Dögevő

2. helyezett (11. Ranglista, 2011.10.10.)

Nyüszített és reszketett. Bár külsőleg nem látszódott rajta semmiféle sérülés, belülről szinte izzott a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha kitéptek volna belőle egy darabot. Egy létfontosságú darabot.

Sötétség és dohos szag vette körül. Egy nyirkos, félreeső üregben kucorgott, valahol az ismeretlen barlangrendszer legmélyén.

Fogalma sem volt róla, hogy hol van. Amikor menekülni kezdett, nem gondolkozott, egyszerűen csak futott, amerre a lába vitte. Sajnos a cseppkövekkel szegélyezett járat, amelyen elindult, egy idő után beszűkült. Ha tovább akart haladni, kúsznia kellett. Reménykedett benne, hogy az üreg egyszer csak kitágul, de végül csalódnia kellett, a járat ugyanis zsákutcának bizonyult.

Előre nem haladhatott tovább. Hátrafelé viszont nem mert menni.

Mit tegyek?

Eszelős kacaj rázta meg a barlangrendszert. Összerezzent félelmében. Füleit a fejéhez lapította, majd a farkát behúzva igyekezett minél észrevehetetlenebbé válni. Még a nyüszítést is abbahagyta.

Mindjárt itt lesz. Elpusztít engem is, mint a Gazdát.

A sakál, melyet egykori gazdája csak Dögevőnek nevezett, most rettegett. A szíve ijesztő sebességgel kalapált, a vére pedig a fülében zubogott. Idegei pattanásig feszültek.

Lépteket hallott. Visszhangzó csosszanásokat, amelyek egyre hangosodtak.

Közeledik! Végem!

Dögevő jéggé dermedt. Még levegőt sem mert venni. A léptek egyre hangosodtak… aztán abbamaradtak.

A járat vége túl szűk egy kétlábúnak! Nem tud utánam jönni!

Furcsán ismerős sustorgás csapta meg a fülét. Egy pillanatig nem tudta hová tenni a dolgot, de aztán hirtelen rádöbbent, mi okozhatja. A felismeréstől borsódzni kezdett a háta.

Varázsszavak!

Fény villant, baljós morajlás hallatszott, aztán a következő pillanatban hőhullám csapott végig a barlangrészen. A forróság nyomában pusztító tűzcsóva közeledett.

Az üreg szűk volt ugyan, ám meglepően hosszúnak és kanyargósnak bizonyult. Olyannyira zegzugos volt, hogy a végében lapuló sakált a betörő tűz már nem tudta elérni. Dögevő szőre ugyan kissé megperzselődött, és a maró füst eltömítette az érzékeny orrát, de komoly baja nem esett.

A nedves falú járatban nem sok éghető dolog akadt, ezért a lángok kérészéletű lobogás után kihunytak. A barlangra újfent sötétség és szinte teljes csend borult.

Csak a távolodó léptek csoszogása hallatszott.

Elmegy! Azt hiszi, hogy a tűz végzett velem!

***

Ha Dögevő ember lett volna, valószínűleg a homlokát törölgetve áldja az isteneket, mert azok megóvták az életét. Mivel azonban sakál volt, csak kuporgott az üreg mélyén, és lihegett. Igyekezett megnyugodni, hogy képes legyen végre tisztán gondolkodni.

Dögevő kívülről teljesen átlagos panyókás sakálnak látszott. Valamivel kisebbre nőtt, mint egy közönséges falusi korcs, a bundája nagyrészt aranysárgán csillogott, csak a hátán váltott át szürkésfekete színűre. A pofája rókaszerűen megnyúlt, a fülei pedig nagyok és háromszögletűek voltak. Gesztenyebarna tekintetében kíváncsiság és óvatosság tükröződött, mely tulajdonságok tökéletesen jellemezték a tapasztaltabb sakálokat.

Ő viszont jócskán különbözött a fajtársaitól. Nemcsak állati ravaszsággal rendelkezett, hanem már-már emberi szintű értelemmel is.

Természetesen nem ilyennek született. Amíg a szavannán élt, Dögevő egy közönséges vadállat volt. Rágcsálókra, gyíkokra, nagyra nőtt bogarakra vadászott, és keselyűkkel harcolt azokért a maradékokért, amiket az oroszlánok és a hiénák hagytak hátra. Akkoriban még nem gondolkozott, nem tervezett előre, egyszerűen csak az ösztöneire hallgatott. Az emlékei ködösek voltak, az érzései pedig megmagyarázhatatlanoknak tűntek.

Vadállati tudatlansága kétéves korában ért véget, amikor Zurnyr, a szerecsen mágus varázslattal magához idézte. A mágia hatására lebírhatatlan késztetés lett úrrá Dögevőn, amely arra sarkallta, hogy keresse meg a varázslót, és hódoljon be neki.

Zurnyr mágikus szertartások egész sorát hajtotta végre a sakálon. Először tiszta gondolatokkal és emberi érzésekkel ajándékozta meg, valamint alapvető logikát plántált belé. Ezután egyfajta különleges lelki kapcsolatot létesített vele, hogy kimondott szavak nélkül is beszélhessenek. Végül a famulusává, vagyis hűségre kötelezett állati szolgájává tette. Dögevő így lett a varázsló sötétben lopakodó kémje, jó szimatú nyomozója és szemfüles segítője egy személyben.

A sakál gyakorlatilag újjászületett. Egyáltalán nem zavarta, hogy szolgává vált: úgy érezte, kinyílt előtte a világ, és ő boldogan vetette bele magát az új, érthetőbb és tudatosabb életbe. Az elmúlt pár év során Zurnyrral kettesben sokfelé megfordultak a Birodalomban, és számtalan kalandot éltek át együtt. Sokszor kerültek veszélybe, nem egyszer keményen küzdeniük kellett az életükért, de valahogy mindig épségben megúszták a kalandokat.

A mai napon azonban cserbenhagyta őket a szerencséjük. Zurnyr meghalt, Dögevő pedig egyedül maradt.

***

Amint csillapodott benne a halálfélelem okozta vértolulás, az érzékeit újra eluralta az a borzasztó fájdalom. A savként belémaró kín a szíve tájékán volt a legerősebb, de az egész testében szétsugárzott. Már korábban is érezte ezt a lüktető, hiányérzettel párosuló gyötrelmet, ám eddig még nem volt ideje foglalkozni vele.

A Gazda meghalt. A hiánya okozza a fájdalmat.

Egy mágus és a famulusa közötti kapocs általában olyan erős volt, hogy az egyik fél halála komoly fájdalmat, már-már kézzelfogható sérülést okozott a túlélőnek is. A gyengébb állati szolgák sokszor bele is pusztultak a gazdájuk elvesztésébe.

Dögevő tudta mindezt, mert életében Zurnyr is tudta. Különleges kapcsolat volt az övék: ketten együtt alkottak egy egészet. Ember és állat mágikus összefonódása – az elméik szinte eggyé olvadtak az eltelt évek során. Amíg a varázsló élt, ők ketten olyanok voltak, mint ugyanazon akácfa alsó és felső része. A mágus volt a szilárd törzs és a tápláló gyökérzet, míg a famulus, Dögevő a lombkoronát alkotta. Együtt voltak egészek és egészségesek… külön-külön viszont szinte halálra voltak ítélve. És bár a törzs – ha a gyökerei megvoltak – még ki tudott hajtani lombozat nélkül is, de az ágak és levelek, ha kivágták alóluk a fát, rohamosan sorvadni kezdtek.

A sakál úgy érezte, most ő is elsorvad Zurnyr nélkül. Elkínzott volt, minden porcikája sajgott. A feje kóválygott, a gondolatok mintha eltévedtek volna az elméjében. Émelygett, és rettenetesen hiányzott neki a gazdája. Szinte bármit megtett volna azért, hogy ismét együtt lehessenek.

Én is meghalok? Követem a Gazdát?

Dögevő a mellső lábaira fektette a pofáját, és a gyötrelmek elől ájulásszerű alvásba menekült.

***

Álmában a széltől hullámzó fűtengerben szaladt, valahol a napsütötte szavannán. Csodálatos érzés volt korlátok nélkül rohanni a határtalan ég alatt. Futás közben az égből leereszkedő keselyűket figyelte. A sakál pontosan oda tartott, ahová a madarak is leszálltak. Jól tudta, hogy azokon a helyeken, ahol a keselyűk ennyire hemzsegnek, ennivalónak is kell lennie.

Rövidesen rábukkant a keselyűk által marcangolt tetemre. Antilopra számított, de helyette egy sovány, fekete bőrű embert talált. Legnagyobb megdöbbenésére a szerecsenben a gazdájára, Zurnyrra ismert. A néger felbontott mellkasa fölött három keselyű marakodott. Egy kopasz fejű madár a lábát csipkedte, egy pedig éppen a szemét vájta ki. A keselyűknek sietniük kellett, mert a távolból már hallatszott a közeledő hiénák jellegzetes kacaja.

Dögevő szívét présbe szorította a látvány. A pusztaság forogni kezdett körülötte. A lába megroggyant, majdnem összeesett.

Ám az igazi sokk csak ezután következett. Zurnyr vérmocskos bordái között jól láthatóan dobogni kezdett a szíve. A varázsló kinyitotta egyetlen megmaradt szemét, és szomorú, sötétbarna tekintetét a sakálra emelte.

– Most már szabad vagy. – A Dögevő elméjében felcsendülő hang halk és nyugodt volt, mint általában. – Egyél a húsomból. Igyál a véremből. Élj túl… bármi áron!

Dögevő nem törődött a méltatlankodó keselyűkkel, és azok fájdalmas csípéseivel. Rávetette magát egykori gazdája testére, és evett.

***

Nem tudni, meddig aludt: a szurokfekete üregben meghatározhatatlanná vált az idő.

Mire feleszmélt, a testét mardosó kín már valamelyest lecsillapodott. A feje viszont csak nem akart kitisztulni, a gondolatai továbbra is olyanok voltak, mintha ködben tévelyegnének. Furcsa, idegennek ható érzések kerülgették. Hirtelen már nem is vélte annyira tragikusnak Zurnyr elvesztését.

Szabad vagyok… a rabságom véget ért… hát örülhetek…

Egy kissé bizonytalanul mozogva, de megfordult a szűkös üregben, és elindult kifelé a zsákutcából. Rövid kúszást követően a füstszagú járat tágulni kezdett, aztán egyszeriben egy több mint három méter átmérőjű csővé szélesedett.

Korábban, amikor az ellenkező irányba futott, sem ideje, sem lélekjelenléte nem volt arra, hogy alaposabban megszemlélje a barlangrészt. Most, hogy a közvetlen életveszély már elmúlt, megengedett magának egy kis kutakodást és szemlélődést. Látni ugyan csak igen keveset látott az áthatolhatatlannak tűnő feketeségben, de a füle és az orra segítségével egész sokat megtudott a környezetéről.

A barlangjárat szabálytalan ívű falai mellett nedves cseppkőoszlopok emelkedtek ki a talajból. A cseppkövekről lepottyanó vízcseppek hangját és az apró rovarok motoszkálását halk koncertté szervezte a visszhang. A levegő hűvös és áporodott volt, de igazán sokat mesélt a sakál számára. Dögevő alig pár szippantással rengeteg különféle dolog szagát beazonosította: a poshadt víz és a nedves föld nehéz szagát; rovarok és csúszómászók fémesen szúrós illatát; patkány- és denevérürülék-szagot; távoli, bomló húsra utaló kipárolgást és Oruru messziről jövő, félelmetes bűzét.

Oruru... a nekromanta, aki megölte… megölte a Gazdát. Óvakodni kell tőle!

A sakál rövid ideig tartó lépkedés után egy Y alakú útelágazáshoz érkezett. Megtorpant, és töprengett egy kicsit. Úgy döntött, hogy nem a saját szagnyomát fogja követni, mivel az visszavezetné a nekromantához.

Lassan és óvatosan haladt, igyekezett figyelni az esetleges veszélyt jelző hangokra és szagokra. Összerezzent, amikor denevérek sivítottak fel a barlang mennyezetének magasában. Megtorpant és fülelt, amikor távoli léptek koppanásait hallotta meg. A patkányok motozására is megállt egy pillanatra.

Ahogy újabb és újabb elágazásokat hagyott el, a járat kezdett egyre tágasabbá és szárazabbá válni. A cseppkövek eltünedeztek, megüresedő helyüket gombákból álló telepek vették át. A levegő némileg felfrissült, már nem volt olyan áporodott, mint korábban. Oruru bűze fokozatosan gyengült. A sakál orrát egyre határozottabbá váló dögszag kezdte csiklandozni.

Gyorsított a léptein. Végigszaladt egy emelkedő szakaszon. Befordult egy éles kanyarnál. Hirtelen fény törte meg a sötétség uralmát.

A járat még egy kanyar után egy hatalmas, bálterem méretű üregbe torkollott. Az óriási barlang tetején egy jókora, nagyjából hatszög alakú nyílás tátongott. Ezen a lyukon keresztül szűrődtek be az éltető napsugarak. A rés alatt, az üreg fénykörrel bevont közepén nagy halom állati tetem hevert. A maradványokból letaglózó töménységű szag áradt. A tetemek valamikor háziállatok lehettek, volt közöttük kecske-, ló-, teve- és tehénhulla is. A bomlás különféle fázisaiban jártak, a még éppen hogy csak puffadó tetemektől kezdve a több éves csontvázakig mindenféle volt a kupacban.

Ez az üreg volt a dögkút, amelybe a környékbeli falvak lakói az elpusztult állataikat vetették.

Az erős szagtól és az elképesztő látványtól Dögevő szájában összecsordult a nyál.

Mennyi hús…

Egyelőre azonban nem az evés volt a legfőbb gondja, hanem a kijutás. Elszakította a tekintetét a hullahegyről, és a magasba nézett. Zurnyrral korábban a dögkút nyílásán keresztül ereszkedtek le. A fekete bőrű varázsló nemes egyszerűséggel a hóna alá kapta a famulusát, és mágikus ereje segítségével belebegett a barlangba.

Dögevő elkeseredetten állapította meg, hogy egymaga sehogy sem tud felmászni a majd hat méter magasan lévő réshez. Ha ki akart jutni Oruru katakombáiból, akkor más kiút után kellett néznie.

A dögkút üregéből számtalan kisebb-nagyobb járat vezetett tovább. A járatok közül a legtöbb csipkézett falú, tehát természetes eredetű volt, de néhányat jól láthatóan varázslattal alakítottak ki vagy formáltak át szabályos cső alakúra. Dögevő emlékezett rá, hogy Zurnyrral az egyik ilyen, mágiával kialakított folyosón keresztül jutottak el a nekromanta lakrészéig.

A világért sem kívánt újra találkozni Oruruval, ezért inkább egy természetes alagúton át hagyta el a tetemekkel teli barlangot.

***

A sakál órákon át rótta a katakombákat, és Oruru lakrésze kivételével szinte az egész barlangrendszert bejárta. Továbbra is nagyon óvatosan haladt a sötét folyosókon. Elővigyázatossága egyáltalán nem volt alaptalan.

Útja során többször is el kellett rejtőznie a nekromanta őrjáratozó szolgái elől. Oruru teremtményei lidérces álomba illő élőhalott szörnyetegek voltak. Hatalmas, torz testük – amely a dögkútba dobált állati tetemekből lett összefércelve – iszonyatos benyomást keltett. Esetlenül csoszogó patás lábak, felpuffadt mellkas, négy-öt csonttá szikkadt mellső végtag és egy félig szétrohadt tehénfej: ezek jellemeztek egy tipikus őrt. A szörnyetegek átható bűze már messziről ingerelte Dögevő kifinomult szaglószervét, ennek és kiváló hallásának köszönhetően azonban hamarabb észrevette a rémségeket, amint azok őt. Ha észlelte, hogy egy élőhalott felé tart, lélekszakadva elrohant az ellenkező irányba, és addig meg sem állt, amíg egy olyan üreget nem talált, ahová ezek az otromba lények nem tudtak utánamászni.

Amíg a kiutat kereste, furcsa dolgokat tapasztalt magán. Néha elfelejtette, hogy éppen mit is keres, és percekig kódorgott különféle érdekes szagnyomok bűvöletében. Egyszer úrrá lett rajta a vadászösztön, és megkergetett egy patkányt, holott pontosan tudta, hogy most nincs ideje effajta szórakozásra. Többször azon kapta magát, hogy a vizeletével megjelöli az alagutak falát, mint a saját területét.

Miért … miért teszem ezt? Én… nem akarom ezt csinálni… Mi történik velem?

Ilyen körülmények között csak nehezen haladt a barlangrendszer felderítésével. A földmozgások, a víz és persze a mágia által létrehozott járatok kaotikus váltakozása kiterjedt labirintust hozott létre. Világítás – lebegő fénygömbök formájában – csak egy-két, Oruru által gyakrabban használt folyosón volt, a legtöbb járat éjfeketébe burkolódzott. Dögevő csak azért nem tévedt el a sötét részeken, mert páratlan élességű orra vezérelte. Az alagútrendszerben nem sok légmozgás akadt, a szagok statikusak maradtak, jó támpontot jelentettek a tájékozódáshoz.

Végül két kijáratot is talált, ám mindkettő le volt zárva. Az első egy súlyos vasajtó volt, amelynek a kinyitásához szüksége lett volna a megfelelő kulcsra. A második egy csapóajtó volt, ami csak retesszel volt bezárva. Sajnálatos módon ez az ajtó egy függőleges kürtő tetején helyezkedett el, és egy létra vezetett fel hozzá. Dögevő, hiába küszködött, képtelen volt fölmászni a kürtő felső részéig. Jó néhányszor puffant a létra aljában, míg végül feladta a hiábavaló próbálkozást.

Az orrát lógatva, megvert kutyaként ballagott vissza a dögkúthoz.

Sose… sose jutok ki… itt fogok megdögleni...

***

A gazdája halála óta benne vibráló fájdalom már szinte teljesen felszívódott a tagjaiból. Dögevő ebből azt a következtetést vonta le, hogy végül nem fog belepusztulni a varázsló elvesztésébe. A kettejüket összekötő varázskapocs elpattant, és neki valahogy sikerült túlélnie.

A gondolatai azonban egyre kuszábbak és zavarosabbak lettek. Már csak ritkán tudta világosan megfogalmazni azt, ami a fejében járt. Az utóbbi években elfojtott vadállati ösztönei fokozatosan előtörtek, és átvették a hatalmat a józansága felett.

Pedig… tisztán… kellene… gondolkodni! Csak úgy tudok kijutni, ha… ha… ha mit is teszek?

Holdkórosként szédelegve jutott el a holttestek halmáig. Már nem tudott tovább küzdeni a korgó gyomra ellen. Annyi rothadó húst zabált, amennyit csak bírt, majd vizet keresett magának. Szerencsére volt egy cseppkövekkel szegélyezett, hűs vizű barlangtó a közelben.

Teli hassal már szinte nem is hiányzott neki Zurnyr, inkább csak a szűk hely és a bezártság nyomasztotta. Visszament a dögkúthoz, behúzódott egy szélesebb falrepedésbe, és a magasban lévő nyílást nézte. A résen ezüstszürke alig-fény szivárgott be. Odakint beesteledett.

Koncentrálni próbált, de ez igencsak nehezére esett. Értelmi leépülése felgyorsult, egyre ritkábban voltak a tiszta pillanatai. Arra rájött – vagy legalábbis egy rövid időszakra tudatosult benne –, hogy Zurnyr halála miatt süllyedt egyre primitívebb szellemi szintre. A szerecsen rábocsátott „értelemnövelő” varázslatai a mágus személye nélkül fokozatosan elvesztették a hatásukat. Ahogy telt az idő, a sakál egyre közelebb került az eredeti, állati önmagához.

Eleinte kétségbe ejtette az, hogy elveszíti józanságát és emberi gondolkodásmódját. Később már csak zavarta a dolog. Aztán ahogy tudatára rátelepedett az állatokra jellemző rövidlátás, belenyugodott az elkerülhetetlenbe. Arra jutott, hogy talán jobb is lesz neki ebben a régről ismert, féltudatos állapotban. Ezek után már úgy merült bele az ösztönlény-világba, akár egy kellemes melegvizes fürdőbe.

A sakál rohamosan felejtett. Szűkülő agya úgy dobálta ki a fölöslegesnek ítélt emlékeket, mint egy süllyedő hajó kapitánya a holtsúlyt. Csak a legmarkánsabb élmények maradhattak meg.

…Gazdám…

Dögevő elfelejtette Zurnyr heves vitáját Oruruval. Kiment a fejéből, hogy a szerecsen mit is akart pontosan a nekromantától. Oruru zsúfolt lakóbarlangjára nem emlékezett, de a helyiségben lezajlott mágikus csatáról már megmaradt néhány emléktöredék az elméjében. Sok minden kihullott a fejéből, de az a pillanat nem, amikor a gazdája hamuvá porladt egy méregzöld fénysugártól. Azt az iszonyatot és félelmet soha nem felejti el, amit akkor érzett. Örökké kísérteni fogja a nekromanta hátborzongató kacagása és hidegen csillogó zöld szeme.

Dögevő utolsó tudatos gondolatai a jövőjére irányultak. Itt lent, a földalatti sötétségben fogja leélni élete hátralévő részét. Orurut olyan messziről elkerüli majd, amennyire csak bírja. Naphosszat az alagutakat fogja róni, bujkál az élőhalottak elől, és kergeti a patkányokat. A dögkútból vígan falatozhat, nem lesz gondja az élelemre. A barlangtónál friss vízhez juthat, szomjazni sem fog.

Túl fogja élni. Bármi áron.

Az állat, amelyet egykor Dögevőnek hívtak, előmászott a rejtekhelyéről, a sápadt fényű nyílás alá lépdelt, és panaszos hangon felvonított.