Egyedül

2. helyezett (9. Ranglista, 2011.09.26.)

Ezek az én lábaim?

Tamás minden tagja remegett. Úgy érezte, mintha karót nyelt volna: a gerincmerevítő természetellenesen magasra emelte fejét. Sajgott a válla, a háta, nyilallt a tarkója. Megnyalta az ajkát. Még mindig nem tudta elhinni. Amikor utoljára ült az ágy szélén, fejletlen tagokat látott a lába helyén. És most…

– Meglepő, ugye? – kérdezte Márton doktor.

Tamás nem nézett fel. Verejtékezett, a fájdalom egyre erősödött a hátában, minden porcikája azt kívánta, hogy feküdjön vissza a fehér ágyneműre, és pihenjen. Mégsem tudta levenni szemét új lábáról.

– Ha akarja, megmozdul.

– Igen? – nyögte. És mi van, ha nem? Elbizonytalanodott, émelyegni kezdett.

– Csak rajta!

Sose mozgatta még a lábát. Álmodott már arról, hogy fut, szalad, rohan, de csak a táj suhant el mellette, érezni nem érzett semmit a talpa alatt. A lába holt teher volt. Egyszer, a karácsonyi kapkodás miatt, belevágott ollóval a combjába, és csak az egyre terjedő vérfoltot vette észre.

Eddig ezt jelentette a láb. Lehetőséget, amely – úgy érezte – soha nem válhat valósággá.

Nézte új testrészét, amelybe még szőrt is ültettek, hogy tökéletesen utánozza a valódi végtagot. Megérintette. Hideget érzett, keményet… elrántotta a kezét. Felpillantott a doktorra.

– Érezte a saját érintését?

– Igen! – Tamás szíve zakatolni kezdett.

– Mozdítsa meg! Rajta!

Legyen a boka. Az fontos a járáshoz. Ha a boka és a térd működik, akkor van esélye. Összpontosított, és bár lassan, de végül az új láb megmozdult!

– Mozog – suttogta. Érezte combján a meleg könnycseppet.

A doktor a vállára tette a kezét.

– Így van, Tamás. Hamarosan járni fog.

– Fáj a hátam ettől a merevítőtől…

– Tudom. Majd egyszer az is elmúlik. Sajnálom.

Tamás bólintott. Számítani lehetett rá, az orvos előre megmondta: a gerinc deformációja miatt merevítőt kell hordania, ami kezdetben kínnal jár.

Hosszú hónapok elé nézett. Edzés, gyógytorna, tanulás. Egyre több ételt kapott, sok fehérjét, vitamint. A mesterséges idegpályák napról napra olajozottabban működtek, hamarosan úgy érezte, a műláb mindig is a része volt.

Szebb ajándékot nem tudott elképzelni negyvenegyedik születésnapjára. Ez a fél év, amely most kiesik az életéből, semmi az elmúlt esztendőkhöz képest. Minden könnyebb lesz ezután, bár gyermeke továbbra sem lehet.

Kevés fogyatékkal élő maradt a fejlett világban, ő az utolsók közé tartozott. Büszkesége és anyagi helyzete nem engedte meg, hogy korábban kórházba feküdjön. Ám új idők jöttek. Tíz évvel azelőtt csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak a luxust, hogy kibernetikus végtagot ültessenek a haszontalan testrész helyére. Mostanra meg már minden sarkon lecserélik az ember ujjait, kezét, orrát, szemét, amit csak akar.

Sosem gondolta, hogy a futás ekkora örömet tud okozni. Érezte a talpa alatt a pad keménységét. Ahogy fordult jobbra és balra, húzódtak a harántizmai, megfeszültek a vállai. Verejték csorgott a hátán, az arcán.

* * *

A kórházban nem fogadott látogatókat. Nem szerette volna, ha bárki látja a lábadozását, az erőlködését. A szenvedést. Azt akarta, hogy a teljes embert pillantsák meg. Az egészet, az újat.

A griden keresztül tartotta a kapcsolatot barátaival, de nem mutatott meg magából semmit. A háromdimenziós arcokon csalódottság látszott, és idővel a hívások is ritkultak. Amikor megtudta, hogy hazaengedik, megszervezte, hogy Patriknál tartanak egy „újra itthon” bulit. Megbeszélték, hogy kik legyenek ott, bár több olyan ember is került a listára, akit csak felületesen vagy egyáltalán nem ismert.

Ahogy számba vette barátait, rokonait, eszébe jutott gyerekkori barátja, Anna, akivel egész kamaszkorát töltötte. Húsz éve látta őt utoljára! Tamás a fejét csóválta, aztán elmosolyodott, amikor a halovány emlékek egymás után felderengtek.

Együtt jártak ki az erdő szélére cigizni, és az ő combja közé rejtették a dobozt és a gyufát. Akkoriban ő volt a társaság központja, aki köré a fiatalok gyűltek. Nem voltak sokan, talán hatan-heten, de minden balhét együtt csináltak. Aztán idősebbek lettek, és a járni tudók elmaradtak mellőle.

Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy a régi barátokat is meghívja a buliba, de aztán elvetette az ötletet. Igazából csak Annára volt kíváncsi. De mi értelme lenne? – kérdezte magától. Merengenének a múlton? Itt most egy új élet kezdődik!

Sóhajtva szállt ki a taxiból. Rohadtul fájt a háta, de aznap nem vett be fájdalomcsillapítót. Remegő kézzel emelte ki a csomagtartóból a könnyített kerekesszéket, szétnyitotta, beleült. Fizetett. A sofőr kérdőn felhúzta a szemöldökét, de végül nem szólt. Elhajtott.

Tamás felhúzta az irányítókesztyűt, és intésére a szék a házhoz gurult. Ismerős érzés ragadta el, egy pillanatra elbizonytalanodott. Meg kellett állnia, hogy megnyugodjon. A szék annyira az életévé vált! Persze meg kell tőle válni, és ez rosszabb volt, mint az a tudat, hogy levágják a lábait.

Végül összeszedte magát. Benyitott a kapun, felhajtott a bejárati ajtóig. Megnyomta a csengőt.

Az ajtót szinte feltépték. Farsangi trombita szólt, vigyorgó arcok meredtek rá. Aztán minden elhallgatott.

Alig tudta türtőztetni magát, nehogy elmosolyodjon. Kivárta a hatásszünetet, és határozott mozdulatokkal felállt a kerekesszékből. Lépett előre néhányat, aztán keresztbe rakta lábait, és a falnak támaszkodott.

– Kezdődhet a buli! – nevetett fel.

Tapsvihar fogadta, felcsendült a zene, ő pedig egy pillanatra elveszett az ölelések és gratulációk forgatagában. Patrik meglapogatta a hátát. Mivel a legtöbben azt követelték, hogy vegye le a nadrágját, hát megtette.

– Gyönyörű! – mondták sokan.

– Mint az igazi! – így mások.

– A neten persze valódibbnak tűnik – jegyezték meg néhányan.

– Edmondnak, tudod, aki két házzal arrébb lakik, teljesen élethű kart készítettek. Mondjuk, ő fizetett is érte rendesen.

– Tamásnak jó ez is! Ha nem tetszik neki, majd kicseréli!

– Ugye, Tamás?

Hát persze!

Régen minden csoda hét napig tartott, a felgyorsult világban azonban örülhetett az ember, ha hét percig kihúzta.

Tamás az összegyűlt kesernyés ízt kevés pezsgővel higította. Aztán társalogni kezdett az ismerősökkel. A téma hamarosan új lábáról a napi életre terelődött. Ha elmesélte, hogy ezután nem kell távmunkát vállalnia, azt mondták: pedig a távmunkában van a jövő.

Úgy tűnt, mindenkinek megvan a maga baja.

Éjfél felé összemosódott előtte minden, és csak magában röhögött az egész helyzeten. Mégis mire számított? Együttérzésre? Ezeket az embereket öt éve ismeri, néhányat annyi ideje sem!

A szülei halála után először Patrikkal ismerkedett meg, aztán sorban jöttek a többiek. Közös ivászat, mozizás. Semmi komoly, a munka mindenkit nyúzottá tett. Ő is csak egy haver volt, egy ikon a griden, egy bábu a kocsmában. Persze eleinte furán néztek rá, nem tudták, hogyan is kellene viselkedniük egy „sérülttel”. Hangosan felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy kezdetben senki nem akart vele kettesben maradni. Borzalmas és röhejes magyarázatot találtak ki, hogy mi miatt kell sietniük.

– Szia! – állt meg mellette Donald, Patrik fia. A tizennégy év körüli srác nyakát tetoválás borította, arca különböző pontjait fémtüskék díszítették.

Tamás rámosolygott, és köszönésképpen megemelte pezsgőspoharát.

– Hallom, robotlábat kaptál! – mondta a fiú.

– Igen. Jól működik. Akarod látni?

– Persze!

Tamás megmutatta. Donald hümmögött:

– Bocs, hogy ezt mondom, de most nem ez a divat.

– Nem?

– A krómcuccok néznek ki jól! Mint ez! – mutatta fel a kezét a fiú.

Tamás nyelt egyet. Donald kis- és gyűrűsujja helyén szürke fémtagok csillogtak. A srác megmozgatta őket.

– Apámnak azt mondtam, hogy baleset volt, de szerintem ő is tudja, hogy megy ez manapság.

– És hogy megy?

– Pénz kérdése az egész. Lecsapják az ujjad, sutty, és már teszik is fel az újat! – Donald vigyorgott.

Tamás érezte, hogy fejébe tolul a vér. Legszívesebben a srác képébe öntötte volna a pezsgőt. Vagy elég lenne meglendíteni ezt a „nemdivatos” szart! Mit képzel magáról ez a kölyök? Elveszi az ünnepet? Megöli a buliját? Lehúzta a maradék italt, és tekintetével valami erősebbet keresett az asztalon sorakozó üvegek között.

– Az a baj – folytatta Donald –, hogy csomószor fáj. Nyilall az ujjam vége, pedig nincs is már meg…

Újdonsült lába tökéletes összhangban emelte fel testét, ahogy Tamás felpattant. Megragadta a fiút, közel húzta, hogy az orruk szinte összeért.

– Jegyezd meg jól, öcskös, hogy a fájdalommal mindenki egyedül marad! De gondolom, ehhez nincs meg az eszed!

Arrébb lökte a csodálkozó fiút, és kisietett a házból. Bevágta maga mögött az ajtót, felrúgta a kint felejtett kerekesszéket. Úgy sejtette, ez már senkit nem érdekel.

* * *

Annával álmodott.

Az alkohol és a fájdalom ködén keresztül is látta őt, ahogy utoljára, húsz évesen. Vörös, hullámos haj keretezte világos arcát. A lány vékony karjával nem tudta felemelni őt, amikor kiborult a kerekesszékből.

Egyszerre látta magát kívülről, és élte át újra az egészet. Emlékezett rá, hogy felmentek a kedvenc dombjukra. Onnan az egész falut be lehetett látni: a templomot, ahova együtt jártak misére, a kukoricaföldet, a távoli erdősávot, amely a patakot rejtette.

A lány tolta a göröngyös ösvényen, Tamás hallotta a szuszogását, de nem zavarta. Anna szerette őt ide-oda vezetni, magával vinni, és hétköznapi dolgokról csacsogni. És mindig természetesnek vette, hogy ő így született: a járás képessége nélkül.

Az egyik kerék kőre szaladt, és a kerekesszék megbillent. Tamás úgy elmerült a tájban és a lány hangjában, hogy kapaszkodni is elfelejtett. Kifordult a kocsiból, és a rögös talajra esett. A vállába fájdalom hasított, ahogy gurult még egyet-kettőt.

Emlékezett rá, Anna milyen aggodalmas képpel sikkantott, de Tamás csak fintorogva annyit mondott:

– Nyugi. Csak bukfenceztem.

Az álmok legtöbbször kitörlődtek a fejéből, de ez az egy nem hagyta nyugodni. Talán azért, mert inkább emlék volt, mint zavaros képzelgés.

Másnap reggel – miután bevette a fájdalomcsillapítót – megkereste Annát a griden, és felhívta. A képet és a kamerát kikapcsolta. Félt attól, hogy meglátja, mennyit változott a nő az elmúlt húsz évben, de főleg attól, hogy Anna mit gondol róla.

Sejtette, hogy gyerekes a viselkedése, de csak így tudott higgadt maradni.

A nő hangja a régi volt. Megörült Tamásnak, kérdezősködött, mesélt volna, de a férfi csak időpontot és helyet egyeztetett. A hétvége remek, kiváló.

Tamás szíve a torkában dobogott. Ült néhány percig a sötét monitor előtt.

* * *

Leszállt a buszról.

A falu nem változott lényegesen azóta, hogy eljött onnan. Néhány új ház, új autó. A többi ismerős.

A vörös haj is a régi dolgokhoz tartozott. Rövidebb lett, és a világos arc kiszélesedett, de a vastag ajkak mosolyra húzódtak, amikor Anna meglátta Tamást. Csillogó szemét le sem vette az új lábakról.

A férfi zavarban volt. Egész héten, és a buszon is azon gondolkodott, hogyan zajlik majd a találkozás. Megismer? Mit fog gondolni? Örülni fog? Bánatos lesz? Vidám, mint régen?

Anna megváltozott, mégis ugyanaz maradt. Ahogy átölelte Tamást, a férfit ismerős illat csapta meg.

Aztán a nő elengedte, hátralépett, fejét ingatta:

– Tamás! Istenem, mennyit álmodtam róla, hogy jössz felém… és tessék! – Anna széttárta a karjait, és potyogni kezdtek könnyei.

Aztán a nő hazavitte őt, bemutatta férjének, gyerekeinek. Együtt ebédeltek, és mindketten elmesélték, mi történt velük azóta, hogy nem látták egymást. Tamás rádöbbent, hogy úgy elsuhantak mellette az évek, mintha csak napok lettek volna. Költözés, halál, munka, barátok és az új láb. Csak néhány jelentős esemény húsz év alatt.

Csendben ültek az ebéd maradéka felett. Anna fiai rávették az apjukat, hogy menjen velük játszani. A nő összeszedte a tányérokat.

– Bort?

– Kérek! – mosolygott Tamás.

– Emlékszel az első piálásra?

Nevettek. Anna fényes, öblös poharakat tett az asztalra. Palackot és dugóhúzót hozott a konyhából.

– Hogy is hívták azt a discót? – merengett a nő, miközben kibontotta a bort.

– Pedig itt van a nyelvemen! – Tamás lehunyta a szemét. – Nem jut eszembe, csak arra emlékszem, hogy vágni lehetett a füstöt.

– Akkor táncoltunk először – mondta Anna.

A férfi torka elszorult. Látta maga előtt a villódzó fényeket, hallotta a dübörgő zenét. Figyelte a táncoló fiatalokat, a ritmusra lépő lábakat. Egyedül hagyták, sokszor órákon keresztül. Néha odalépett egy-egy barát, váltottak néhány szót, igyekezve túlüvölteni a zenét, aztán újra magára maradt.

– Igen. Te mindig odajöttél táncolni.

Amikor lassú szám következett, Anna egy széket húzott mellé, leült, átkarolta a nyakát, Tamás pedig a lány derekát, és együtt dülöngéltek a zene ütemére.

– Jól táncoltál! – kacsintott a nő. – Kíváncsi vagyok, mire képes az új lábad!

– Ez? Még nem tudom.

Koccintottak, ittak. A bor íze kitöltötte száját, egyszerre tűnt savanykásnak és édesnek. Aztán beszélgettek még emlékekről és örömről.

És amikor estefelé visszafelé tartott a városba, Tamás azon gondolkodott, hogy újabb húsz év múlva vajon mire fog emlékezni jobban? A robotlábra vagy erre a találkozásra?