet felülmúló, már-már emberfeletti memóriám miatt. Gyakornokként kemény, jeges modorú főnököm oldalán a virtuális valóság szimulációkat vizsgáltam. A feladatom az volt, hogy csak olyan programok kerüljenek a fogyasztói társadalom elé, amelyek a legvalóságosabb tűnnek, a selejteket pedig egyszer és mindenkorra megsemmisítsem. Nem akarok dicsekedni, de a munkaerőpiac jelenlegi állását figyelembe véve, nem sok húszéves pályakezdő mondhatja el, hogy ilyen felelősségteljes munkát végez. Persze momentán azt a percet is átkozom, amikor elküldtem az önéletrajzomat a céghez, sőt azt is, amikor megszülettem.

Emlékszem, a mai nap is úgy kezdődött, ahogy a többi, leszámítva az állandó déja vu-met. A tesztszobában elfoglaltam a helyemet a főnököm, Ellen mellett. Ellen alapjában véve jó fej volt, bár egy kicsit merev és okoskodó, a legtöbbször nem is kicsit. Néha egyenesen idegesítő volt, amikor azt hitte, hogy mindent mindenkinél jobban tud. Ilyenkor olyan volt, mint egy két lábon járó, humanoid sündisznó, egy igazi karrierista, melómániás, rabszolgahajcsár, harmincegy éves tyúk. De ma reggel különösen kedves volt hozzám. Emlékszem, cappucinóval várt, mert tudta, hogy szeretem. Arra gondoltam, na, tessék, íme az eleven ellentmondás, tegnap lecsesz, mert nem futattam le a víruskeresőt a rendszeren, ma meg cappucinó.

Ma egy program volt terítéken. Rutin melónak indult, úgyhogy engedélyt sem kértünk rá, mert arra órákig kellett volna várni, mi pedig szerettünk volna minél előbb végezni.

– Mit kell róla tudni? – kérdeztem.

– Állítólag ez lesz a legkeresettebb cucc a piacon – mondta Ellen, miközben befeküdtünk a búrák alá. – A neve Barlang. Olyan online shopping program, amelynek segítségével régi dolgokat vásárolhatnak az emberek. Ez a virtuális piactér a XXI. századba repíti el a fogyasztókat, ahol kedvükre válogathatnak a korabeli tárgyak közül. Ha egyáltalán lesz olyan, aki megengedheti magának a Barlangot – tette hozzá. – Méregdrága lesz, egy igazi hipergép kell a futtatásához, zabálja a memóriát, leterheli az op-rendszert, viszont feltörhetetlen, és megfelelő körülmények között rendkívül stabil, bombabiztos. Dióhéjban ennyi.

– Megkapom tőled karácsonyra?

– Hát, amíg minimálbérért szörfölök a virtuális térben, ne nagyon számíts rá. Viszont, a cég jóvoltából, ingyen használhatjuk az összes szolgáltatást, úgyhogy használd ki! – Habár Ellen megpróbált kedves lenni, hangja mégis olyan hideg volt, mint a jégcsap. – Kész vagy?

– Kész.

Ellen elindította a Barlangot, így belebújhattunk digitális testeinkbe.

Egy plázában találtuk magunkat. Minden a XXI. század fogyasztójának ízlése szerint volt berendezve. Reklámok, szökőkutak, rengeteg bolt, és persze rengeteg bot, akik úgy viselkedtek, mint a vásárló emberek, mind úgy öltöztetve, ahogy négyszáz évvel ezelőtt megszokott volt. Emlékszem, a Barlang első ránézésre is hibátlannak tűnt. Csúcstechnológia, ízléses megjelenés, mesés grafika, tökéletes kidolgozottság. Totál gigaretro feeling! Mintha egy négy évszázados instantemlékbe csöppentünk volna.

– Nézd a botok arcát – mondta Ellen a körülöttünk lévő kiegészítő programokra mutatva.

Valóban elképesztő volt. A botok arca teljesen emberinek tetszett, még a szemük sarkában lévő apró szarkalábak is látszottak. Látszott, hogy a tervezők minden apró részletre ügyeltek. Emlékszem, a hangszórókból Lady Gaga szólt. Amikor kicsi voltam, úgy két-három éves, a nagymamám hallgatta mindig ezt a számot, aki teljesen bele volt zúgva a XXI. századba, holott már az ő nagyanyja is jóval később született. Mit nem adott volna nagyi annak idején a Barlangért? Szakemberként mondhatom, hogy nem mindennap találkozik az ember ilyen aprólékosan kidolgozott programmal.

Emlékszem, Ellen felborított egy dísznövényt, hogy teszteljen, majd egyik tollát – érthetetlen okokból a digitalizált Ellennél mindig volt legalább öt toll – a padlóra ejtette.

– Hibátlanul másolták le a fizika törvényeit.

– Érzed ezt? – szagoltam bele a levegőbe. – Hamburger.

– Úgy látom, a kémiával sincs gond – sóhajtott Ellen, és tapasztalatait feljegyezte kézi számítógépébe, amely az egyetlen kapcsolatot jelentette a valósággal.

Nem kellett sokáig mennünk, hogy ráakadjunk a hamburgeres standra. Emlékszem, a hamburgert még akkor tiltották be, amikor elemibe jártam, ahogy a chipset és a cigarettát is. Pedig mennyire szerettem a hamburgert! Egy vagonnal meg tudtam volna enni belőle.

– Te nem kérsz? – kérdeztem csámcsogva Ellent. A ketchupos, mustáros, majonézes lé végigfolyt az államon. – Nem árt a valódi testednek, ráadásul ingyen van!

– Még a digitális testemet sem mérgezem ezzel a szarral – felelt, miközben a kézi számítógépén pötyögött. Emlékszem, a tartása olyan volt, mint aki karót nyelt. A Jégkirálynő ismét akcióba lépett, gondoltam. – Különben is, csak éhesebb leszel tőle a valóságban.

Miután elfogyasztottam a hamburgert, kezdetét vette a munka szöszmötölős része. Nem volt más dolgunk, csak mindent megvizsgálni a legapróbb részletekig. Nem volt bonyolult feladat, viszont annál fárasztóbb. Én persze próbáltam összekötni a kötelezőt a kellemessel, a munkát a szórakozással. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, főleg amikor ráakadtam a Microsoft-boltra. Egyszer láttam egy múzeumban egy Windows XP-t, azóta meg akartam érinteni egyet, és most sikerült, igaz, csak virtuálisan. Bill Gates halála után a Microsoft nyomtalanul eltűnt a piacról, mintha nem is létezett volna, csak a szakmai körökben emlegetett több száz éves legendák tartották életben az emlékét, amúgy kihalt, mint a dinoszauruszok.

– Elég a mókából! – szólt Ellen. – Dolgoznunk kell.

És dolgoztunk. Ellen olyan hideg volt, mint mindig. Ha lehet, még hidegebb. Arca szenvtelen volt, mozgása akár egy roboté, nem szólt, csak dolgozott, figyelt, minden mást kizárt maga körül. Emlékszem, miközben a plázában jártuk az utcákat, az az érzésem támadt, hogy én egyszer már jártam itt. A déja vu annyira erős lett, hogy szinte beleszédültem.

– Ez olyan ismerős – szóltam.

– Ne kezd megint! – förmedt rám Ellen.

– Miért nem hiszel benne?

– Na, idefigyelj! – Ellen szinte vicsorgott – Én dolgozni jöttem ide, nem azért, hogy a te platonista hülyeségeidet hallgassam már megint. Olvasd inkább Hegel Természetfilozófiáját, ne azt a Homérosz-rémét!

– Ennyire lehetetlennek tartod, hogy az ember mindent megismerhet a halál után, de amikor újjászületik, elfelejti? Hogy az egész életünk nem más, mint visszaemlékezés?

Ellen mozdulatlanná dermedt, mintha szíven ütötte volna egy szó.

– Igen, képzeld el, lehetetlennek tartom – fakadt ki mérgesen –, ahogy azt is, hogy Victor valaha újjászületik.

Ellen hangja elcsuklott, könnyek gyűltek a szemébe.

Tudtam, hogy Ellen férje, Victor súlyosan megbetegedett a napokban, de nem gondoltam volna, hogy az eddig ismeretlen betegség, amelyet jelenleg, a XXV. században az emberiség történelmének legpusztítóbb kórjaként emlegetnek, ilyen hamar, alig három nap alatt végez vele. A kór mindössze két hónapja ütötte fel a fejét. Ezalatt körülbelül huszonötezren haltak meg. Emlékszem, arra gondoltam, Ellen csak azért jött dolgozni, hogy a munkába temetkezzem, ahol végre magára öltheti jégpáncélját, amely alatt tűhegyes tövisek döfik át a szívét minden másodpercben. De ő nem szól egy szót sem.

– Sajnálom… Én nem tudtam… – mondtam bűnbánó hangon.

– Tudod, mit, Albert? Bazd meg az antik filozófiádat! Tűnés vissza dolgozni!

Emlékszem, szétváltunk egy kicsit, mert mindketten tudtuk, hogy jobb, ha hagyunk egy kis időt a másiknak. Külön dolgozunk. Továbbra is hibákat kerestünk, de én személy szerint nem találtam egyet sem. A Barlang szinte már valóság volt. Végig Ellenre gondoltam, de tudtam, hogy megnyúz, ha nem végzem jól a munkámat. Amikor már nagyjából mindent megvizsgáltam, elindultam felkutatni főnökömet.

Emlékszem, az ötödik szinten találtam rá. A korlátnak dőlve bámulta a földszinten lévő szökőkutat és az ide-oda rohangáló botokat. A kézi számítógépe a földön hevert. Láttam rajta, hogy elmerengett. Nagyon gondolkodott valamin. Nem tudtam, hogyan közelítsek hozzá, ezért csak odaálltam mellé.

– Komolyan hiszel benne? – kérdezte.

– Mármint miben?

– Az újjászületésben. Abban, hogy a lélek halhatatlan és mindent tudó, hogy a reinkarnáció és a kogníció összefügg, hogy „a kutatás és a tanulás teljes egészében nem más, mint visszaemlékezés”.

– Azt hiszem, igen – mondtam bátortalanul egy kis gondolkodás után.

– Tegnap meghalt az, akit a világon a legjobban szerettem. Bármit megtennék érte, hogy tudományosan bizonyítva legyen az újjászületés. Az életemet adnám a reményért, hogy egyszer újra találkozhatok vele. És tudom, hogy rajtam kívül több millió ember érez így.

– Ellen, én nem…

– Pofa be, Albert! – szakított félbe Ellen. – Majd akkor szólj, ha kérdezlek.

Hallgattam.

– Ha igaz lenne, amiben hiszel, minden megváltozna. A társadalom, a vallás, a tudomány, a politika, MINDEN! Talán még ezt az ismeretlen kórt is le tudnánk győzni, amely elragadta tőlem Victort.

Láttam, hogy Ellen szemébe könnyek szöknek. Emlékszem, arra gondoltam, hogy a Jégkirálynő olvadni kezdett. Elfordította fejét, hogy ne lássam, és helyből felugrott a korlátra. Emlékszem, nem ingott meg egy pillanatra sem.

– Mi’csinálsz? – kaptam utána, mert tudtam, ha a Barlangban meghal, a valóságban is meghal.

Ellen úgy orrba rúgott, hogy hátratántorodtam, és vérezni kezdtem. Eközben ő sziklaszilárdan állt a mindössze pár centiméter átmérőjű fémkorláton. Lenyűgöző volt az egyensúlyérzéke.

– Egy kis inspiráció – mondta, miközben úgy nézett rám, ahogy csak egy főnök tud, amikor szinte lehetetlen kér az alkalmazottól. – Megbütyköltem a kézi számítógépemet. Csak akkor juthatsz ki a Barlangból, ha megadod a jelszót. Bőségesen lesz rá időd, hogy gondolkozz, mert átállítottam a digitális időt, de csak egyszer próbálkozhatsz. Egyetlenegyszer.

– M…

– Kuss! – ordított rám Ellen. – Bizonyítsd be, amiben annyira hiszel, Albert! Bizonyíts, és oldd fel a Menón-paradoxont, ha tudod! Bizonyítsd be, hogy az igazságot tömte Platón Szókrátész szájába! És add meg az embereknek a reményt!

Emlékszem, Ellen kitárta karjait, majd levette magát a korlátról, bele a mélységbe. Csak a szerencsén múlt, hogy sikerült elkapnom a kezét, az utolsó pillanatban. Emlékszem, megpróbáltam felhúzni, de nem tudtam. Túlságosan ki kellett hajolnom utána, derékon túl már én is a mélységben voltam. A combom a korlátnak nyomódott. Egyik lábam már a talajt sem érte. Nem tudtam megkapaszkodni semmi másban, csak a korlátban, de az úgy csúszott az izzadt tenyerem miatt, mintha vajjal kenték volna be. Emlékszem, Ellen mélyen a szemembe nézett.

– Ha valakinek, akkor Neked sikerülni fog, tudom. – Elmosolyodott, először, amióta ismerem. – Az is lehet, hogy még találkozunk… egyszer – mondta, és kirántotta a kezét a kezemből, csak a jegygyűrűje maradt a markomban.

Zuhant. Elkaptam a fejemet, és becsuktam a könnyes szemeimet. Nem tudtam nézni. Kedveltem Ellent, és zokogtam, amikor meghallottam a hangos, tompa puffanást.

Órákba telt, mire összeszedtem magam. Emlékszem, Ellen kézi számítógépének segítségével megpróbáltam kilépni a Barlangból, de nem sikerült. A jelszót kérte. A jelszót, amely megszabadítana innen, csak Ellen tudta, én pedig csak egyszer próbálkozhatok. Egyetlenegyszer.

Rácsatlakoztam a tesztszoba biztonsági kameráira. Inspiráció, mi? Láttam magam, ahogy ott fekszem az ágyhoz kötözve, Ellen élettelen teste mellett, fejemen a burával, amely a kapcsolat a rendszer és az agyam között. Ki tudja, hogy Ellen mennyire babrálta meg a Barlangot? Emlékszem, az futott át az agyamon, hogy lehet, itt maradok a digitális idők végezetéig, amíg a valóságban mindössze egyetlen perc telt el azóta, hogy elindítottuk a gépet, és beléptünk a Barlangba. Sajnos ami a valóságban egyetlen másodperc, az itt, a virtuális valóságban – programtól és beállítástól függően – lehet akár egy évtized is, vagy még több. Hátborzongató, nem?

Tanácstalanul bámultam Ellen kézi számítógépét. Emlékszem, akkor megint az az érzésem támadt, hogy ezt már egyszer átéltem. Azt is megfordult a fejemben, hogy ez a vég, örökre itt ragadtam. Emlékszem, arra gondoltam, lehet, hogy itt fogok megrohadni, megrágnak a digitális idő pixelfogai, miközben a fiatal testemet nézem, ahogy ott fekszik a búra alatt. Most Ellen jegygyűrűjével játszom, de hirtelen kiesik a kezemből, végiggurul a márványon, be a korlát alá, aztán a szint pereméig, majd a mélybe zuhan, Ellen után. De… Néma csend telepszik a Barlangra, minden elhallgat. Déja… Emlékszem, két koppanást hallottam, hallok? Déja vu. Em-lék-szem... Itt ülök azóta is. Em-lék-szem… A kutatás és a tanulás… Em-lék-szem. …teljes egészében… Em-lék-szem… …nem más, mint… Em-lék-szem… A megismerés lehetséges? A megis… …nem más, mint visszaemlékezés… Em-lék-szem… Csak vissza kell emlékeznünk? Csak… Emlékszem… A megismerés lehetséges!? Csak vissza… Csak vissza… Csak… vissza… Emlék… Emlékezz! Emlékszem! Ez a jelszó: Emlékezz!

A Zsűri értékelése:

Jó szerkezetű, cselekményes novella. Az ötlet érdekes, a megvalósítás megfelelő, de kissé tömör, a történet feszegeti a keretet, egészen kicsit összepréselt (remek kisregény lehetne belőle). A stílus jó, bár a zsűri (szubjektív) véleménye szerint E/3-ban nagyobbat ütött volna.
Átlagpontszám: 5,25