1. helyezett (14. Ranglista, 2011.10.31.)

Nóra felvette szemüvegét, majd határozottan, tapogatózás nélkül kilépett a hálószobából. Mezítláb suhant a szőnyegen, és ahogy egyensúlyozott, ínszalagjai legyezőszerűen feszültek meg lábfején. Hálóingének macis nyomata gyereklánnyá változtatta a vékony, de formás, huszonhárom éves nőt. Rövidre nyírt frizuráján látszódtak az alvás nyomai: vastag szálú, fekete haját néhol fejbőrének fehér csíkjai hasították ketté.

– Tudom, kicsit elfeküdtem a hajam – szólította meg a nappali kanapéján ébredező riportert, majd egy kis borzolgatással próbált javítani csapzott külsején.

– Jó reggelt, Nóra! Semmi baj, most még nem csinálok fotókat – nyugtatta meg Tibor a lányt.

Nóra nagybátyja csupa jót mesélt Tiborról: tehetséges riporter, becsületes és megbízható fiatalember, többször kerültek írásai a legnagyobb olvasottságú magazinok címlapjaira. A lány beleegyezett, hogy vendégül lássa őt. Szokatlan volt megosztani otthonát egy idegen férfival, de Tibor jelenléte csendes, szívet melengető bizsergéssel töltötte meg.

Kora reggel volt. A nap kemény sugarai betörtek a bejárati ajtó csöppnyi biztonsági üvegén. Az előszobában álló esernyő nyele és az üres fogasok kampói

sötét

ujjakként martak bele a nappali közepéig futó fénycsíkba. A fény letérdelt a dohányzó asztal előtt, discogömböt varázsolt az asztalon álló kristályvázából, végül a vállmagasságig felkúszott a szekrényre. Minden más – köztük Tibor, ruháival, diktafonjával, jegyzetfüzetével és fényképezőgépével együtt – a szürke és fekete határán játszó félhomályban bújt meg.

– Nem tartod furcsának az ötletet, hogy a reggeli keléstől az esti lefekvésig szeretnéd végigkövetni a napomat?

– Ha meggondoltad... – mentegetőzött Tibor. – Csak be akarom mutatni, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy nem látó embernek.

– Én meg szeretném, ha rajtam keresztül minél többen megismernék az alapítványnál végzett munkánkat. Szóval nem gondolom meg magam. Mindjárt kezdhetjük, de pár percre elvonulnék – indult el a mosdó felé Nóra.

– Természetesen – jött zavarba a férfi. – Addig összedobok egy kávét. Kérsz te is?

– Igen, két cukorral.

Tibor ízületei ropogásával kísérve nyújtózkodott, és felkelt. A kényelmetlen kanapén töltött éjszaka megviselte, de egy jó cikkért meg kell szenvedni. Vér és szenvedés mindkét oldalon. Ez kell egy ütős sztorihoz – jutottak eszébe médiatanára szavai.

A kávénak már pusztán az illata felélénkítette a férfit. Leült, aztán máris felpattant. Nóra megkérte, hogy mindent ugyanoda tegyen vissza, de a cukrot Tibor a mosogató mellett felejtette. A vakság elleni háború a renddel kezdődik – kezdte fogalmazni cikkét. – Ha valami elkerül a helyéről, az egy világtalan ember számára eltűnik. Varázslat, mágia, ahogy egy vak láthatóvá teszi azt, amit nem is lát. Ismerjük meg Juhász Nóra, a „Vakok a látókért” alapítvány munkatársának egy átlagos napját…

Az apró, de praktikus Fusion étkezőasztalnál ülve beszélgettek. A négy hajlított támlájú szék szirmokként ölelte körül a fekete asztalka négy sarkát, és mikor kihúzták őket, hogy leüljenek, mintha kinyílt volna egy termetes virág.

– Honnan tudod, hogy reggel van?– tért át Tibor a „hogyan töltöd tele a poharat, hogyan mosol, teregetsz, fésülködsz és öltözöl” típusú gyakorlatias kérdésekről, az elvont témákra. – Nekünk látóknak könnyű, kinyitjuk a szemünket, és látjuk, hogy világos van, látjuk, hogy egy új nap indul…

– Csukd be egy picit a szemed, és figyelj! – kérte Nóra.

Elsőként a konyha hangjai jelentek meg tudatában, a hűtő zörgése és lihegése, a csap csöpögése. Ezután az újságért igyekvő szomszéd csoszogását hallotta meg, majd az alsó szomszéd kisfiának nyafogását, aki nem akart suli előtt reggelizni. Odakint a fenyőfán verebek neszeztek, messzebb egy kukásautó búgott fel, erőlködve tömörítve a szemetet, a sarokról pedig idehallatszott, ahogy egy busz nyüszítve lelassít.

– Ez a busz jön majd vissza, ezzel megyek dolgozni – törte meg a csendet a lány. – Most egy másik sofőr vezeti, nem a szokásos.

– Nem mondod, hogy ezt is hallod? – döbbent meg Tibor.

– Hosszabban fékez – húzódott huncut mosolyra a lány szája. – Meg tegnap szólt Zsolti bácsi, hogy szabin lesz a héten.

– Majdnem átvertél! – nevetett a férfi.

– Bocs, nem hagyhattam ki. De ez a „szuperérzékelés”, ahogy a tárlaton nevezted, egyáltalán nem átverés. Ha még tovább csukva tartod a szemed, akkor megérzed a

(sötétséget!)

körülötted lévő világot. A teret, a hőt, az illatokat, a közeledben lévő élőlények energiáját…

– Mesélted, hogy egy ideig egész jól láttál. Így is kialakul a „szuperérzékelés”? Nem csak a születésüktől fogva vak embereknél?

– Igen, így is „szuperek” leszünk. Amúgy én az egyik szememmel érzékelem a napot meg az erős fényeket, így egy kicsit könnyebb.

– De azért nehéz.

– Nem! – utasította vissza a lány.

– Azt mondod könnyebb, tehát mégiscsak nehézségként éled meg.

– Ha kiforgatod a szavaimat, akkor így is értheted! – fortyant fel Nóra.

Tibor bocsánatkérés vagy magyarázkodás helyett hallgatott. Ilyenkor szoktak a riportalanyok magukba nézni. Elég egy rossz szó, és bezárul az a rejtett kapu, ami megmutatja a valóságot.

– A baleset után, amikor a másik retinám levált – a jobb szememen csak elsorvadt –, az valóban nehéz…

(sőt, szörnyű)

volt. Napokig sírtam és üvöltöztem az ágyamon összekuporodva vagy eszelősen hintáztatva magam. A hálószobám az első emeleten volt, mégis zengett tőlem a ház. Miattam az apám egyetlen ügyfelet sem tudott fogadni a földszinti tárgyalóban. Inkább az irodájába költözött át, amíg a hisztijeim tartottak. Haragudtam, hogy a munka miatt akkor sem szakított rám időt, amikor könyörögtem. Mindig ezt csinálta. Én közben meg otthon szenvedtem anyámmal, akit utáltam. Rettegtem a rám borult sötétségben felerősödött hangoktól,

(Nézz mélyebbre annál, mintha a szemeddel látnál.)

amiket állandóan hallottam. Mindig azt hittem, hogy egy csomó idegen állja körül az ágyamat, akik bántani akarnak. Csak ha vergődés közben az anyám erősen lefogott,

(átölelt)

akkor nyugodtam meg. Nehéz volt egy kilenc éves lánynak elfogadnia, hogy ezután a sötétség

(Elnyel, felfal, elevenen!)

örökké körülveszi majd.

– Sejtem mire gondolsz. – terelte Tibor a beszélgetést a kívánt irányba. – Amikor végigvezettél a tárlaton, folyamatosan arra vágytam, hogy megtaláljam a villanykapcsolót. Sokkolt a tudat, hogy a vakok számára ennek sosincs vége, hiába kapcsolják fel a villanyt, nem segít a lámpák fénye. Ti örökké ebben a néhány sötét szobában éltek, bezárva.

– Igen és nem. Igen, számunkra nincs villanykapcsoló, és nincs napfelkelte – felelte Nóra, miközben valami nyugtalanítani kezdte, mintha valaki

(Az Anyám?)

irányítani akarná a gondolatait. – És nem! Mi nem élünk bezárva! Amikor felkelünk, nem látjuk, hogy reggel van, mégsem folyamatos a sötétség. A vizuális információkat szinte teljesen pótolni tudjuk más forrásból. Nem érezzük örökkévalónak a sötétséget, mert tudatosan szakaszokra törjük az életünket; napokra osztjuk az ismétlődő teendőinkkel. Felkelünk, dolgozunk, szórakozunk, lefekszünk és álmodunk…

– Milyenek az álmaid? Látsz színeket, vagy álmaidban is vak vagy?

– Természetesen én látok színeket, mert látó voltam. Ezt mástól kell megkérdezned. Viszont a saját álmaimról beszélhetek. Nagyon érdekes, hogy amikor én álmodok, akkor látom azt, ami velem történt. Pedig nem láthattam. Néha szereplőként, néha csak külső szemlélőként, vagy más személyként, de látom.

– Ez elképesztő! – Tibor percekig jegyzetelt.

Nóra tovább folytatta. Elmesélte, hogy éjjel az anyjáról álmodott, egy végtelen parkról, bokrok útvesztőjéről és tenyérnyi, színes pillangókról.

– A családi birtokotok parkjáról szólt az álmod?

– Olyasmi volt, csak sokkal nagyobb. – Nóra nyugtalansága tovább nőtt. Honnan tud a birtokról? Tudja, hogy a szüleim gazdagok? Amikor Nóra elköltözött otthonról, hogy teljesen szabadon, szülei támogatása nélkül éljen, anyja figyelmeztette: Sosem tudsz kiszabadulni a gazdaság hálójából. Nélkülünk, még ha a pénzünket nem is fogadod el, veszélybe kerülhetsz. Előbb-utóbb valaki rájön majd, hogy KI VAGY. Nóra mégis a függetlenséget választotta. Az anyja láthatatlan korlátai és az apja által megfizetett emberek álszent szeretete nélkül akart élni.

Tibor sietve lefényképezte Nóra lakásának elvarázsolt tárgyait. Már mindketten az előszobában álltak. A fehér bot türelmetlenül várakozott gazdájára, s amikor a lány felé indult, a bot pórázát szájában fogva sétát kunyerált.

– A szemüveget sosem veszed le? – kérdezte az ajtó előtt álló nőt lefényképező riporter. – Készíthetnék egy fotót az angyali szemekről, amik a felszín alá látnak.

– Kizárt! – jelentette ki Nóra. Nem tartozott a depis vakok közé, akik a négy fal közé zárják magukat a „miért pont én?” kérdéssel küszködve. Ő nem adta meg magát. Hasznos és teljes életet élt. Tompa, kontroll nélkül mászkáló szemeit azonban szégyellte.

– Rendben, olyan neked a szemüveg, mint Vujity Tvrtkónak a sapka.

Miközben felkapta hátizsákját, amibe minden cuccát bedobálta, tovább kérdezősködött. – Mi van a párkapcsolattal? A vakoknál is van szerelem első látásra?

– Dinka!

Tibor úgy érezte, hogy szóviccével eloszlatta a lány kezdődő bizalmatlanságát, ezért egy kínosabb kérdést is fel mert tenni. Az olvasottsághoz titkok kellenek, erőszak és szex. Tőlem megkapják!, gondolta a riporter.

– Amíg még kettesben vagyunk… a párkapcsolatok tényleg érdekelnének. Mi a helyzet a szexszel? A látók sokszor bekötik a szemüket az élvezet fokozásáért. Ezek szerint nektek a szeretkezés sokkal intenzívebb?

– Passzolok. Egy jó riporter kérdezhet ilyeneket! – Csípőre tette a kezét. Ha nem a pénzre hajt, tért vissza gyanakvása, akkor rám.

– Egy jó riporter, az igen.

– Ha az érdekel, nincs barátom. Volt néhány, de most nincs – fordított gyorsan hátat Tibornak a kipirosodott arcú lány, majd elindult az ajtó felé.

Kiléptek a régi, de gyönyörűen felújított, kovácsoltvas kapun. Az utca túloldalán az ébredező családi házak lakói sorban húzták fel a redőnyöket. Hol itt, hol ott reccsent a zajosabb fa- vagy a csendesebb műanyag redőny. Az úttest két oldalán virágzó cseresznyefák bujálkodtak, néhol összeérintve ágaikat az aszfalt felett. Az enyhe szellő könnyekként szitálta az elnyílt virágok szirmait. Nóra már indult volna a buszmegállóhoz, amikor Tibor megállította.

– Visszamennél, kérlek? Szeretném az utcáról lefotózni, ahogy kilépsz a kapun. „Kis lépés egy embernek, nagy lépés egy látássérültnek.”

– Kicsit elcsépelt, de rendben.

– Ha látnád, amit én, nem mondanád. Ezek a fények! Ezek a formák! Tökéletes kompozíció! Kifejezi a cikk lényegét: a biztonságot jelentő rácsokat feltépve kilépsz a veszélyes külvilágba… – lelkendezett a riporter.

Sétálni kezdtek a sziromesőben, és Nóra az alapítványról kezdett beszélni.

– Mi nem csak elfogadtatjuk a látássérülteket a világgal, hanem azt keressük, hogy miben segíthetünk mi nem látók a látóknak.

– De a tárlat legfeljebb csak bemutatja, hogy milyen vakként élni. Mi ebben a segítség?

– Ez csak a felszín. Egy nép civilizáltságát az fejezi ki leginkább, hogyan viszonyul a fogyatékkal élőkhöz. Ma megpróbálják elfogadni és egyenlőként kezelni a vakokat, de ez még mindig kevés.

Tibor néha szemből, néha profilból készített fotókat a lelkesen magyarázó Nóráról. Úgy tűnt, mintha kezének indulatos mozdulatai vihart kavarnának, fehér botjának kopogása pedig mintha kettéválasztaná a tengert.

– Nem sajnálatot várunk. Nem is egyenlő bánásmódot, hiszen van, amiben kevesebbek vagyunk, és van, amiben többek. Azt akarjuk, hogy a látók hagyják ezt a többet kibontakozni. Hagyják, hogy cselekedjünk magunkért és értük.

– Konkrétan? Az erkölcsön kívül milyen kézzel fogható dolgokban segíthettek nekünk?

– A tárlatot egyre gyakrabban látogatják cégek. Nálunk tartanak meetingeket. Megtanítjuk a munkatársaikat bízni egymásban, és teljes összhangban dolgozni. De nem ez a lényeg… Az egyik meetinget tartó informatikai cég vezetője megkérdezte, hogy mire lenne szükségünk az életünk megkönnyítéséhez. Leült velünk tárgyalni, többször is, majd segített az ötleteinket megvalósítani. A végeredmény olyan elektronikai eszközök, számítógépes alkalmazások sora, amiktől a látók élete is jobb, könnyebb lett. Erő-visszacsatolásos egér, univerzális hangvezérlő rendszer, tökéletesen hangsúlyozó felolvasó program… Ezeknek a kifejlesztésében aktívan részt vettünk.

– Ennek köszönhető, hogy önfenntartóvá vált a „Vakok a látókért” alapítvány?

– Igen. Már országos szinten működünk. Ösztöndíjakkal segítjük a vak gyerekeket, így a zenésztől a masszőrig számtalan szakmában dolgozhatnak, és számtalan módon segíthetnek a látóknak. Azt hiszem, hogy mindezt már nyugodtan nevezhetjük segítségnek!

– Minden elismerésem – felelte írogatva a riporter.

Megérkeztek a buszmegállóba. Tibor gyengéden lesöprögette a lány hajára és vállára hullott szirmokat, majd a várakozásról is készített egy-két fotót. Megkapó látvány volt, ahogy mozdulatlanul, szinte ünnepélyes vigyázban állt, keresztbetett karjára akasztott fehér botjával, kiszolgáltatva a forgalomnak

(a kíváncsiskodó, vagy szánakozó tekinteteknek),

és bizakodva, hogy jön érte a busz.

– Az emberek hogyan viszonyulnak hozzátok az utcán? Segítenek?

– Ez változó. A középkorúak gyakran átsegítenek minket a zebrán, az idősebbekkel még jókat beszélgethetünk is közben. A fiatalok, hát ők inkább úgy tesznek, mintha észre sem vettek volna.

– Mintha vakok lennének?

– Igen! – mosolyodott el Nóra. – Oda is állhatnék eléjük, grimaszolgatva és két kézzel integetve a képükbe, hogy „Biztos nem látsz?”.

– Ja, ahogy a látók szokták.

Világos volt, mégis látszott a hold sápatag karéja a tiszta kék égen, és egy rendkívül fényes csillag, talán valamelyik bolygó. Tibor felnézett, de nem tűnt neki fel, hogy a csillag nem egy fénylő valami, hanem sok apró pont halmaza.

– Mi a helyzet a gyerekekkel? Ők mennyire nyitottak? Félnek tőletek, vagy kicsúfolnak, esetleg megdobálnak labdával?

Nóra úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Jókedve eltűnt, és a gyanakvás örökre átvette a helyét. Soha, senkinek nem beszélt a labdáról. Még a szülei sem tudták, hogy mi történt AKKOR. Ki a fene ez a minden titkomat ismerő idegen?, rémüldözött a lány. A riporter kérdését elintézte egy sablonos válasszal.

– Aranyosak, nyitottak, és ha megtanítják nekik, hogy mit kell tenni, akkor segítenek.

Aztán felszálltak a

(semmiből jött, és a semmibe tartó)

buszra.

Nóra a gyorsuló busz lendületétől hajtva hátrarobogott, majd Tiborral együtt lehuppantak a menetiránnyal ellentétesen álló, dupla ülésre. A riporter – ha az volt egyáltalán – tovább kérdezgette, tudomást sem véve róla, hogy a vak lány ellenségessé vált. Nóra válaszolgatott, színtelen hangon mondva, amit a férfi hallani akart. Hagyta, hogy továbbra is torreádorként terelje szavait. A lány dühösen futott neki válaszaival a vörös posztónak. A bizsergés, ami a lakásán szívet melengető volt, a buszon már hideggé és elektromossá vált.

Valami megváltozott. Mintha a világ kezdett volna szétcsúszni. Az őszinteség és kedvesség burkát megrepesztette a

(vért, szenvedést, halált hajszoló)

média erőszakossága. Csak a rossz hír a hír, ami jó, az felejthető. Ha undorító, félelmetes, veszélyes vagy mulattató, azt zabálják majd a népek. Megölte, leszúrta, feldarabolta, elásta; hazudott, kirabolt, csalt … minden rossz hír jó hír.

– Előfordult már, hogy kikezdtek veled a buszon? Érted, szexuálisan? – bámult Tibor kihívóan Nóra fekete szemüvegébe.

– Nincs ez rendben! – fakadt ki a lány.

– Ezek szerint igen! – kacagott rekedten a férfi, széles, Gollamos vigyorral az arcán.

A horizonton sötét csík jelent meg. Úgy tűnt, hogy az aprócska felhő lassan halad, de valójában hatalmas volt, és gyorsvonat sebességével rohanta le a tájat. A fényes csillag teljesen megváltozott. Most már Tibor is észrevette az égi jelenséget alkotó raszterpontokat, és egyértelműen látszott, hogy több száz fénymorzsa közelít a Föld felé.

– Micsoda szenzáció! – kezdett fényképezni a panorámaablakon át.

A gigantikus, sötét felhő, akár egy száj – kombájnfogaival fákat, kocsikat, leszakított tetőket forgatott –, magába szippantotta a várost. Néhány másodperc alatt a sötét száj őket is elérte, hatalmas arccá

(Az Anyám? – gondolta Nóra)

növekedett, majd misztikus szürkeségbe borította a buszt és az egész környéket. A sötétség, mint a világra húzott színszűrő fólia, a kontrasztokat, az árnyékokat meghagyva szürkített el mindent.

A felhő megérkezésének pillanatában a forgalom leállt. Nem volt átmenet. Egyik másodpercben még 50-nel ment a busz és a többi autó – kivéve a 90-nel előző Audit –, a másik másodpercben pedig mozdulatlanul állt minden. A hatalmas arc lufit fújt a rágógumijából, ami kidurrant, aztán a száguldó járművek lendülete és az utasokat a szélvédőnek préselő tehetetlenségi erő elveszett a semmiben.

– Ez aztán a sztori! – kattintgatott a riporter félőrülten.

– Mi történik? – sápadt el Nóra. Úgy érezte másodszor is megvakul, a látását helyettesítő érzékeit eltompította a szürke, zselévé nehezült levegő.

Az eget eltakaró tömör felhőt tüzes csillagmorzsák karmolták fel. A vakító gömbök füsttel cifrázott fénycsíkot húztak maguk után, aztán lassú, függőleges zuhanás után, másodpercenkénti ritmusban csapódtak be sorban bomm, egymás bomm, után bomm. Hatalmas puffanásokkal szakították fel az aszfaltot, lapították össze az alájuk került autókat, zúzták be a tetőket.

A becsapódások helyén mocorgás támadt, tüzes alakok emelkedtek ki. Fényük a fehér izzástól fokozatosan narancsos izzásba, majd hamuszürkébe ment át, ahogy lehűltek.

– Angyalok, ezek angyalok! – suttogta Nóra, aki érzékszerveit elveszítve már csak érzett.

– Az angyalok is bűnbe esnek! – nyerített fel Tibor. – Mekkorát fogok kaszálni ezekkel a képekkel! – állította éjszakai üzemmódba a fényképezőgépet, hogy megörökítse a furcsa lényeket.

A buszhoz legközelebbi alak felegyenesedett, megrázta poros tollait, majd finom léptekkel elindult a busz ajtaja felé. Kinyitotta szárnyát, és suhintott egyet. A busz teteje lerepült, majd suhintott még egyet, és az acél keménységű tollak kettéhasították a busz bezárt ajtaját. Az angyal, bár szép volt és karcsú, teljesen különbözött a reklámban szereplő buja angyaloktól. Pokolbéli lénynek tűnt.

A buszra fellépve ránézett a bőrkabátos lányra, pislantott egyet, mire a lány hamuvá égett, ruhája füstölgő foszlányai lebegtek csak a helyén.

Az iszonyattól összekuporodott sofőrről tudomást sem véve, behúzott szárnyakkal sétált el a rettegő utasok között, végül mutatóujjának egyetlen apró mozdulatával félrelökve Tibort, megállt Nóra mellett.

– Csönd leszen! – némította el a sikító asszonyokat szájuk összenövesztésével, akik a rémülettől fuldokolva tátogtak, de hangok kiadása helyett csak némán nyújtogatták arcukon a bőrt. – Hallgassuk eztet a vak lány!

– Ki vagy te? – kérdezte Nóra, és kinyújtotta a kezét, hogy kitapogassa a furcsa beszédű idegen arcvonásait.

Az angyal szó nélkül tűrte.

– Nézni mélyebbre. Ne szemeddel nézni, ne is kezeddel, látni a szíveddel! – vette le óvatosan a lány szemüvegét.

Nóra kitárta a szívét. Gyűlölt anyjára gondolt, és rájött, hogy valójában szereti. Szeretett apjára gondolt, aki nem törődött vele, és rájött, hogy már nem haragszik rá. Az angyalra gondolt, és úgy érezte, ő maga is egy angyal. Bizsergést, majd forróságot érzett, aztán látni kezdett.

Minden a vörös árnyalataiban jelent meg a lány előtt, mintha a szürke helyett vörös színszűrő borult volna a világra. Egy gyönyörű világot látott, amelyben az angyalok úgy ragyogtak, mint a nap. Az embereket átlátszónak érzékelte, fényes buroknak, amelyben szívük fehéren izzott. Csodálkozva vette, észre, hogy egyes emberek szíve sötétebb, némelyeké pedig egyenesen fekete.

– Mondani ítéletet, vak lány – karolt belé az angyal. – Mitet gondolsz eme nőről?

– Rendes asszony, sokat dolgozik, két fiút nevelt fel. Egyszer segített nekem leszállni a buszról…

– Rrrendes? Nézni mélyebbrrre! – parancsolt rá a tört magyarsággal beszélő, arisztokrataként raccsoló lény. – Milyen szíve leszen?

– Fekete, nem értem, mi az oka. – Aztán jobban megnézte. – Verte a gyerekeit, nem csak kézzel, hanem szíjjal és fakanállal. Sokat keres, de nem a gyerekeire költi, hanem lóversenyre…

Az angyal ránézett az asszonyra, pislantott egyet, de nem a szemhéjával, hanem lentről egy fóliaszerű hártyával, mint valami hüllő. Szeme teljes egészében befeketedett, majd erős fénysugarat lövelt az asszonyra, aki abban a pillanatban hamuvá égett. Csak egy halvány, emberi test alakú fényburok maradt a helyén. A következő másodpercben apró fekete lények csaptak le a burokra, és szárnyacskáikkal sűrűn csapkodva elragadták.

– Mitet gondolsz eme idősded férfi?

– A könyvtárban dolgozik, okos, művelt és kedves ember. Többször kiszolgált már, nagyon jó könyveket ajánlott.

– Nézni mélyebbre!

– A rendszerváltás előtt fedett ügynök volt. Több tucat ártatlan embert vittek el miatta az ÁVH öltönyösei… Nem hiszem el, hogy ez ő – döbbent meg a lány, az elméjét megtöltő jelenetektől, amelyekkben a fiatal könyvtáros fekete csuklyával letakart embereket kínzott kalapáccsal, harapófogóval és árammal.

Az angyal pislantott, és a férfit széttépték az apró fekete lények.

– Mi lesz velük? Hová tűnnek? – kapott észbe Nóra közel tíz percnyi „ítélkezés” után, amikor már csak néhány utas maradt. A sötét vagy fekete szívűeket elragadták, a többinek fénykoronát tettek a fejére.

– Mondani tovább ítéletek!

– Tudni akarom! – dacoskodott a lány.

– Te akarni – mutatott kifelé az angyal.

A város megsemmisült. Hatalmas, vörösen izzó gúlák nyomakodtak ki a föld alól, mint valami tüzes kelések. Sok helyen a horizontig nyúló csíkokban megrepedt a talaj. Néhol a repedésekből fényes buborékoszlopok törtek az ég felé, és apró, fekete lények tömegei rajzottak ki. Az elragadott embereket izzó szögesdrótokkal a gúlákra és egymáshoz láncolták, így amikor egyikük megrándult a fájdalomtól, az összes többi emberen végigfutott a kín.

– Neem! – ordított fel Nóra, túlkiabálva az ezernyi szenvedő sikolyát. Nem akarta ezt, nem akart ebben részt venni.

– Folytatni! Mitet gondolsz eme fiatalemberről? – mutatott az angyal Tiborra.

– Elég, nem akarom!

– Nem lenni választás, vak lány! Mondani ítélet! – vasmarokkal fordítva Nóra arcát a férfi felé.

– Újságíró. Rendkívül sikeres újságíró – kezdte a lány, miközben könnyek öntötték el az arcát. – Azt hittem rendes, de már nem vagyok benne biztos. Furcsákat kérdez, manipulál és valószínűleg rosszat akart nekem.

– Nézni mélyebbre!

– Mégis a szíve tiszta. – Aztán felismerte. – Ő az. A labdás fiú!

– Ő vakítani meg téged? Nem akarni nézni mélyebbre? Akkor égetni el – nézett Tiborra.

– Várj! Látok valamit! – szakította félbe a gyilkolni készülő angyalt. Tiborra gondolt, és úgy tűnt, hogy a történtek ellenére is halálosan szereti.

– Szióka. Köszi a levelet! – mosolygott Nórika a hatodikos fiúra. Anyjának többször említette Tibikét, a két évvel idősebb, helyes srácot, akibe reménytelenül belezúgott. Most pedig Tibi feltárta érzéseit, és beszélni akart vele.

A bokrokkal és fákkal övezett, magas hálóval körülvett sportpálya még teljesen üres volt. Kettesben lehettek, amíg a tornaórára készülő osztály ki nem özönlik a pályára.

– Bocs. Ezt illett volna személyesen elmondanom – hebegett Tibike, miközben baljával piros rövidnadrágjának szárát nyújtogatta, jobbjával pedig egy kosárlabdát ölelt át. – Csak hát… írásban jobb vagyok, mint élőben.

– Nagyon szép levél. És élőben is jó vagy.

A kis találkozójuk kezdett olyanná válni, mint egy titkos templomkerti randevú, lopott csókokkal.

– De azért tépd szét, mielőtt eldobod. Nem szeretném, ha más is elolvasná.

Rövid, izgalommal teli csend telepedett közéjük, aminek rendszerint az a vége, hogy egyszerre szólalnak meg, és ezután „te mond előbb, nem te” stílusban folytatódik. Ám kivételesen nem ez történt. Nórika lábujjhegyre állt, és puha puszit nyomott a meghökkent fiú szájára.

– Ezek szerint van nálad esélyem? – örült meg a fiú. – Engem nem érdekel, hogy mit mondanak a többiek. Nekem ezzel a fura, félig letakart szemüveggel is tetszel. Ha bárki csúfolni kezd, akkor majd én megvédelek.

Nem erre számított. Eddig Nóra hitte magáról, hogy nincs esélye a srácnál. Kilenc éves volt, de tudta, hogy jobb ezt eltitkolni, így csak annyit mondott: – Van esélyed, pupák.

Mielőtt folytatódhatott volna az idill, hangoskodó fiúk közeledtek az ifjú pár felé.

Tibike riadtan eltávolodott Nórikától és pattogtatni kezdte a labdát. Úgy tett, mintha gyakorolna, erősen koncentrálva dobott egy hárompontosat.

– Jó vagy Tibi! – gratuláltak a többiek.

– Ez a nyominger mit keres itt? Randiztok? – röhögtek a fiúk.

Nórika ezúttal nem futott el, nem juhászkodott meg a csúfolódók előtt. Nem volt egyedül, Tibor majd megvédi.

– Nem, dehogy – kerülte meg a labdát vezetve a csodálkozó lányt. Aztán a fiúk szórakoztatására egy elegáns mozdulattal Nórika fejéhez vágta a kosárlabdát.

– Szép volt! Hogy lerepült a szemüvege! – felejtették el a fiúk a vádat, aztán néhányuk focizni kezdett a szemüveggel, mások pedig körülröhögték az elterült Nórikát.

Nóra felült, kinyitotta a szemét, aztán visítani kezdett: – Nem látoook!

A fiúk ezen méginkább röhögtek, de amikor rájöttek, hogy tényleg baj van, fokozatosan elcsendesültek, többen elfutottak.

– Nem lááátoook! – sikított egyre hangosabban a lány.

– Hívjatok segítséget! – kiáltott rájuk Tibike, és megpróbálta megnyugtatni Nórikát.

Az őrjöngő lány azonban csapkodni, rugdosni kezdett a fiú érintésére. Nem volt magánál, nem ismerte meg Tibort.

Nóra ekkor hallotta meg először a hangokat.

Nézd meg jobban! … Nézni mélyebbre! … Mitet gondolsz eme fiúról!

Mikor Nóra a kórházban volt, Tibor meglátogatta.

– Hogy merészeled, te senkiházi! – bömbölte az anyja. – Van képed ezek után…

Nórika azonban szerette volna látni a fiút. Emlékezetében a majdnem beteljesült szerelem jelenetei forrongtak. Nagyon szép levél, köszi… Nekem ezzel a fura, félig letakart szemüveggel is tetszel.

De végül az egészből csak ennyi maradt meg emlékezetében: Ilyen csóró srác nem való hozzád… Hogy merészeled, te senkiházi!

Tibor megtapogatta az arcát,. A beékelődött üvegszilánkok égető fájdalommal viszonozták a simogatást. Lenézett, és látta, hogy a tenyere csupa vér.

– Mi történt? – suttogta kábán, azután bevillant az oldalról beléjük csapódó teherautó képe. Az elkeseredetten fékező sofőr összeszorított ajkai, a homlokán kidudorodó erek, miközben teljese erejéből fékezett, hogy megelőzze az ütközést.

Fogalma sem volt róla, hogy meddig feküdt eszméletlenül az autóbusz roncsai között. Füle zúgott, hallása csak fokozatosan tért vissza.

– Hívják a mentőket!– jutott el a férfi tudatához valami tompa, olvadt sajtként nyúló motyogás, mintha a víz alatt halotta volna a medence szélén parancsolgató úszómestert.

Sistergést hallott, ahogy az ütközéstől eltérített, majd fának rohanó autóbusz kilyukadt hűtője gejzírként lövelte ki magából a gőzt. Aztán a sebesültek nyögése, a beszorultak kiabálása, a levágott lábú nő sikolya hidegzuhanyként térítették észhez. Sikerült kiszabadítania magát a meghajlott ülések közül.

A busz V alakban meghajlott, felszakított oldalába belepréselődött a teherautó. A fuvarozó kisiparos, akinek feje vadásztrófeaként kukucskált be a busz ablakán, bizonyosan halott volt, ahogy a V betű csúcsában, a becsapódás helyén ült utasok is. Akik álltak, vagy nem kapaszkodtak eléggé, azok előrerepültek, és gúlát alkottak

(Mondani tovább ítéletek!)

az első ajtónál és a sofőr fülkéje mögött. Kinek a keze, kinek a lába tört el, kinek mindkettő. A nyögdécselő emberek nem tudtak kiszabadulni, mintha egymáshoz láncolták volna őket.

Tibor elkötötte a levágott lábú nő csonkját, de aztán ott kellett hagynia, hogy segítsen az összegabalyodott embereknek.

– Nóra, hol vagy? – kereste közben a vak lányt.

Néhány hete bukkant gyerekkori szerelme nyomára. A labda-baleset után Nóra anyja eszelős gyűlölettel fogadta Tiborkát. Mindent elkövetett, hogy távol tartsa a lányától, sem a kórházban, sem otthon, sem a suliban nem találkoztak többé. Gyűlölete odáig fajult, hogy kapcsolatai révén a fiú szüleit anyagilag és egzisztenciálisan is tönkretette, még a városból is el kellett költözniük.

– Nóra! – kiabálta egyre kétségbeesettebben, mert már az összes sérültet

és halottat

megnézte, de a lány nem volt köztük.

Kimászott a kettéhasadt ajtón. Mindent törmelék borított, megállt körülöttük az élet. Sokan álltak és nézelődtek, de néhányan segítettek, amiben tudtak.

– Jól van? – kérdezte egy járókelő.

– Egy lányt keresek. Itt volt a buszon. Nóra! – kiáltozta tovább, egyre hangosabban, hogy a közeledő mentők szirénáit túlharsogja.

Aztán meglátta a farmerkabátos Nórát az úttesten fekve. Kirepült oldalirányba, a teherautóval való ütközéskor, de még a busz fának csapódása előtt. A véletlenen múlt, hogy nem ütötte el a másik sávban 90-nel száguldó Audi.

A mentőket megelőzve megjelent a média is. Fotósok és riporterek rohantak ki a járókelők közül, hogy elkészítsék életük legjobb felvételét.

(Minden rossz hír jó hír.)

Az égen megjelent egy helikopter, viharként felkavarva a port.

– Nórácska! – lökte félre Tibor a lány fölé hajoló férfit.

A helikopter még lejjebb ereszkedett, az operatőr majd kiesett a kamerájával a gép nyitott ablakán. Minden port elfújt már, így csak Nóra és az életét megmenteni szándékozó Tibor haját kócolta a rotorok szele.

– Tűnjetek már innen! – hessegette a tévéseket, mint valami mohó vérszívót. Tudta jól, milyen fontos egy

(vért, szenvedést, halált hajszoló)

riporternek a szenzáció, de most a másik oldalon állt.

– Várj! Látok valamit! – motyogta az ébredező lány. – Ne öld meg! Ő jó, és szeretem!

– Hogy?

– Ha az érdekel, nincs barátom. Volt néhány, de most nincs. – nyöszörögte Nóra, aztán kinyitotta a szemét.

– Tibike, te vagy az? – szólalt meg a lány. Nem látta

(Varázslat, mágia, ahogy egy vak láthatóvá teszi azt, amit nem is lát.)

a férfit, csak a szívével. Egy fényes alak hajolt fölé, akinek a szíve napként ragyogott. – Annyit gondoltam rád! – suttogta, majd megcsókolta a fiút. Hosszan, nyálasan és felnőttesen.

(Mitet gondolsz eme fiúról!)

– Írásban jobb vagy, pupák!

Mindketten felnevettek.