8

3. helyezett (4. Ranglista, 2011.08.22.)

Alejo Carpentiernek

André Warinovszkij a Balaton partján ült, és úgy érezte, ez a nyár sohasem ér véget. Milyen szép is lenne! Egész nap itt ülne és köveket dobálna a Magyar Tenger algás vizébe, és talán – ha jól célozna – megint fejbe dobhatna egy vízidémont, egy bestiát azok közül, akik elragadták a húgát, hogy a víz alatt paráználkodjanak vele. André Warinovszkij tudta, hogy a parton – főleg az Apátság tájékán – található kagylódarabok a húga gyermekeinek maradványai, nem holmi kecskekörmök, ahogy azt a bugyuta turisták gondolják.

De most nem látott egy vízidémont sem, úgyhogy maradt a kacsáztatás, amellyel felkavarta a zöldes árnyalatban pompázó állóvizet, melyben a lemenő Nap sárga és fénylő korongja tükröződött. A kacsák után a víz fodrozódott egy darabig, majd megnyugodott. André Warinovszkij ekkor még nem is sejtette, hogy nemsokára a lelkének vize is hasonlóan fog fodrozódni, és a lélekvíz zavarosabb lesz majd, mint ez a katakrézis.

Hamar megunta a kacsáztatást, mert még mit sem tudott a lélekvízről, és – talán mivel szellemileg meglehetősen alultáplált volt – nem ismert semmiféle Katát, ezért nagybátyja, Sándor Kriszteva háza felé bicegett, mert ott mindig talál valamit, amivel lefoglalhatja magát. Legutóbb azzal a furcsa kővel, amely nagybátyja szerint egy Bölcse nevű emberé volt, változtatta sárgává és fénylővé a dolgokat, olyan sárgává és fénylővé, mint a lemenő Nap korongja.

André Warinovszkij annyira buta volt, hogy még a rokonait sem tudta számon tartani. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő egy nagyon terebélyes és szerteágazó fának volt egy beteg mellékhajtása. Még jó, hogy a bal alkarján lévő kusza, fára emlékeztető mágikus tetoválás, amelyhez hasonlóval büszkélkedhetett Balatonnyolcali minden lakosa, segített eligazodni a genealógia sűrű útvesztőjében.

Balatonnyolcalit a nagyanyja, Erzsébet Haláldi alapította, egyedül. Abba a kis vályogházba menekült a koholt vádak alapján elindított szegedi boszorkányperek elől, amely Balatonnyolcali közepén áll. Habár nagyanyja még hétszázhárom évesen is érintetlen volt, huszonhat gyermeket szült abban a házban, egyetlen teliholdas éjszaka leforgása alatt. Tizenegy fiút és tizenöt lányt. Noha gyermekei testvérek voltak, mindnyájan más-más álnevet kaptak, nehogy a Halál vagy a Balaton partján portyázó vízidémonok rájuk találjanak. Miután a Halál kiderítette Erzsébet Haláldi igazi nevét, és magával vitte a hétszáztizenegy éves öregasszonyt, gyermekei lettek Balatonnyolcali örökösei, akik bonyolult vérfertőző kapcsolatokat létesítettek egymással. A beltenyészet azonban hamar felütötte fejét. A romlott, természetellenes kapcsolatoknak az André Warinovszkijhoz hasonló, testi- és szellemi fogyatékos gyermekek lettek a rohadt gyümölcsei, akik csak nagyon ritkán éltek pár évtizednél tovább.

Vitathatatlan, hogy Erzsébet Haláldi huszonhat gyermeke közül Sándor Kriszteva volt a legrosszabb. Amikor tizenévesen a lázadó korszakát élte, a falu minden házának falára kiragasztotta a Petőfi keze által írt Tizenkét Pontot, csegevárás pólóban és vastag szivarral, amelyet magától a Forradalmártól kapott, a szájában járt-kelt rokonai között, és reggeltől estig a kommándánte akkordjait pengette, éjjel pedig azt skandálta, hogy „Ruszkik haza!” Egyesek a faluban azt beszélték, hogy előbb-utóbb Sándor Kriszteva is be fog csavarodni, ahogy az a norvég ámokfutó, akinek a lelkén hetvenhét ember vére szárad, mások úgy tartották, Sándor Kriszteva nem normális. Pont. És nincs „előbb-utóbb”, múlt idő van meg szerencse, hogy eddig nem történt tragédia.

Amikor Sándor Krisztevának huszonévesen sámán és sátánista korszaka volt, egész Balatonnyolcali zengett az üvöltő blekmetáltól, a meditációs muzsikáktól és a szeánszok alkalmával megidézett holtak trécselésétől. Sándor Kriszteva akkoriban gyakran rendezett szeánszokat. Sok halott meg is jelent neki, többek közt a Költő, akit a kegyetlen élet a közeli Balatonszárszón ítélt vonat általi halálra. Sándor Kriszteva a Költőtől sajátította el az írás alapjait, amelyekre a mai napig építget. A szeánszok után csak az volt a bökkenő, hogy a megidézett holtak nem tudtak visszamenni oda, ahonnan jöttek, ezért a Balaton fenekére kellett költözniük, a vízidémonok és a cápasellők közé. Azt beszélik, akkoriban Sándor Kriszteva inkubuszokkal és szákubuszokkal egyaránt hált, ezért lett – ahogy a testvérei mondják – „biszszex”. A tizennégy éves André Warinovszkij azonban ezt nem hitte el. Hol fért volna el annyi busz – akár inku, akár száku – abban a kis viskóban? És mi lett volna a szegény biszszszel, amely valószínűleg egy sz-szel hosszabb, mint a buszok?

És most, mire Sándor Kriszteva a harmadik X-et is elhagyta, itt van az alkimista korszak, melynek köszönhetően – egy nagyszabású transzmutáció miatt – a falu minden lakója kimérává változott, és rejtelmes módon a csillagok is eltűntek.

Az imént felsoroltakból következik, hogy különös hóbortjai és gaztettei miatt egyik rokona sem érintkezett szívesen Sándor Krisztevával, aki egyedül, számkivetetten élt a nádasban. Az a hír járta róla, hogy világokat épít ákom-bákomokból, egyetlen toll és egyetlen papír segítségével, majd elpusztítja őket egyetlen mozdulattal, ha úgy tartja kedve. Sokan még azt is kétségbe vonták, hogy Sándor Kriszteva a rokonuk. André Warinovszkij ennek ellenére szeretett nála lenni, de csak titokban járt hozzá.

A nagybátyja az udvaron tevékenykedett, amelyen szürke tollakat kavargatott a kora esti nyári szellő. A férfi a hastoknál ült, és egy hattyúhoz hasonló madarat kopasztott éppen, amikor felfedezte, hogy a borotvapengéket termő fűzfák árnyékában suta majommozgásával André Warinovszkij lopakodik a háza körül. A madár sovány volt és csontos, piszkosfehér bőre előbukkant a leforrázott és megtépett tolltakaró alól, a szárnyai pedig olyanok voltak, mintha egy törés után rosszul forrtak volna össze, képtelenségnek tűnt, hogy valaha is repülni tudott velük. Valószínűleg röpképtelen madár lehetett, mert a szárnyak csak béna csonkok voltak a képzelet szárnyaihoz képest.

– Miez? – kérdezte érdeklődve André Warinovszkij, amikor közelebb lopódzott nagybátyjához.

Sándor Kriszteva olyan pillantást vetett rá, amilyet csak a legnagyobb mágusok szoktak, mielőtt egy lélegzetelállító trükkel kápráztatják, vagy inkább bűvölik el a publikumot.

– Ez, drága barátom – mosolygott –, a realitás.

Placcs…

A szó, amely teljesen ismeretlen volt André Warinovszkij számára, mint egy kacsázó kő, úgy kavarta fel a lélekvizet. De a fiú most nem foglalkozott vele, ugyanis meghallotta a hangot. A majomkíváncsiság felülkerekedett a katakrézisen.

– Mivót ez? – kérdezte André Warinovszkij.

– Micsoda?

– Ez! Mintha abbó’ a dobozbó’ gyönne.

André Warinowszkij a hastok mellé guggolt, amelyen a realitás teteme mellett, egy üveggömbbe zsúfolva a csillagok fénylettek. A fiú a fülét az asztal alatt lévő díszes dobozhoz szorította – onnan jött a nyivákolás és a kaparászás.

– Ja, ez – színészkedett Sándor Kriszteva. – A szürke hattyú gyomrából szedtem ki.

A férfi a hastokra tette a díszes dobozt, majd elővett valamit belőle. A kis izé nem volt eleven és tárgy sem volt, talán egy idea volt, amely véletlenül materializálódott, de az is lehet, hogy egy olyan fogalom volt, amely valamilyen okból kifolyólag, talán egy baleset következtében, az anyagi világban fogalmazódott meg – persze lehetséges, hogy a kettő ugyanazt jelentette. Így, testet öltve a kis izé amolyan gilisztaszerűnek tetszett, a bizonytalan körvonalakkal rendelkező testének a közepénél a két fele derékszögben zárult.

– Úristenezekösszevannaknőve! – kiáltott fel André Warinovszkij.

– Bizony ám! – dicsekedett Sándor Kriszteva, és újra elmosolyodott. – Idenézz!

Azzal Sándor Kriszteva megfogta a kis izét, amely nyivákolt és kapálózott, de nem vehette fel a versenyt kínzója emberfeletti erejével. A derékszög derékba tört. A kis izé, amely a realitás gyomrában végtelen lehetett, de itt tizenegyezer-nyolcszázharmincöt karakterre zsugorodott össze, két vége görcsösen összeforrt, teste pedig megtekeredett.

Halk motozást hallottak a nádasból.

– Biztos valamelyik falubeli – suttogta Sándor Kriszteva – Jobb lesz, ha elmész. Nem kéne, hogy velem lássanak.

André Warinovszkij felpattant, és befutott a borotvapengéket termő fűzfák alá, utána a nádasban húzta meg magát, amíg a zaj meg nem szűnt. Elrejtőzött a lidércfények közé, amelyek a három részre szakadt Magyarország idején elásott kincseket őrizték, a nádas mocsaras részére. Néhány emlős rák és tüdős angolna belekapaszkodott a szőrébe. Csak akkor mert előbújni és hazaindulni, amikor már az ég szuroksötét lett.

Késő éjszaka ért haza. Az anyja, Zsuzsanna Nemél már aludt. Csak az apja, László Tamaran üdvözölte, csaholva, de André Warinovszkij ahelyett, hogy megdögönyözte volna, a szobájába ment, és lefeküdt a szalmazsákra. Alig tudott aludni az éjjel. Akkor érezte igazán, hogy fodrozódik a lélekvíz. Realitás – milyen furcsa szó, tűnődött magában. Egész éjjel ízlelgette és forgatta a szájában a szót, miközben a lélekvíz tajtékzott.

Másnap délben, amikor az apját fürdették, André Warinovszkij elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megkérdezze anyját.

– Idesanyám – szólt André Warinovszkij –, tuggya maga, mi az, hogy rea…reall…reallitás?

A szót, amely másként csengett, mint a nyelvük többi szava, amely úgy hangzott, mint egy istenkáromlás egy eddig ismeretlen – vagy elfeledett – nyelven, már-már kimondani is fájt. Az anyja szinte nyársra húzta a tekintetével, úgy nézett rá, mintha a legcsúnyább szó hagyta volna el a száját. Egy pikkelyes kalapács teteme puffant a földön. László Tamaran őrülten vonaglani kezdett. A szó neki is fájt. Ketten alig bírták lefogni.

– Kitől hallattad ezt az ocsmány szót?! – kérdezte ingerülten Zsuzsanna Nemél, majd a három centiméter vastag marhalánccal László Tamaran hátára vágott, hogy az fejezze már be a dühöngést.

André Warinovszkij hallgatott.

– Meg ne halljam még egyszer! – vicsorogta az anyja, tűhegyes fogai megvillantak nyáltól tajtékos szájában.

Zsuzsanna Nemél ráöntötte férjére az egyik dézsa vizet, majd a zsírszappannal dörzsölni kezdte hitvese bundáját. Az anyja sokáig csutakolta az apját, majd a második dézsa vízzel leöblítette a bundát, aztán zsírban dinsztelt fokhagymával bekente László Tamaran füle tövét, nehogy az ember nagyságú denevérek elragadják vagy megsebezzék az éj leple alatt.

– Realitás – motyogta engedetlenül André Warinovszkij.

Egy zongora-szamár-borjú kinyögdécselte utolsó harmóniáját. Zsuzsanna Nemél, aki a fürdetés után a borotvapengéket termő fűzfa alá heveredett hűsölni a viperafejű tulipánok közé, felpattant, és letörte a fűzfa egyik termését, majd amikor André Warinovszkijhoz ért, úgy tökön rúgta fiát, hogy a tökök a szájüregben landoltak, és ott is maradtak, amíg a fiú öklendezve ki nem köpte őket. Zsuzsanna Nemél felkapta a pikkelyes kalapács tetemét, és ütlegelni kezdte fiát. Az ütések záporoztak. A nagy hangzavar miatt a rokonok kijöttek házaikból, és szemmel verték André Warinovszkijt.

– A nyelv, már megint az a tiltott, ósdi, elavult, kibaszott, rossz nyelv – bömbölte Zsuzsanna Nemél, és a borotvapengével kivágta a megalázott André Warinovszkij nyelvét.

Bujdosott volna André Warinovszkij, bujdosott volna messzire, mert a szégyen megbélyegezte rokonai előtt, akik az eset után kiközösítették. Elhatározta, hogy felkutatja a szürke hattyú fészkét, és összetöri a tojásait, de nem lelte sehol, nem is jutott messzire. Úgy érezte, mintha egy ákom-bákomok által határolt szűk világban bolyongana. Hiába indult keletnek, hiába indult nyugatnak, északnak, majd délnek, mindig szülőfalujába érkezett – a legtöbbször oda, ahol a kavicsokat dobálta a Balatonba. André Warinovszkij folyton visszatért Balatonnyolcaliba, ahol a naptárak mindig augusztus 8-át mutatnak, ahol a foglyul ejtett és a csoda díszes dobozába zárt idő és tér egyenesei összerándulnak és összeforrnak és megtekerednek, nyolcasformát öltenek és visszatérnek önmagukba és egymásba.

A Zsűri értékelése:

A stílusirányzatnak megfelelő felépítésű és tartalmú novella. A szöveg húzza maga után az olvasót, időnként rejtett csapdákba ejti, meghökkenti, majd megrágja és megemészti.

A mű megosztotta a zsűrit, a pontszámok két végletben mozogtak, de összességében tetszést váltott ki. Átlagpontszám: 5,00