Csend

1. helyezett (5. Ranglista, 2011.08.29.)

Kensay Humbert százados telepata volt, s amellett kiváló pilóta. Környezete úgy hitte, szárnyaló karrierje ez utóbbi tehetségén alapszik, pedig a gondolatolvasás adománya nélkül aligha került volna ki a zsákutcát jelentő kisvárosi középiskolából. Akárcsak számos ismeretlen sorstársának, a telepátia számára is áldás és átok volt egyszerre. Áldás, mert hagyta, hogy játszi könnyedséggel elérjen olyan célokat, melyek csak a legszerencsésebbeknek adatnak meg, s átok, mert Kensayt az őrületbe kergették a szüntelenül motyogó hangok. Egyetlen pillanatra sem múlt el a zaj, még messze a sűrűn lakott városoktól, az erdő közepén is hallotta a rengeteg hangot, mint valamiféle monoton sistergést. Azonban sorstársaival ellentétben sokra vitte bámulatos önuralmának köszönhetően, mellyel leplezni tudta idegrendszeri problémáit. Olyan jól fedte el őket, hogy a hadseregben, majd később a nemzetközi űrkutatási hivatalban is megmászta a ranglétrát, s most századosi jelzéssel szerepelt büszke fotója az újságok hasábjain, valamint a tévéműsorokban.

A százados már sokszor volt látható a tévében, legelőször úgy, mint az első légierő tiszt, aki megnyerte a 2065-ös sakk világbajnokságot, igazi nagymestereket utasítva maga mögé. Legutóbb pedig mint a vadonatúj, kísérleti hajtóművel felszerelt űrhajó, a Nightingale pilótája.

– Hölgyeim és uraim, nagy örömömre szolgál bemutatni önöknek a Lightspeed 99 Program úttörő űrhajósait! – harsogta Dale Featherton, az űrkutatási hivatal sajtóreferense, majd feldörgő taps és hősies dallamú zene közepette Kensay társaival együtt bevonult a porondra.

Kensay gyűlölte a sajtótájékoztatókat. Sehol sem kellett megbirkóznia ennyi eltitkolt, képmutató, ostoba gondolattal, mint az ilyen alkalmakkor.

– Ejtene néhány szót erről a forradalmian új hajtóműről, amiért ez az űrhajó olyan különleges? – kérdezte az egyik riporter.

Kensay elméje felfogta a riporter gondolatait. Tudta, hogy tömegben úgy képes észnél maradni, ha kiválaszt valakit, és az ő elméjére koncentrál minden erejével.

A riporter szarkasztikus gondolatai így hangzottak:

„Már ha különleges bármiben is azon kívül, hogy egy rakás pénzébe került az adófizetőknek...”

– Hogyne – válaszolta készségesen a küldetés kijelölt parancsnoka, az öreg rókának számító Truewell ezredes. Ő is, mint a küldetésben résztvevő öt további űrhajós, világoskék overallt viselt, rajta a sok elengedhetetlen címerrel és jelzéssel.

– A Nightingale első útján próbáljuk ki a Thurmann-Kleiner fúziós scramjet hajtóművet. Nem akarom untatni a tisztelt hallgatóságot a technológiai részletekkel, de annyit elárulhatok, hogy az űrhajó kétfokozatú. Az első a gyorsulási fázis, melynek során deutérium üzemanyagcellákkal táplált fúziós reaktor szolgáltatja az energiát. A második fázis akkor következik be, mikor az űrhajó eléri a tizenötezer kilométer per másodperces sebességet – ez a fénysebesség öt százaléka. Ekkor már lehetőség van rá, hogy a fúziót a világűrből származó hidrogénatomokkal tartsuk fenn.

– Vagyis a Nightingale az űrből gyűjti magának az üzemanyagot?

– Így is mondhatjuk, igen.

„Jól meg kell vágni ezt az interjút... Arra az unalmas fecsegésre semmi szükség, elég lesz a végére ez a válasz. Senki se kíváncsi a hidrogénatomos rektoraikra vagy mire...” – gondolta a riporter.

Most egy másik újságíró kapta meg a lehetőséget a kérdezésre.

– Parancsnok! Mi a küldetés véglegesített úti célja? Sokáig találgatások övezték, hogy melyik szomszédos csillagot látogatja meg először a Nightingale.

Kensay most az ő agyára fókuszált:

„Istenem, ez kész időpocsékolás! Ki kíváncsi manapság ilyesmire?! Bezzeg az a szuka Bennett megkapta azt a jó kis riportot a Pilgrim divatbirodalom örökösével! Az milyen jó pasi...”

– Nos, ezzel kapcsolatban talán néhány embernek csalódást okozunk, ugyanis semelyik csillag nem szerepel az úti céljaink között – törte le az amúgy is gyér lelkesedést az ezredes. – A Nightingale nem hagyja el a Naprendszert, jóllehet annak határáig, az Oort-felhőn túli térségig utazunk vele.

„Jól van, akkor ez is megy a bulvár-rovatba... Öt perc műsoridő bőven elég ennek a hülyeségnek! A nézőknek halványlila gőzük nem lesz róla, mi a bánat ez az Ork-marhaság... Semmi hírértéke nincs az ilyen tudományos zagyvaságnak...”

Kensay elfintorodott, de csak óvatosan, nehogy a kamera észrevegye.

Mihelyt véget ért a sajtótájékoztató, szabadkozva a férfimosdóba vonult, és bezárkózott az egyik fülkébe. Türelmetlenül nyitotta fel tenyérszámítógépének egy apró, rejtett rekeszét, melyből rózsaszín pirulát halászott elő. Mikor lenyelte a tablettát, máris fellélegzett, ahogy a zajos, zavaros világ lassan elcsendesedett.

A telepátia serdülőkorban jelentkezett, és Kensay először megrémült tőle. Hogy nem bélyegezték elmeháborodottnak, az főleg iskolapszichológusának, Dr. Katherine Gornicnak volt köszönhető. Kensay az első foglalkozáson bebizonyította neki, hogy valóban érzékeli a gondolatokat, ami először, ha lehet, még jobban megrémítette Dr. Gornicot, mint őt. Kensay nem csodálkozott ezen, a mélyére látott az asszony elméjében dúló viharoknak:

„Lehetetlen... Tényleg gondolatolvasó! Ez ellentmond a józan észnek... Mindennek... mindennek ellentmond, amiben valaha hittem, amit tanultam... Ilyen nincs!”

S érezte azt is, ahogy a felismeréstől sokkolt pszichológus lassan megnyugodott, és elfogadta az igazságot:

„És mégis... Hihetetlen! Ez a fiú... valóságos csoda... Egy pillanat – ezek szerint most is hallja, amit...?”

Dr. Gornic abban tévedett ugyan, hogy a fiatal Kensay „hallja” a gondolatokat – hiszen valójában nem létezett igazi szó az érzékelésnek e módjára – azt azonban ragyogóan felismerte, micsoda lehetőségeket nyit meg a képesség a fiú előtt.

Ettől kezdve Kensay Dr. Gornic magánpraxisának legfontosabb páciense lett. Dr. Gornic volt az egyetlen, aki tudott a képességéről, s az évek alatt már-már anyai szerepet töltött be Kensay életében, akinek valódi szülei már a fiú csecsemőkorában meghaltak. Dr. Gornic azon a véleményen volt – bár bizonyítékai természetesen nem voltak rá –, hogy a néhai Mr. Humbert is birtokában lehetett a telepátia adományának, s az vitte odáig, hogy végezzen feleségével és önmagával.

– Ken, nagyon figyelj rám, kérlek! – fordult egyszer a fiúhoz számos foglalkozásaik valamelyikén. – Tisztában vagyok vele, hogy a telepátia gyakran megkeseríti az életedet, ezért kerülöd az emberek társaságát. A folytonosan zavaró „hangokra” vezethetjük vissza a demofóbiádat, azonban biztosan te is kitaláltad már, hogy a kognitív viselkedésterápiával sajnos nem értük el a kívánt eredményt. Szeretném, ha kipróbálnál néhány gyengébb nyugtatót, hogy elkerüljük a múltkorihoz hasonló pánikrohamot.

Kensay bizalmatlan volt a szerekkel szemben, azonban nem várt javulást tapasztalt néhány hét után: a hangok eltompultak, halk háttérzörejként érzékelte őket, s csak ha nagyon odafigyelt, tudta pontosan megérteni, mi jár a másik ember fejében. Tanulmányi eredményei bámulatos mértékben javultak, sorra nyerte a különféle tudományos diákversenyeket fizikából, matematikából, csillagászatból.

A problémák Kensay középiskolás éveinek végén kerültek újra előtérbe. Volt ugyanis, mikor nem tudott ellenállni annak, hogy meglesse a másik gondolatait. Találkái, randevúi rendre csalódott véget értek, mikor a telepátiát segítségül hívva ehhez hasonló foszlányokat pillantott meg a lányok fejében:

„Szép a szeme... Csak ne lennének olyan lapátfülei! Úgy néz ki, mint valami bárgyú kisiskolás... Mindegy, arra jó lesz, hogy elfeledtesse velem Thomast... Ez kell most: egy kis kalandozás...”

Vagy épp ilyeneket:

„Ó, te jó ég, biztosan észrevette azt a pattanást az arcomon! Most tutira épp azt bámulja! Úristen, mindjárt elsüllyedek... Még jó, hogy azt nem láthatja, mióta nem borotváltam le a lábam. Vagy milyen dzsungelt hagytam ott a...”

De volt, aki egyenest elrémítette Kensayt attól, hogy rövid időn belül újra megpróbálkozzon egy randival:

„Jaj, csak összejöjjön végre ezzel! Még kapóra is jön, hogy hasonlít Martenre... Ha terhes leszek, mondhatom azt, hogy Martentől van, és akkor biztos, hogy nem fog elhagyni, mert az apja kitekerné a nyakát.”

Kensay felszínesnek és üresnek tartotta a többi embert is. Úgy érezte, képtelen lenne bárkivel kapcsolatot kezdeni, ha látta minden apró hazugságukat, titkos vágyaikat. Ezt el is panaszolta Dr. Gornicnak.

– Nagyon sok ember képes teljes, boldog életet élni párkapcsolat nélkül, Ken – magyarázta az asszony. – Ezzel persze nem azt mondom neked, hogy hagyj fel minden próbálkozással, és fogadj cölibátust, csupán azt tanácsolom, hogy várj. Alig múltál tizennyolc éves, a különleges képességed irányítása még rengeteg tanulást és önuralmat kíván. Minél jobban megtanulod kordában tartani a telepátiát, s az évek múlásával minél bölcsebb leszel, úgy válik majd egyre könnyebbé elfogadni az emberek zavaros gondolatait olyannak, amilyenek. Megbocsáss, de néha úgy érzem, a telepátiád inkább hátráltat téged az emberek megítélésében. Túl pesszimistán szemléled őket. Fogadd el, hogy nem hibátlanok! Mindenkinek vannak szégyellni való gondolatai, amelyeket jó okkal nem oszt meg a világgal, még a hozzá közel állókkal sem. Ettől még nem válnak rossz emberekké. És persze az sem ártana, ha adnál egy esélyt azoknak a lányoknak is, akik nem csak a külsejükkel képesek hódítani.

Az igazság azonban az volt, hogy Kensaynek semmiféle hatalma nem volt képessége felett, csupán a gyógyszerekkel tudta elnyomni – a gyógyszerekkel, melyekhez szervezete lassan alkalmazkodott, így hatásuk gyengült. Nem telt bele sok idő, egyre erősebb és erősebb nyugtatókra volt szüksége, mígnem eljutott oda, hogy a legálisan kapható szerek nem tudtak segíteni rajta. De hamarosan talált valami sokkal jobbat, amit Dr. Gornicnak semmi pénzért nem árult volna el.

– Próbáld ki ezt a cuccot, haveeer! – vigyorgott egyszer a képébe egy hiányos fogazatú férfi kedvenc egyetemi szórakozóhelyén. – Ettől tutira bezizzen a szürkeállományod!

– Épp elég zizzent az amúgy is – válaszolta Kensay, és félretolta a felkínált cigarettát.

– Akkor tudok jobbat, te gyík... Figyuzzá, ezt figyuzd! – És a díler egy kis zacskót húzott elő. – Ez a szar való neked, látom én a pofádon. A neve Silencium, de hívhatod Szilinek vagy Szilkónak. Jó anyag. Másfél gramm, és olyan lesz, mintha a szaros delfinekkel úsznál, öcsém! Mintha víz alatt lennél. Vagy kinn az űrbe', vagy hol a tökömbe'... Minden elkussol körülötted, szinte meg tudnád fogni a csöndet! – Kezével kinyúlt, mintha egy láthatatlan bogarat akarna a markába zárni, arcán megszállott tekintet ült. – Száz lepedő egy ötgrammos zacsiért. A hülyének is megéri. És kimutathatatlan! Legalábbis pár évig még tuti az lesz. Túl új a cucc a hülye zsaruknak.

Az egyetemi díler nem hazudott, ezt Kensay azonnal meg tudta állapítani: a „cucc” tényleg jobb volt, mint bármelyik nyugtató, amit az orvosok felírhattak volna neki.

Most is ennek a hatását élvezte a mosdóban, de még így, eltompított telepátiával is előre megérezte, mielőtt kopogtattak volna a vécéfülke ajtaján.

– Humbert százados! Uram! Jól van, uram?

Kensay alibinek lenyomta a vécé kallantyúját, majd kinyitotta az ajtót. Kellően mogorva képet vágott, mikor szembenézett a rangban jóval alatta álló légierő-tiszttel.

– Hogy lennék jól, amikor még szarni sem hagyják az embert?

– Elnézést kérek, százados úr! – vágta vigyázzba magát a fiatalember. – Mr. Featherton kéreti, uram, az interjú két perc múlva folytatódik.

– Miféle interjú? A sajtótájékoztató már véget ért.

– Ezt... ezt az interjút csakis önnel szeretnék készíteni, uram.

– Pompás!

Kensay mosolyt erőltetett az arcára, miközben a mosdókagylóhoz lépett. Featherton állt ennek a hátterében, tudta jól. Rendesen meg kellett küzdenie érte, hogy az űrhajók közelébe férkőzhessen, melyek az egyedüli drogmentes menekülést jelentették számára a telepátia tébolyából. És ez a kisvárosi iskolától az űrkutatási hivatalig vezető küzdelem afféle hírességgé tette, mely kapóra jött a gyakran pénzszűkében lévő szervezetnek. Ő, Kensay Humbert, a hivatal reklámarca lett, arra próbálta inspirálni a jövő nemzedékeit, hogy hősként tekintsenek az asztronautákra, akár száz éve, az űrhajózás aranykorában. Kensay utálta ezt, de pontosan tudta, mit várnak el tőle, s az miféle haszonnal kecsegtethet számára – például egy biztos hellyel a Nightingale következő útjára is.

Pár perccel később már ismét a gyűlölt kamerák kereszttüzében ült, előtte egy meglehetősen csinos, piros ruhás nővel, akit már jó párszor látott a tévé képernyőjén, de nem jutott eszébe a neve. A nő angyalian villogtatta rúzsos mosolyát a kameráknak és neki, hogy felkészüljön az interjúra. Szerencsére nem voltak túl sokan a helyiségben, így a gondolatokat csak halk morajként érzékelte. Most csupán a reflektorfény és a rovarirtó ellenére vígan zümmögő szúnyogok zavarták Kensayt.

– Öt másodperc, és felvétel! – mondta valaki a háttérben.

Kensay igyekezett a nő agyára figyelni, és ellazította magát a kényelmes fotelben.

– Három... kettő... egy... Kamera forog!

– Jó estét kívánok, kedves nézőink! – kezdte kellemesen búgó hangján a nő, ami Kensaynek is megkönnyítette a koncentrálást. – Itt ül előttem Kensay Humbert százados a nemzetközi űrkutatási hivataltól, aki a mérföldkőnek számító Lightspeed 99 Program pilótája lesz az alig egy hét múlva induló küldetésen.

Megint az ismerős a szöveg – gondolta Kensay.

– Kensay, meg kell, hogy mondjam, még sohasem találkoztam senkivel, aki ilyen fiatalon, ráadásul ilyen bámulatos magabiztossággal és nyugalommal megnyerte volna a sakk világbajnokságot. Azt hiszem, nagyon sokan kíváncsiak vagyunk rá, honnan ered a tehetsége.

Hoppá! Erre a kérdésre bizony nem számított, meg se érezte, hogy a nő a sakk felé akarja terelni a beszélgetést. A Silencium tökéletesen hatott, de bizarr módon Kensayt most zavarta képességének hiánya.

– Nos, ööö... Bevallom őszintén, Elisabeth... – jutott végre eszébe a nő neve, mely fölött a futó bemutatkozásnál teljesen elsiklott – meglepett ezzel a kérdéssel.

Mindketten nevettek egyet, Kensay zavarban volt, a nő kiélvezte hatalmát interjúalanya fölött.

– Sokan bizonyára hajalmosak elsiklani egy ilyen győzelem fölött, ha az ember mellette a nemzetközi űrkutatási hivatal legjobb pilótája is – bólogatott megértően.

– Talán igen... bár én nem állítanám, hogy a legjobb pilóta vagyok.

– Nem? – vonta fel a szemöldökét Elisabeth.

Kensay elnyomott magában egy káromkodást. A telepátia nélkül máris úgy beszél, mint egy félnótás. Eszébe juthatott volna, hogy ez nem az álszerénység ideje, amikor több száz, ezer jelentkező közül őt választották ki az emberiség legmodernebb űrjárművének pilótafülkéjébe!

– Nem, ugyanis a legjobb pilóták háromnegyede sosem repült vagy fog repülni a légkör határain kívül. Én viszont már közel egy évtizede csak odakint repülök, szóval inkább űrpilótának mondanám magam.

– És ebben ön a legjobb – biccentett felé Elisabeth.

– Nyilvánvalóan – mosolyodott el Kensay, és örült, hogy sikerült kivágnia magát.

Sohasem okoztak ilyen problémát az interjúk, mindig pontosan megérezte, milyen válaszokat kell adnia ahhoz, hogy a kérdező ne tudjon belékötni, hogy mindig a legjobb arcát mutassa a nézőknek. Elméjével körbetapogatózott a teremben. A Silencium hatása ellenére érzékelte maga körül az egyszerű agyakat, a közönséges, felszíni gondolatokat, mint az unalmat, álmosságot, éhséget, interjúvolója felől pedig zabolátlan jókedvet és érdeklődést. Ez Kensayt is felvillanyozta. Nagyon régen fordult már elő, hogy olyan újságíróval vagy riporterrel hozta össze a sors, akit érdekelt az ő személye.

– Elárulom, végignéztem felvételről az összes sakkjátszmáját a versenyen, és én egy őstehetséget láttam. Tudom, butaság, de szinte olyan érzésem volt, mintha ön belelátna a másik fél fejébe, mintha előre tudná minden lépését... Bámulatos!

Kensay megköszörülte a torkát, hogy egy kis időt nyerjen.

– Erre csak azt tudom mondani, hogy... talán az ösztöneim súgják meg a helyes lépéseket, ugyanaz, ami repülés közben is segít. Az embernek döntéseket kell hoznia, és minden döntés a végét jelentheti – hogy egy sakkjátszmának vagy épp az életének, az mindegy. Legtöbbször az ösztönök súgják meg a helyes utat.

– Kensay, a maga ösztönei páratlanok lehetnek.

Elisabeth megcserélte keresztbe tett lábait. Kensay azon kapta magát, hogy belefeledkezett a piros szoknya alól előbukkanó formás combok látványába. Nem aggódott, hogy a kamera kiszúrja, amint épp megbámulja interjúvolóját – az ilyen kis gikszereket úgyis mindig kivágják, alaposan megszerkesztik a műsort, mielőtt adásba menne.

Az interjú ebben a szellemben haladt tovább, átcsapott egy kötetlen, kellemes beszélgetésbe, mely során Kensay végre teljesen elengedhette magát. Egy órával később, a második szünet után, a Silencium hatása már gyengülni kezdett, és nem fogta vissza magát, hogy végre belepillantson a nő elméjébe:

„Egész helyes pasi... Kár, hogy évekre kirepül az űrbe... Igazán kár érte...”

– Köszönjük Kensay Humbert századosnak, hogy ellátogatott hozzánk a műsorba! Ennyi volt mára, kedves nézőink, jövő héten újra találkozhatnak velünk ugyanebben az időben. Viszontlátásra!

Elisabeth lezárta a műsort, a kamerák még utoljára felvették, amint kezet fog Kensay-jel, aztán valaki elordította magát a háttérben: – Ennyi!

– Nagyon élvezetes interjú volt, Miss Zee – mosolygott rá Kensay teljes magabiztossággal.

– Köszönöm, én is annak találtam! – válaszolta Elisabeth csillogó szemekkel.

Kifelé sétáltak a teremből, Kensay pedig megint elcsípett egy gondolatfoszlányt:

„Gondoltam, hogy élvezetesnek találta... Miután egész végig a lábamat bámulta...”

– Mondja, nem lenne kedve meginni velem egy csésze kávét? – ajánlotta fel Kensay, és még a válasz előtt tudta, hogy a nő nem utasítja vissza.

– Hogyne! Örömmel.

A tévéstúdió kávézójába mentek, kerültek minden feltűnést. Kensay azonban így sem úszta meg, hogy Dale Featherton emlékeztesse a másnapi dokumentumfilm-forgatásra, és a lelkére kösse, hogy pontos legyen, mint az atomóra.

– Még a végén kiderül, hogy maga egy bajkeverő! Ahogy Mr. Featherton magára nézett... – jegyezte meg Elisabeth Zee kuncogva, mikor már a kávéjukat kevergették.

– Még mindig tart az interjú? – vonta össze szemöldökét Kensay, de közben finoman figyelt a gondolatokra:

„Ne titkold... Lerí rólad, hogy született bajkeverő vagy!”

Nem tehetett róla, elmosolyodott egy pillanatra.

– Szeretné? – kérdezte Elisabeth.

– Ennyire meg akar tudni rólam mindent? – kérdezett vissza Kensay.

– Maga érdekes ember.

– Nem hinném...

– Pedig különleges.

– Egy-két terepen talán.

– Mint például?

Kensay nem válaszolt. Elisabeth Zee e pillanatban egyetlen dolgot közvetített felé a napnál is világosabban.

– Ha akarja, folytathatjuk az interjút... mélyrehatóbban is – kacsintott rá kacéran a nő.

Mielőtt elhagyták volna a kávézót, Kensay tett egy kitérőt a mosdóba, hogy bevegyen még egy tabletta Silenciumot. Az éjszaka további részét ép ésszel akarta átélni, zavaró gondolatfoszlányok és idegen érzések nélkül.

Kensay szállodai szobájába mentek egy taxival. Már a liftben elkezdték vetkőztetni egymást, a szoba ajtaját pedig jószerével belökték. Sorban a földre potyogtak a ruhadarabok, meztelenül ölelkezve jutottak el az ágyig...

– Aú! Mi...?

Kensay a nyakához kapott, ahol az apró szúrást érezte. Egy pillanatra elhomályosult a látása, aztán váratlanul pokoli fájdalom hasított a fejébe. Összeroskadt az ágyon, két kezét a halántékához szorította, olyan erősen, mintha ki akarná tépni az agyát. Meg is tette volna, csak hogy szűnjön a szörnyű kín...

Könnyek lepték el a szemét, homályos körvonalakat látott, például azt, hogy Elisabeth megpróbálja lehámozni az ujjait a fejéről. Hányingere lett a fájdalomtól, és öklendezni kezdett, azt hitte, menten belehal, ha ez tovább folytatódik.

Végül hirtelen, ahogy jött, úgy el is múlt a szenvedés. Kensay agya már csak a fájdalom emlékétől zsibbadt, tagjai erőtlenek voltak. Mikor képes volt valamelyest lehiggadni, meglepő helyzetben találta magát. Az ágyhoz kötözték kezét, lábát. Elisabeth rajta ült, meztelenül, és széles mosoly trónolt szép arcán. Kensayt előbb meghökkentette, aztán megrémítette a helyzet, amibe került. Mellette az ágyon egy üres fecskendő hevert.

Egyre csak Elisabeth szemébe bámult, és próbálta megfejteni a gondolatait, de tökéletes ürességet érzett. Aztán a nő elszakította róla a tekintetét, és oldalt pillantott egy kis ezüst tálcára, melyet az ágy melletti éjjeli szekrényre helyezett. A tálcán orvosi műszerek, köztük egy csontfűrész és jó néhány szike sorakozott.

Mikor vehette elő? – hökkent meg Kensay. A fájdalomtól az időérzékét is elveszítette. Megpróbált megszólalni, de először nem ment neki. Aztán addig-addig erőltette, míg sikerült kinyögnie a szavakat:

– Mit... csinálsz... velem?

– Ó, semmi különöset – búgta Elisabeth, de Kensay most a legkevésbé sem találta szexisnek a hangját, inkább fenyegetőnek. – Csak egy kis műtétet.

Közel hajolt a kikötözött férfihoz, s hófehér kezében egy kicsi orvosi szike villant. Kensay agyát elborította a pánik.

– Ti, férfiak, mind csak azt akarjátok! Azt hiszitek, minden nőt kihasználhattok, aztán félredobhatjátok őket, mint a rongyot? Gusztustalan disznók vagytok! És mit csinálnak a disznókkal?

Kensay csak egy villanásnyit érzékelt a gondolataiból, de az is elég volt hozzá, hogy a rosszullét kerülgesse. Fel se tudta fogni, hogyan volt képes mindezt elrejteni előle; úgy érezte, egy teljesen más ember ül előtte.

– Levágják őket! – fejezte be Elisabeth hisztérikus nevetéssel.

A szike belevágott Kensay bőrébe. Ordított a fájdalomtól, dobálta magát, de Elisabeth erős combjaival az ágyhoz szorította őt.

A műtétet a beszakadó ajtó ágyúlövésre emlékeztető hangja szakította félbe.

– Rendőrség!

Elisabeth nem sikított, nem próbált menekülni, csak megdermedt ott helyben, az ágyon, kezében a szikével, mikor a rendőrök berontottak a szobába. A földre taszították, és megbilincselték, de ő egyetlen szót sem szólt. Kensay dühödten ordított, zihált és káromkodott, acsarogva követelte, hogy oldozzák el. Még akkor sem tudott lehiggadni, mikor megszabadították a kötelektől. Borzalmas volt a zaj, úgy érezte, menten megőrül. Rárontott a megbilincselt nőre, hogy megüsse, megrúgja, de a rendőrök visszarántották, hátracsavarták a kezét. Csak akkor engedték már el, mikor Elisabeth-t kivezették a rabszállítóhoz.

A vágás nem volt súlyos, de kihívták a mentőket, akik oxigént adtak Kensaynek, a szemébe világítottak, nyugtatót adtak be neki. Elutasította, hogy kórházba szállítsák és vért vegyenek tőle. Senki nem nyúlhatott többé hozzá az engedélye nélkül.

A mentőautóban ült, mikor a letartóztatást végző nyomozó odajött hozzá, és bemutatkozott.

– Már figyeltük egy ideje Miss Zee-t – mondta a felügyelő. – Szokása, hogy férfiakat csábít fel magához, akik közül néhányan eltűntek. De eddig nem volt bizonyítékunk ellene. Viszont a vadonatúj lehallgatók remek munkát végeztek. Akkorák, mint egy szúnyog, és nem is nagyon lehet őket megkülönböztetni tőlük.

– Lehallgatók? Követtek minket?

– Miss Zee-t követtük. Attól kezdve, hogy a stúdióból együtt távoztak, magukon tartottuk a szemünket.

Kensay telepatikus érzékei újra tökéletesen működtek, a Silencium a sokk hatására nyomtalanul kitisztult a szervezetéből.

„Ez a szerencsétlen pont belesétált a nő csapdájába... Az ember azt hinné, egy ünnepelt űrhajósnak több esze van...” – gondolta a rendőr, de hangosan csak ennyit mondott: – Sajnálom, százados. Úgy tűnik, egy komplett őrülttel hozta össze a balsors.

– Mit tudnak róla? – kérdezte Kensay halkan. – Miért akart megölni?

A felügyelő komótosan rágyújtott egy cigarettára.

– Ördög tudja. Bolond világban élünk, Mr. Humbert. Annyi biztos, hogy skizofrén hajlamai vannak. Kettős személyiség. Legalábbis a jelek erre utalnak.

„Az már biztos, hogy a pszichiátereknek lesz dolguk vele!”

Kensay a fejét csóválta, és maga elé bámulva motyogott:

– Csak egy jó estét akartam még a küldetés előtt. Úgy tűnik, túl sokat kértem.

– Kért? Kitől? – pöfékelt unottan a felügyelő.

Kensay nem válaszolt. Behunyta a szemét és e pillanatban mindent gyűlölt maga körül.

„Mondj már neki valamit, látod, milyen állapotban van!” – mondta magának a nyomozó.

– Nézze, Mr. Humbert... Mindenkivel történnek rossz dolgok. A munkámban négy közeli jó barátomat veszítettem el ilyen eszelősök miatt, és öt lezáratlan gyilkossági ügyem van, amire talán soha nem derítek fényt. De mégis csinálom, mert sokakat megmentek, ha jól végzem a feladatomat. Mint ahogyan magát is ma este – bökött felé a füstölgő cigarettával. – Gondoljon arra, hogy miket ért el az életben! Ha engem kérdez, maga egy igazán tökös legény, amiért kimerészkedik oda, az űrbe. Ne hagyja, hogy a rossz dolgok ledöntsék a lábáról! Csak igyekezzen jól dönteni! Erről szól az élet. Sose volt másmilyen.

Kensay azonban fél füllel sem figyelt rá. Mikor megszólalt, még maga is meglepődött rajta, milyen fagyos és érzelemmentes volt a hangja:

– Rendkívül sokat jelentene, felügyelő úr, ha kihagynának a továbbiakból. Két hét múlva küldetésre indulok, és a kedvemért nem halasztják el a kilövést. Az összegyűlt bizonyítékok mellett úgysem lesz szükség az én vallomásomra.

– Rendben van.

– Köszönök mindent, felügyelő.

– Nem tesz semmit...

A nyomozó visszaballagott a rendőrautókhoz s már csak arra gondolt, hogy még egy elmebeteg gyilkossal kevesebb szaladgál az utcán, hála az ő munkájának.

Kensay csak ült a nyitott mentőautóban és nem maradt ereje visszatartani a körülötte zajongó emberek gondolatait:

„Már megint egy éjszakai riasztás! Amynek már elege van, csoda, hogy még nem adta be a válókeresetet...”

„Borzasztó lett ez a környék! Nyüzsögnek a rendőrök. Az ember már ki se meri tenni a lábát a házból...”

„Gyilkosság történt? Vajon hányan haltak meg? Ha csak egy kicsit közelebb lenne a kordon, többet láthatnék...”

Kensay a fülére szorította a kezét, mintha azzal ki tudná zárni a hangokat, elmenekülhetne és bezárkózhatna. Semmi másra nem vágyott már, csak egy kis csendre.

A Nightingale űrhajó egy fényévnyire volt a Földtől. Utasai az elmúlt évet hibernáló fülkéikben töltötték, most pedig kettő kivételével szkafanderben tettek űrsétát a hajó körül. Kensay, mint pilóta és Markov százados, a kriotechnikus, a hajó létfontosságú rendszereit vizsgálták át, miközben rádión kint lévő társaik beszélgetését hallgatták.

– Úgy néz ki, a hajó épségben átvészelte az utat – jelentette Truewell ezredes. – Nem látok sérülést a burkolaton. Az elektromágneses pajzs megvédte a hajót... Hiroko?

– Itt is minden rendben, parancsnok. A burkolat ép.

– Helyes – nyugtázta az ezredes. – Markov, Humbert, helyzetjelentést kérek a belső állapotokról.

A rádióból most Markov erős, orosz akcentusa hallatszott.

– A kriogén kamrák tökéletes épségben vannak. Mindegyiken lefuttattam egy rendszerelemzést, és a...

A hang elakadt a rádióban, csak sistergést lehetett hallani.

– Markov? Markov, vétel!

Truewell ezredes nem tudhatta, hogy kriotechnikusa azért nem képes válaszolni, mert holtan lebeg az űrhajó hibernáló blokkjában. Kensay csak nézte, kezében a vérfoltos graféncsővel, hogy az orosz férfi fejéből szivárgó vér apró, vörös gömböket formál, és elúszik a levegőben.

– Markov?

Kensay zihált. Egy pillanatra megrémült saját tettétől, de aztán emlékeztette magát, hogy így lesz a legjobb. Ők úgysem jöhetnek vele oda, ahová menni fog.

– Humbert százados – recsegett Truewell ideges basszusa a hangszóróból. – Ellenőrizze, mi a helyzet Markov századossal!

– Ivan nem tud válaszolni, parancsnok – szólt bele Kensay a mikrofonba hosszas tépelődés után. – A százados meghalt.

– Micsoda?! Mi történt, Humbert? Beszéljen!

Kensay céltudatos mozdulatokkal elhaladt az űrhajó oldalsó kémlelőnyílása mellett, s közben kipillantott szkafanderes társaira. Az űrhajóra természetesen nem vihette magával a Silenciumot, így aztán tisztán érezte társai gondolatait.

– Kensay, baleset történt? – kérdezte egy nő, Dr. Daniels.

„Úristen, itt vagyunk kint a semmi közepén, senki sem segíthet, ha tönkremegy az űrhajó! Tudhattam volna, hogy mire vállalkozom, nem kellett volna önként jelentkeznem egy kipróbálatlan űrhajóra...”

– Az űrhajóval semmi baj nincs, Anna – válaszolta meg Kensay. Már a vezérlő fülkében járt. – Csak velem.

Most újra Truewell ezredes hangja szólt:

– Humbert, mi történt Markovval? Válaszoljon, az istenért! Ez parancs!

– Ha parancs, hát parancs – sóhajtotta Kensay. – Megöltem őt.

„Micsoda?! Megölte? Mi a jó büdös francról beszél ez az ember?”

– Kensay, mit csináltál?

– Sajnálom. – Már az ülésbe szíjazta magát, és hozzálátott, hogy beprogramozza a fedélzeti számítógép navigációs konzolját. – Tényleg sajnálom, de nem volt más választásom. Maguk nem jöhetnek velem. Egyetlen útitárssal sem bírnám ki. Csendet akarok végre.

– Humbert! Humbert, mit művel? – recsegte a parancsnok a hangszóróba. – Százados, válaszoljon!

De Kensay már nem felelt. Lefoglalta az űrhajó fúziós reaktorának beindítása, melyet kint rekedt társai is rövidesen észrevettek.

– Teljesen elment az eszed, Kensay? – visította Hiroko hadnagy, a tudományos tiszt.

„Mind meg fogunk halni! Meg fogunk halni!”

– Humbert, állítsa le a hajtóművet! Ez parancs! Humb...

Kensay itt kapcsolta ki a rádiót, de nem sokat ért el vele. A fejében hallotta társai rémült gondolatait és azt, ahogy őt átkozzák, de nem érdekelte. Már semmi más nem számított, csak az, hogy megszabaduljon a hangoktól.

„Meg fog ölni minket! Édes istenem, végünk van!”

Rácsapott az egyik gombra, mire a hajtómű felzúgott, a fúvókák felizzottak, és rövidesen óriási, forró plazmasugár csapott ki rajtuk, pillanatok alatt elpárologtatva az űrben rekedt asztronautákat. Ekkor végre teljessé vált a csend. Kensay mélyet sóhajtott a megkönnyebbüléstől, könnye is kicsordult az örömtől, és elnevette magát. Soha életében nem hallott még ilyen gyönyörű csendet.

Az űrhajó egyre gyorsulva távolodott a Naprendszer határától, fedélzetén egyetlen utasával, aki elhelyezkedett a hibernáló fülkében, hogy néma, végtelen álomba merüljön.

---

A Zsűri értékelése:

Az ötlet jó, a novella jól kezdődik, a történet megfelelően van felépítve az első kétharmadban. A szöveg húzza magával az olvasót, felkelti az érdeklődését a cselekmény bonyolítása. A telepata űrhajóssal készített interjú érdekes, jól szerkesztett. Ám a történet kissé megbicsaklik a piros ruhás riporternő felbukkanásával. Innentől a végkifejletet lezáró szakaszig a cselekmény ún. fregoli, bármivel helyettesíthető lenne, mert semmi köze a csattanóhoz. A lezáró szakasz meglepi az olvasót, épp ezért sokkal jobban elő kellett volna készíteni, hogy az olvasó átérezze a főhős motivációit. Zavaró még a főhős gondolatolvasása által megjelenített gondolatok "tisztasága". Az emberek általában nem így, nem ezeket gondolják, nem így fogalmazzák meg magukban. Ezeknek a részeknek az egyedibb megjelenítésével sokat lehetett volna dobni a novellán.
Átlagpontszám: 5,00