1. helyezett (9. Ranglista, 2011.09.26.)

1.

Allen az arcát a tenyerébe temetve ült az ágy szélén. A férfi csontos válla reszketett az elfojtott zokogástól.

– Miért teszi ezt velünk az Isten? – sóhajtott fel.

A fia, Jeff szobájában ült. A helyiség kicsiny volt és zsúfolt. Műanyag játékok és képeskönyvek néztek le Allenre a szekrények polcairól. A szekrényekkel szemben állt az ágy, szorosan a fal mellé tolva. A mennyezetről lógó, sündisznó figurákkal díszített csillár fénye sárgára festette az egyébként fehér falakat. A szoba közepét egy kör alakú, Mickey egér mintás szőnyeg fedte. Az ablak alatt egy színes ceruzákkal és rajzlapokkal borított asztal állt, az asztal mellett pedig egy üres székecske árválkodott.

Jeff széke.

– Mi lesz veled, kisfiam?

Jeff már második napja feküdt a városi kórházban. A csupán hét éves kisfiú nagyon beteg volt, és az életéért küzdött. Az anyja, Mary, bent maradt a gyermekkel a kórházban éjszakára. Legszívesebben Allen is maradt volna velük, de haza kellett jönnie. Halaszthatatlan munkái voltak, és a kutyákat is meg kellett etetnie valakinek.

A kutyákat még úgy-ahogy ellátta, de érdemi munkát nem igazán tudott végezni. Leült ugyan a tervezőasztal mellé, és dolgozgatott, ám a figyelme folyton elkalandozott. A gondolatai minduntalan Jeff körül forogtak.

Végül itt találta magát, a fia piciny szobájában, a bevetetlen ágyon ülve.

– Miért teszi ezt velünk az Isten? – tette fel újra a kérdést.

Nem tudta a választ.

Minden két hete kezdődött el, amikor Jeffnek egyik estéről a másikra rémálmai lettek. Éjszakánként furcsa zajokat hallott: kaparászást, motoszkálást és zizegést. A kisfiú úgy vélte, hogy a sötétben fekete rémségek kúsznak elő az ágya alól, hogy őt ijesztgessék. Allen és Mary utánanézett a dolognak, de természetesen semmit sem találtak az ágy alatt, csak fekete ürességet. Közös erővel, észérvekkel alátámasztva elmagyarázták Jeffnek, hogy nincs mitől félnie, a rémségeket csak a képzelete teremti. Azonban hiába néztek be minden lefekvés előtt a kisfiú ágy alá, és hiába bizonygatták, hogy szörnyek csak a mesékben léteznek, Jeff nem nyugodott meg, és a rémálmai sem múltak el.

Sőt, mi több, a helyzet egyre rosszabb lett.

Jeff fogyni kezdett, és többször rosszul lett az iskolában. Hányinger, fejfájás, hőemelkedés és hasmenés kínozta. Mary úgy gondolta, hogy a nyugtalan alvás miatt a kisfiú ellenállóképessége legyengült, és összeszedett valami fertőző betegséget az egyik osztálytársától. A gyerekorvos megerősítette az asszony által házilag felállított diagnózist. Mary és Allen ekkor úgy döntött, hogy egy pár napra kiíratja Jeffet a suliból. A kisfiút az anyja ágyba parancsolta, és teával, diétával, illetve a doktor által felírt gyógyszerekkel kúrálta.

Jeff állapota azonban semmit sem javult. Még mindig riadtan ébredt fel éjszakánként. A hőemelkedésből hamar láz lett, a múló rosszulléteket pedig gyakori, erőteljes hányás váltotta fel. A fejfájás kínzó migrénné fokozódott. A szülők belátták, hogy nem egyszerű influenzával van dolguk, és bevitték Jeffet a kórházba.

A sürgősségin az orvos részletesen elmeséltette a tüneteket, alaposan megvizsgálta a gyereket, majd azt mondta, hogy Jeff minden valószínűség szerint sugárbetegségben szenved.

Allen értetlenül és zavarodottan pislogott a diagnózis hallatán. Igazából nem sokat tudott a sugárbetegségről. Az orvos – dr. Silverman – nagyjából tisztázta a betegség mibenlétét és lehetséges okait, de még így is zavaros maradt az egész.

Dr. Silverman azt mondta, hogy a betegséget valamiféle „ionizáló sugárzás” okozza. Ilyen sugárzás érkezik természetes úton a Napból, meg a Föld belsejéből is, de ez csak „háttérsugárzás”, az emberi test már megszokta, nem reagál rá. A baj abból származik, ha a sugárzásadag valami extra tényező hatására megnövekszik. Ilyen plusz sugárzás származhat atomerőművekből, nukleáris fegyverekből, radioaktív hulladékokból és esetleg az olyan orvosi vizsgálatokból, mint amilyen a röntgenfelvételek készítése.

Az ionizáló sugárzás – valami Allen számára nem tisztázott kémiai okból – borzalmas változásokat indít el az emberi testben. A betegségnek két „fordulója” van: Jeff éppen az elsővel küszködik. A láz, a hányás, a hasmenés és a fejfájás tipikus tünetek addig, amíg a test le nem győzi a sugárzás által keltett rövidtávú változásokat. Az orvosok gyógyszerekkel próbálják átsegíteni a fiút a krízisen, amely várhatóan egy-két hét alatt lezajlik.

A betegség második – aggasztóbb – fordulója a sugárzás hosszú távú hatásai miatt következik be. A sugárzás roncsolja a sejtek örökítőanyagát, ami különféle rákos betegségeket és mutációkat idézhet elő a szervezetben, akár évekkel vagy évtizedekkel a besugárzás után is.

Allen nem akart rettegésben élni. Nem akart folyton attól félni, hogy Jeffen mikor ütköznek ki a rák jelei. Nem akart ilyen életet sem a fiának, sem a feleségének, sem magának. Nem, ebbe bele fognak roppanni!

Allen újra – az elmúlt két napban immár körülbelül tizedik alkalommal – elsírta magát.

Persze még az sem volt biztos, hogy Jeff az első kritikus időszakot túléli. Az elején azt hitték, hogy csak influenza az egész, és ezzel értékes időt vesztettek. A kezelés annál hatásosabb, minél előbb kezdik meg. Sajnos a múlt héten még sem Mary, sem Allen, sem a gyerekorvos nem gyanakodott ilyen komoly dologra.

– Az az átkozott doktor! – motyogta magában Allen – Ő észrevehette volna a jeleket, és akkor korábban is elkezdődhetett volna a kezelés!

De persze ki gondolt ilyesmire? Sugárzás itt, a kertvárosban, ahol se atomerőmű, se katonai bázis, se semmi? Lehetetlen. Ráadásul ha valaki, mondjuk, rádioaktív hulladékot helyezett volna el a város határában, akkor dugig lennének a kórházak sugárbeteg emberekkel. De az egész városban – sőt, valószínűleg az egész államban is – Allen fia az egyedüli sugárfertőzött... érthetetlen!

Arra, hogy hol érhette sugárzás Jeffet, még dr. Silverman sem tudott válaszolni. Az orvos olyasmire gyanakodott, hogy a fiú valamilyen genetikai rendellenesség folytán túlérzékeny a természetes háttérsugárzásra, de ezt a feltételezést egyetlen vizsgálat sem támasztotta alá.

Mikor végre elapadtak a könnyei, Allen végigdőlt a fia ágyán, és magához ölelte a gyermek illatával átitatott takarót. Nagyot, zihálót sóhajtott. Fáradtnak és összetörtnek érezte magát.

Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy a fia ágyában fogja tölteni ezt az éjszakát. Legalább ilyen formában érezni akarta Jeffet, ha már nincs vele bent a kórházban.

Nem kelt fel, nem mosott fogat, és nem is vetkőzött le. Annyit tett, hogy a mobiltelefonján – amelyet még otthon is folyton a keze ügyében tartott – beállította a reggeli ébresztés időpontját, majd ledobta a készüléket maga mellé az ágyra. A közvetlenül az ágy mellett, a falon elhelyezett villanykapcsolót is fekve kapcsolta le. Kinyújtotta hosszú, csontos lábát, és a sarkával átbillentette a kapcsolót.

Összekucorodott a kicsiny ágyban, néhány másodpercig szótlanul meredt a sötétségbe, majd egyik pillanatról a másikra elaludt. Álmában úgy nyöszörgött, mint egy kisgyerek.

2.

Kaparászó hangokra ébredt. A zajok olyanok voltak, mintha szögesdrótok súrlódnának lassan egy fatörzshöz. Idegesítő, karistoló neszezés.

Allen rekedt, álomittas hangon felnyögött, és megdörzsölte a szemét. Bár néhány homályos foltot kivéve semmit sem látott, azonnal tudta, hogy nem a saját szobájában van.

Az ablakot vastag függönyök takarták, amelyek szinte teljesen felfogták az utcai közvilágítás fényét. A szoba ezáltal majdnem tökéletesen sötét volt, csak a berendezés körvonalai derengtek halványan.

A férfi orrába különös, fémes szag hatolt, olyasfajta, mint amit az öreg, rozsdás munkagépek körül lehet érezni.

A zaj lassan, de biztosan egyre hangosabb lett. Nem egyszerű kaparászás volt, hanem karistolás, zizegés és percegés sajátos ritmusú mixtúrája. Néhány pillanatig valami furcsa zúgás is csatlakozott a hangokhoz, de ez aztán hamar abbamaradt.

A zajok egyértelműen az ágy alól jöttek.

– Mi a pokol?! – mordult fel Allen.

Ahogy ezt kimondta, a kaparászás ritmusa hallhatóan megváltozott. Sietősebbé vált.

Ezzel egy időben az egyik sötét folt mintha megmozdult volna az ágy mellett, a szőnyegen.

Allen erre összerezzent. Az álom egy pillanat alatt kiszaladt a szeméből. El sem tudta képzelni, mi az ördög lehet a padlón. Az első gondolata az volt, hogy a mobiljával fogja megvilágítani a szőnyeget. Felkönyökölt, és gyors mozdulatokkal a telefonja után kezdett el tapogatózni. Úgy emlékezett, hogy elalvás előtt maga mellé tette az ágyneműre. A keze végigsiklott a lepedőn, a mobilja azonban nem akadt a markába.

Lenyúlt az ágy mellé, a padlóra, hátha alvás közben oda lökte a készüléket. Valami apró, kemény, izgő-mozgó dolog ért hozzá az ujjához.

Allen meglepetten felkiáltott, és visszarántotta a kezét. Ülő helyzetbe ugrott, kihajolt az ágyból, és vaktában rácsapott a villanykapcsolóra. A sötétben persze elvétette, és csak falnak sikerült odasóznia egyet.

A kaparászó hang még erőteljesebb, még vadabb ritmusú lett.

Végre kitapogatta a kapcsolót, és felkattintotta a villanyt. Napsárga ragyogás lobbant fel. Allen szeme káprázott az erős fénytől, hunyorogva próbált a szőnyegre fókuszálni.

Iszonyú sokan voltak.

Mickey egér alakját a szőnyegen mozgó, fekete pontok százai borították be. Nem csak a szőnyeg feketéllett ezektől a valamiktől, jutott belőlük bőven a szekrények aljára és a parketta több pontjára is.

Bogarak voltak. Hüvelyknyi, fekete, kitines testű bogarak. Allen először csótányoknak vélte őket, de aztán rájött, hogy valószínűleg téved. Túlságosan masszívnak és robosztusnak tűntek ahhoz, hogy közönséges csótányok legyenek: ízelt lábaik vaskosak voltak, a szárnyaikat – van egyáltalán a csótányoknak szárnyuk? – csillogó páncél fedte, a potrohukat pedig furcsa szögletek, tüskeszerű kitüremkedések borították. Ahogy nyüzsögtek, apró karmú lábuk és szögletes testük a parkettán és a társaik testén súrlódott, karcolódott. Ez okozta azt a furcsa, őrjítő, neszező zajt.

Jókora termetük ellenére meglepően gyorsan mozogtak. Vaskos lábacskáikkal villámgyorsan szaladtak végig a padlón. Néhányan még kitinpáncélos szárnyaikat is kitárták, és motorzúgásszerű hanggal a levegőbe emelkedtek.

Az összes bogár egy irányba tartott.

Allen felé.

A férfi iszonyodva gondolt arra, hogy ezek az undorító kis lények hozzá akarnak érni, és el akarják lepni. Felkapott egy párnát, és felállt az ágyon. Hátát a falnak vetette, készen arra, hogy a párnával majd lecsapkodja az ágyra felkapaszkodó ízeltlábúakat.

Ekkor megérezte, hogy a háta és a fal között valami mocorog.

Felordított, és megpördült a tengelye körül. A bogarak az ágy feletti falat is ellepték. Allen fintorogva lesöpörte a hátára tapadt példányokat, majd ütni kezdte a falon lefelé igyekvő kis rohadékokat. A párna tompán puffogott, a bogarak recsegtek, és nyálkás masszává passzírozódtak a falon.

A férfi visszafordult a szőnyeg felől közeledők irányába. Attól félt, hogy a rovarok már a lábszárán másznak felfelé…

Megkönnyebbülve észlelte, hogy egyetlen bogár sem kapaszkodott vagy repült fel az ágyra. Be kellett látnia, hogy tévedett, amikor úgy vélte, hogy meg akarják támadni. Az igaz, hogy az ízeltlábúak feléje másztak, de valójában csak az ágy alá akartak bejutni. Valószínűleg – a közönséges csótányokhoz hasonlóan – féltek a fénytől, ezért menekültek be az árnyékos helyre.

A bogársereget néhány szempillantásnyi idő alatt elnyelte az ágy alatti sötétség.

A karistoló zajok először elcsendesedtek, majd teljesen elhaltak.

Ha a kezében tartott párna és az ágy feletti fal nem lett volna összemázolva a maradványaikkal, Allen akár azt is hihette volna, hogy csak álmodta a kis szörnyetegeket.

3.

Allen mélyeket lélegezve igyekezett lecsillapítani zakatoló szívverését. Sohasem rajongott különösebben a rovarokért, főleg nem az ilyen óriási, undorító példányokért. És hogy ilyen borzasztó sok is volt belőlük... ez már jócskán túlment a férfi tűréshatárán.

Azt már biztosan tudta, hogy Jeff nem álmodott, amikor szörnyeket gyanított az ágya alatt. Ezek a bogarak voltak a sötét árnyak, amelyek a fiát ijesztgették, és ezek a lények adták ki a rémisztő éjszakai hangokat is. Még az sem elképzelhetetlen, hogy valamiféle betegséget okoznak, amelynek a tünetei nagyon hasonlóak a sugárbetegség tüneteihez... hisz a pestist is bolhák terjesztették el a középkorban!

Attól a gondolattól, hogy ezek a kis rohadékok rámásztak a fiára, megcsípték, és valami ismeretlen kórral fertőzték meg, vad düh kerítette a hatalmába.

– Megdöglötök mind egy szálig, átkozott kis férgek! – kiáltott fel. Leugrott az ágyról, és földhöz vágta a kezében tartott mocskos párnát. Két kézzel megragadta az ágyat, és egy nagy nyögéssel felfordította.

Allen erejét megsokszorozta a düh. A vékony testalkatú, csapott vállú férfi úgy borította fel a bútordarabot, mintha csak egy zsák szemetet hajítana a kukába.

A felfordított ágy alján hemzsegtek a bogarak. A több száz egymásba csimpaszkodó ízeltlábú egy rövid pillanatig egyetlen élőlénynek, egybefolyó fekete masszának tűnt, aztán a tömött alakzat a rávetülő fény hatására felbomlott, és a rovarok egymás-hegyén hátán menekülni kezdtek...

...a padlón tátongó, emberfejnyi méretű lyuk felé. A rés nagyjából kör alakú volt, ám a szélei furán tépettnek – vagy inkább megrágottnak? – tűntek. A mélyén semmi más nem látszódott, csak a szurokfekete sötétség.

– Hát ez meg mi az ördög?! – döbbent meg Allen.

Tisztán emlékezett arra, hogy két hete ez a rés még nem volt az ágy alatt. Amikor Jeff panaszkodni kezdett az éjszakai rémségekre, Mary-vel többször is benéztek a kisfiuk ágya alá, de egyikük sem észlelte ezt a lyukat. Néhány milliméternyi hézag esetleg lehetett a parketta lapjai között, de ekkora rés semmiképpen. Nem, azt észrevették volna!

Allen lerázta magáról a döbbenetet, felkapta az imént elhajított párnát, és vadul csapkodni kezdte a lyukba igyekvő bogarakat. A lezúduló párnaütések alatt tucatjával lapultak szét az ízeltlábúak. A rés körüli parketta csakhamar iszamossá változott az elpusztított bogarakból szivárgó, gennyszerű szövetnedvtől.

A kis rohadékok azonban nem hátráltak meg. A túlélők az ütlegek ellenére tovább haladtak a lyuk felé. És nem is csak gyalogosan meneteltek! A támadások hatására a bogarak egy része szárnyra kapott, és repülve zúgott bele a sötét résbe.

Allen igyekezett minél gyorsabban és minél nagyobbakat csapni, mégsem volt képes megakasztani a rovarok tömeges menekülését. Veszett vagdalkozásával körülbelül az ízeltlábúak felét sikerült elpusztítania, a többi rovar eltűnt a fekete lyuk mélyén.

Mikor már nem volt több leüthető bogár a közelében, a férfi kiengedte markából a fegyverként használt párnát, és izzadtan, levegő után kapkodva nekitámaszkodott a falnak. A dühödt csapkodás sok energiát kivett belőle, nem volt hozzászokva az ilyen intenzív testmozgáshoz. Miközben szusszant egy kicsit, volt ideje átgondolni néhány dolgot ezekkel a furcsa rovarokkal kapcsolatban.

Bár a bogarak nem tűntek veszélyesnek, Allen mégis úgy érezte, hogy valamiféleképpen közük van Jeff betegségéhez. Méretükből és viselkedésükből ítélve nem voltak vérszívók, hiszen túl nagyok, hangosak és félénkek voltak ahhoz, hogy lopva vért csenjenek az áldozatuktól. Ennek megfelelően a bolhákhoz, szúnyogokhoz és kullancsokhoz hasonló módon, fertőzött vérrel nem is terjeszthettek betegségeket. De mégis... mi van akkor, ha Jeffet ijedségükben, vagy merő véletlenségből megcsípték, és ez a csípés okozza a kisfiú sugárbetegségszerű tüneteit? Vajon egy ritka, csótányszerű bogár mérge okozhat ilyesmit?

Allen még abban sem volt biztos, hogy ezeknek a rovaroknak van-e egyáltalán mérgük.

Mindenesetre úgy döntött, hogy holnap bevisz néhány viszonylag épen maradt bogarat a kórházba, és előadja a csípéssel kapcsolatos elméletét dr. Silvermannek. Majd az orvos eldönti, hogy lehetséges-e az ilyesmi.

4.

Allen elhatározta, hogy mind egy szálig kiirtja a kis rohadékokat.

Még ma éjjel.

– Na, majd én megtanítalak benneteket… – motyogta elsötétülő tekintettel, és ellökte magát a faltól. Kirobogott a szobából, csörömpölt egy darabig a konyhában, majd egy nagy flakon kék színű Raid rovarirtóval és egy apró zseblámpával a kezében tért vissza.

Mikor letérdelt a lyuk mellé, szabályosan orrba vágta a résből áradó bűz, amely egyrészt dohosnak, másrészt pedig fémesnek tűnt. Kicsit olyan volt, mintha egy gőzvonat rozsdásodna valahol a mélyben. Allennek egyből megfájdult a feje ettől a nyomott, vasízű levegőtől.

A résnek két hete még nyoma sem volt, most pedig ott tátongott a padlón, bűzölögve, letagadhatatlanul. Csak egyetlen logikus magyarázat kínálkozott erre: az, hogy a fura rovarok rágták ki a parkettát. Iszonyatos tempóban rágcsálhatták a fát, ha alig két hét alatt egy több tenyérnyi széles lyukat tudtak kialakítani.

Allen felemelte a zseblámpát, és bevilágított a lyukba. Egészen meghökkentő látvány fogadta. A rés néhány centiméteres mélységtől tölcsérszerűen tágulni kezdett, és egy hatalmas, barlangféle képződményben folytatódott, ami olyan nagy volt, hogy nem is látszódott az alja. A sziklafalak – merthogy azok húzódtak a mélyben – telis-tele voltak fekete bogarakkal, melyek idegesen mocorogtak a zseblámpa fényétől.

A férfi zavartan pislogva kapcsolta ki a zseblámpáját. Most már tényleg nem értett semmit. Legjobb tudomása szerint a ház, amiben a családjával együtt élt, síkvidéken, több tíz méternyi vastag földrétegen állt. Mégis, hová lett a parketta alól a fekete föld? És mi ez az óriási, sziklába vájt barlang a talpa alatt?

– Mindegy! Leszarom! – hergelte fel magát. Pillanatnyilag nem tudta megmagyarázni, hogyan került a barlang és bogársereg a háza alá, de nem is akart tovább agyalni ezen a rejtélyen. Cselekedni akart, mégpedig azonnal. Töprengeni ráér később is.

Felrázta a rovarirtót, könyékig bedugta a kezét a lyukba, és körkörös mozdulatokkal permetezni kezdte a barlangot. A mélyben zavart neszezés támadt, és vad zümmögés vette kezdetét. Allen kárörvendően elmosolyodott. A zűrzavarból ítélve az ízeltlábúak nem nagyon szívlelték a Raid-et.

Néhány apró test ugyan nekiütközött Allen kezének, de egyetlen bogár sem csípte meg. A férfi, ezen felbátorodva még lejjebb hajolt. Egészen addig ereszkedett, amíg a válla bele nem ütközött a rés szélébe. Így, félig-meddig fekvő testhelyzetben fújta tovább a mérget.

Egyszeriben olyan érzése támadt, mintha ezernyi apró tű fúródna a kezébe. Végig az egész karján, egészen a válláig tapasztalta a szurkálódást. Ahhoz hasonló érzés volt, mint amikor kiáll a zsibbadás az ember karjából, csak valahogy kevésbé volt csiklandós.

Ijedten rántotta ki a kezét a résből. Arra számított, hogy a fekete bogarak százával csüngnek majd a karján, de szerencsére nem ez történt. Egyetlen bogár sem volt a kezén, és csípésnyomokat sem fedezett fel magán. A keze talán kicsit pirosabbnak tűnt az átlagosnál, de ez attól lehetett, hogy sokáig lefelé lógatta, és a vér oda folyt.

Ahogy a karját vizsgálgatta, tompa csattanást hallott a rés irányából. Odapillantott.

A pupillája óriásira tágult, a szíve pedig kihagyott egy dobbanást attól, amit látott.

A rés szájánál, ott, ahol az előző pillanatban még Allen karja volt, most hatalmas agyarak csattogtak. Valami mozgolódott a lyukban. Valami, aminek mocskos, fekete bundája, szimatoló orra és ragadozófogai voltak. A lény kerek feje éppen hogy csak, de nem fért át a lyukon.

Allen egész testében remegni kezdett. Ez meg mi? Hogy került ide? Úristen, mi lett volna, ha az előbb nem rántja ki a kezét? Ez a... ez az izé leharapta volna a fél karját!

A lény úgy fordította a fejét, hogy kilásson a lyukon. Hunyorgó, sárga macskaszemeivel felmérte a szobát, majd a tekintete megállapodott a férfin.

Allen éhséget, kíváncsiságot és hihetetlen értelmet látott ezekben a szemekben. Ez a lény, ez a ragadozó valamiféle állat lehetett... de hogy nagyon okos állat volt, az biztos. A szemeiben már-már emberi szintű intelligencia és belátás tükröződött. Allennek az a képtelen érzése támadt, hogy ezek a szemek egyenesen az elméjébe, a gondolatai közé látnak.

Az állat, miután jól megnézte magának a férfit, mély torokhangon felmordult, fújtatott egyet, majd visszahúzódott a mélységbe és a sötétségbe, ahonnan jött.

5.

Allen a lény távozása után még jó két percig reszketve nézte a parkettán tátongó lyukat. Agyában pörögtek-kavarogtak a megválaszolatlan kérdések. Mi volt ez az állat? Hogy a fenébe került a ház alá? Mi köze van a bogarakhoz? Mi köze van Jeff betegségéhez? Mi lakik még a lyukban? Mi a fene folyik itt?

A férfi nem volt abban a lelki állapotban, hogy értelmes válaszokat találjon ezekre a kérdésekre. Túl sok volt ez most így, egyszerre. Ki akart menni ebből az elátkozott kis helyiségből, hogy nyugodtan végiggondolhassa a dolgokat.

Már el is indult kifelé, de aztán mégis visszafordult. Az jutott az eszébe, hogy – előző húsz perc eseményeit alapul véve – szinte bármi kijöhet a lyukból, amíg ő nincsen a szobában. Bogarak, kisebb-nagyobb állatok, szóval tényleg bármi.

A kellemetlen meglepetéseket elkerülendő úgy döntött, hogy valamelyest lezárja a nyílást. Fogott egy jó vastag képeskönyvet, ráillesztette a lyukra, aztán lesúlyozta Jeff hátizsákjával. A hátizsákba nehezékként egy nagy zacskónyi matchboxot és még néhány súlyosabb, fémből készült játékot rakott. Ellenőrizte, hogy hézagmentesen illeszkedik-e a könyv a nyílásra, majd körbefújta rovarirtóval az egészet. Remélte, hogy ez a megoldás lent tartja a bogarakat, és ha a mélyben rejtőznek más, kisebb állatok, akkor azokat is.

Miután megtette a megfelelő óvintézkedéseket, átment a fürdőszobába, és hideg vízzel megmosta az arcát. Egyszer, kétszer, háromszor. A többszöri, hideg vizes arcmosás általában segített neki, ha fel akart frissülni, és tisztán szerette volna látni a dolgokat.

A tükörben farkasszemet nézett önmagával, és közben megpróbált rájönni, hogy mit is kellene tennie. Néhány percnyi tükörbe bámulás után – miközben az agya csendesen regisztrálta, hogy egyre jobban kopaszodik, és kamaszkori pattanásainak a nyomai még mindig láthatóak – arra jutott, hogy egyedül nem lesz képes kezelni a kialakult helyzetet. Reggel fel kell hívnia a megfelelő embereket, akik majd szépen megoldják ezeket a furcsa gondokat. Egy sintér nyakon csípi azt a harapós valamit, a bogarakról majd gondoskodnak a féregirtók, a barlang kapcsán meg felkeres valami geológust vagy statikust. Mindennek megvan a maga szakérője, és a szakértők arra valók, hogy megoldják azokat a problémákat, amelyeket az átlagemberek nem tudnak elintézni.

– Igen, ezt kell ten-nem – mondta ki hangosan. Közben a tükörben figyelte, hogyan mozog a szája. Kicsit furcsának tűnt az ajkainak a mozgása, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért. – Reggel azonnal te-ele-fonálni fogok! – Legszívesebben már most telefonkönyvet ragadott volna, de jól tudta, hogy az éjszaka közepén semmi értelme nincs zargatni a sintértelepet meg a rovarirtókat. Hét óra előtt még a legjobb esetben sem kezdenek dolgozni ezeken a helyeken.

– Megvan! Ne-héz-kes – állapította meg. Igen, megtalálta az iménti furcsaság okát: nehézkesen mozogtak az ajkai. Úgy, mintha berúgott volna. Lassan forgott a nyelve, és egyszeriben észrevette, hogy egy kicsit szédül is. Mintha részeg lenne!

Közelebb hajolt a tükörhöz, és megvizsgálta a szemeit, nem csillognak-e úgy, mint amikor iszik egy-két sört. Két ujjával lehúzta a jobb szemhéját, hogy megállapítsa, esetleg véreres-e alul a szeme fehérje.

Nem csillogtak a szemei, és nem is volt véres a tekintete. Viszont a jobb keze, amivel a szemét piszkálta, ijesztően vörös volt. Rákvörös!

Allen hátrahőkölt a tükörtől. Mi a fene történhetett a kezével? Most hogy nézegetni, meg tapogatni kezdte, rájött, hogy a bőr furcsán érzékeny a jobb karján. Pont úgy húzódik, és sajog, mintha leégett volna az erős déli napsugárzástól.

Várjunk csak!

Napsugárzás.

Sugárzás.

– A k-kurva életbe, me-egvan! – Allen elméjében hirtelen minden megvilágosodott.

Az a lyuk ott a gyerek szobájában radioaktív anyaggal van tele! A ház alatti üregben valami hasadóanyag rejtőzik. Mindegy, hogy természetes úton keletkezett, vagy a Kormány ügynökei helyezték oda, de ott van. A sugárzó anyag mutációkat idézett elő a padlóban élő rovarokban, és más állatokban is. Ez a sugárzás tette beteggé a fiát, és ez égette meg a kezét is.

A férfi tudta, hogy mindez igen vad elgondolás, de ez volt az egyetlen logikus magyarázat a történtekre.

Amikor a rovarirtóval benyúlt a lyukba, apró tűk szurkálását érezte a karján. Ilyen érzés hát a közvetlen radioaktív sugárzás? Minden bizonnyal. Közvetlenül a rés fölé hajolt, így a válla és az arca egyaránt kaphatott a sugárzásból. Valószínűleg ezért szédül, és ezért zsibbad a szája is.

Igen, ez a feltételezés tényleg mindent megmagyaráz.

– Tehát mo-ost már én is sugá-árfertőzött vagyok… – A torka összeszűkült, és a hangok csak nagy nehezen kúsztak elő kiszáradt ajkai közül – Va-ajon halálos dózist kaptam? – kérdezte a tükörképétől.

Mintha csak a kimondott kérdésre válaszolna, zaj hallatszódott Jeff szobája felől.

Valami reccsent, aztán valami puffant.

6.

Allen elindult a fia szobája felé. Alig tett néhány lépést, a fürdőszoba azonnal forogni kezdett körülötte. Bele kellett kapaszkodnia az ajtó keretébe, ha nem akart a csempére zuhanni. Kitántorgott a folyosóra, és igyekezett nagy levegőket venni, hátha az segít a rosszullétén. Nem igazán segített. Színes pontok táncoltak a szeme előtt, a falak pedig örvényleni látszódtak. Érezte, hogy ha ez még néhány percig így megy, rövidesen hányni fog.

A férfi keresztülbotorkált a folyosón, és reszkető kezekkel benyomta a gyerekszoba ajtaját.

Ebben a helyiségben is mozogtak a falak, illetve imbolyogtak a fények. Allen figyelmét azonban nem ezek a jelenségek ragadták meg, hanem az a hely, ahol korábban az ágy állt. A vastag képeskönyv és a matchboxokkal teli hátizsák szőrén-szálán eltűnt, a lyuk ellenben a helyén maradt. A rés szélei ugyanolyan tépettek voltak, mint korábban, az alakja sem változott, még mindig többé-kevésbé szabályos körnek tűnt.

Viszont most már jóval nagyobb volt. Amikor néhány perccel ezelőtt a rovarokat irtotta, a lyuk nagyjából emberfejnyi méretű volt. Mostanra azonban már akkora nyílás tátongott a parkettán, hogy Allen akár át is bújhatott volna rajta. Még a hasát sem kellett volna behúznia, simán átfért volna.

Egyértelmű volt, hogy a könyv meg a hátizsák is belesett a hirtelen kitágult lyukba. Minden bizonnyal ezt jelezte az iménti puffanás.

A férfi homlokáról legördült egy izzadtságcsepp. A halántékán érezte, hogy a vér egyre hevesebb zúgással áramlik az ereiben.

Arra gondolt, hogy erre még a radioaktív sugárzással kapcsolatos elmélete sem ad magyarázatot. A bogarak nem szélesíthették ki a nyílást ennyi idő alatt. Még az a ragadozó sem…

Allennek ekkor tűnt fel, hogy nem csak a szeme káprázott, amikor imbolyogni látta a fényeket a szobában. A mennyezetről lógó lámpa tényleg mozgott. Nem az érzékei csalták meg. Valami az imént meglökte kis szoba sündisznó figurákkal ellátott csillárját.

Allen gyanakodva nézett fel a plafonra. A szeme elé táruló látványtól egy pillanatra görcsbe rándultak a szívét mozgató izmok.

Pontosan a feje felett egy rémálomba illő alak tapadt a plafonra. Négy lába volt, és körülbelül akkora méretű volt, mint egy jól megtermett kutya. Fejjel lefelé lógott, ám nem mancsaival vagy görbe karmaival tartotta magát. Ép ésszel felfoghatatlan módon, úgy állt a mennyezeten, mintha csak a földön tenné. A rémet fekete szőr, göcsörtösen izmos test, hegyes fogak és ravaszságtól izzó sárga szemek jellemezték. Ezek a hátborzongató szemek most Allen testére tapadtak.

Allen azonnal felismerte, hogy ez ugyanaz a teremtmény, amelyik korábban majdnem leharapta a kezét. Akkor még szűk volt a lyuk, és a lény nem férhetett hozzá. Most viszont alig egy méternyire voltak egymástól, és semmi sem volt közöttük, csak az emberi félelemtől és a vadállati ragadozószagtól bűzlő levegő.

Allen úgy érezte, hogy egy álomban van. Ez egyszerűen nem történhet meg!

A rém hangtalanul elrúgta magát a mennyezettől. A levegőben átfordult a tengelye körül, hogy a karmaival előre érkezzen.

Allen felordított, és védekezően az arca elé kapta a kezét.

A teremtmény ledöntötte a lábáról, és ráharapott az egyik csuklójára. A karmait a férfi oldalába vájta. Csontok recsegtek, és a következő pillanatban vér borította el Allen ruháját.

Allen üvöltött a fájdalomtól, dobálta magát, és a szabad kezével püfölni kezdte a ragadozó fejét. Minden erejével küzdött az életéért.

A lény a harmadik-negyedik ütés táján morogni kezdett, majd elengedte a férfi csuklóját. Kitépte karmait az áldozata törzséből, és visszább húzódott.

Allen koordinálatlan, rákjáráshoz és háton kúszáshoz hasonló mozgással igyekezett az ajtó felé. Tudta, hogy ha kijut a szobából, és be tudja maga után zárni az ajtót, megmenekült.

Nem érte el a kijáratot.

A ragadozó nekirugaszkodott, egyetlen ugrással átvetette magát a szűk szobán, és újra a férfin landolt. Kikerülte Allen esetlen ökölcsapásait, alábújt a csápoló karoknak, és a férfi torkába vájta a fogait.

Allen iszonyatos fájdalmat érzett. Érezte, hogy valami létfontosságú ér elpattan benne az állat agyarai alatt. Nedves forróság ömlött végig a nyakán és a vállán. Egyszeriben mindene zsibbadni kezdett. Végtagjaiból elszállt az erő. A látása elhomályosult. Bár nem volt tudatában, lassan hörögni kezdett. A tekintete fokozatosan vált egyre üvegesebbé.

A gondolatai még egy utolsó utáni pillanatig forogtak az éjszaka megmagyarázhatatlan eseményei körül, majd érdemi végkövetkeztetés nélkül szétforgácsolódtak és elenyésztek.