1. helyezett (12. Ranglista, 2011.10.17.)

„Figyelj, mikor átsétálsz a mezőn

Figyelj, mikor röhögsz egy kék háztetőn

Figyelj, mikor tökrészeg vagy

Mikor a sárga fény az idegeidbe kap”

(L.K.I.: Korrekt figyelmeztetés)

„A világ szörnyen unalmas, drágám, se telepátia, se kísértetek, se repülő csészealjak nem fordulnak elő benne. A világot vastörvények uralják, és ez elviselhetetlenül unalmas. És ezek a törvények, ó jaj, megbonthatatlanok.”

(Monológrészlet, Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjéből.)

Presteign irodája Bauhaus stílusú, tökéletesen tiszta helyiség. Ahogy belépek, enyhe szorongás fog el. Presteign felkel asztalától, és átvág szivarja füstjén. Kezet rázunk. Jól jönne egy kedélyállapot-javító. Leülök. A helyiség elsötétül, az íróasztal fölötti falrészen képek villannak.

ÁLOMTÁR-ARCHÍVUM

01-es kísérlet. Páciens neve: Andrej. 51-es felvétel.

A hajnal acélszürke palástjában terpeszkedik a horizonton. Andrej leereszkedik a hágón, majd a tó partján a földre huppan. A felkelő nap első sugarai belobbantják a hajnalt, csillagok súlyozta köntöse magasba száll. Andrej megpihen a narancssárga fényárban. Nehéz kabátjából pálinkásüveget húz elő. Lecsavarja a palack kupakját, majd tartalmát egy húzásra kiissza. Kezére pillant, bőrén átragyog sárgáspiros érhálózata. A férfi feláll, majd meztelenre vetkőzik, és besétál a tóba. Dvořzak 9. szimfóniájának első tétele csendül fel. A víztükrön a mély hangok barna, a magasak sárga színeket elevenítenek meg. A tó felett széthasadó felhők mögül vészjósló sárga színű égbolt bukkan elő. Szikraeső olvad szét a víz színén. Andrej kelései forrni kezdenek. A zenét éles csattanás vágja félbe. Andrej megfordul. Újabb csattanás. Hatalmas fehér rakéta lő ki az égbe. Andrej kelései vizeletet fröcsögve szétrobbannak.

Az igazgató kikapcsolja a vetítőt. A neonok a plafonon azonnal bekapcsolnak.

– Iszik valamit?

Jól jönne, de nem kísértem a sorsot.

– Nem, köszönöm.

– Remélem, nem zavarja, ha én mégis.

Kihúz egy fiókot, elővesz egy üveg vodkát és egy vizespoharat. Rejtett hangfalakból Duke Ellington Take the „A” Train című darabja szól. A lejátszó az asztallapba építve.

A nevem Carl. A Kék Fény társaság ügynöke vagyok, és egy eltűnt férfi ügyében nyomozok.

– Tudja, ez a fickó, Andrej, sok fejtörést okoz nekünk.

Jelentőségteljesen felhúzza szemöldökét, miközben nagyot kortyol a vodkából.

– Minden róla készült fotóra szükségem lesz. Továbbá, amennyiben rendelkeznek bármilyen hangfelvétellel, amin hallható a hangja, kérem, adják át nekem.

– Persze, persze, Carl. Ugye szólíthatom így?

– Csak nyugodtan, Borisz.

– Megnyugtathatom, mindent összekészítettünk önnek. Az egyetlen támpont az álomfelvétel. Andrej minden éjjel álmodott, és ami közös volt az álmaiban, az a fehér rakéta.

– Tehát ez az egyetlen nyom.

– Sajnos, igen, Carl.

– Tudja, Borisz, ez nem sok – bólint magabiztos mosollyal arcán.

– Biztos nem kér?

Az üvegre pillant, majd reakcióm fürkészi. Tesztel a szemét.

– Nem, köszönöm.

– Ahogy gondolja.

– Mióta is dolgozik a Társaságnak, Carl?

– Nyolc éve. De miért fontos ez?

– Ez csak baráti csevej, Carl.

Egyre ingerültebb vagyok.

– Tudtommal hivatalos kihallgatás.

– Az istenért, Carl! Ne legyen már ilyen merev, kérem. Lazuljon el, igyon velem egyet.

– Menjen a pokolba!

– Ugyan, Carl, erre semmi szükség.

– Arra nincs szükség, amit maga csinál, Borisz. Ha a Társaság nem tart alkalmasnak a munkára, minek citáltak ide.

Lágy, együtt érző hangnemre vált.

– Nézze, mi tisztában vagyunk vele, hogy ön a legalkalmasabb a feladatra.

– Sajnálattal vették tudomásul.

– Ahogy tetszik. De ez nem lényeges.

– Valóban nem. Ha arra kíváncsi, hogy iszom-e mostanában, kérdezzen rá nyugodtan, Borisz.

– Hogy áll az itallal mostanában, Carl?

– Kérdezze a feljebbvalóimat, Borisz.

A motelszobában egy kurva vár, és egy üveg vodka. A helyiség – egy asztalt, két széket és egy ágyat leszámítva – teljesen üres. A lány az asztal túloldalán, az ablaknak háttal ül. Piros blúzt visel, fekete miniszoknyával. Lecsavarja a vodkásüveg tetejét, majd színültig tölt két vizespoharat. Az egyiket ajkához emeli, a másikra csak rápillant, mire a pohár felém kezd csúszni az asztallapon. Mutáns hókuszpókusz.

ÁLOMTÁR-ARCHÍVUM

01-es kísérlet. Páciens neve: Andrej. 50-es felvétel.

Andrej álma ezüstszín fényár. A szoba hideg, falain kátrány, zöldszín foltokkal. Az ablak ágyával szemben. A földpadlón alumíniumtányér, benne tej. Az asztalon üvegpohár, hőmérő. A függönyön fény szivárog át. Andrej felhorkan álmában, súlyos takarói alatt. A függöny szétlibben. Mögötte a vásznon tejszín rakéta emelkedik a földről, iszonyú narancssárga füsttel és néma robajjal. Andrej hirtelen felriad. Anyaszült meztelen kipattan az ágyból, majd jobb öklével kiveri az ablakot. Hogy a szoba közepén magához tér, karján lecsorgó meleg vérét bámulva, a fagyos hajnali szél betör a helyiségbe. Szőrszálai apró antennákként meredeznek. Agya jelet kap, belei megremegnek. Az asztalon fekvő hőmérő higanyszála kirobban üvegágyából.

Reggelre a lány eltűnik, de nem vagyok egyedül.

– Jó reggelt, Carl. Hogy van?

A fickó, úgy huszonöt lehet, az ajtó előtt áll. Fekete öltönyt visel, fehér inggel. Lábán fekete bőrcipő. Feje kopasz, sűrűn tetovált. Jobb kezében egy pohár víz, balját kinyitja felém, melyben két Aspirint tart.

– Presteign úr küldött, a nevem Oleg. Én fogom sofírozni.

Beveszem a gyógyszert, miközben a fickó zakója zsebéből igazolványt húz elő. Nem blöffölt. Felülök az ágyban, majd az asztalra pillantok, melyen két vodkásüveg áll. Oleg cinkosan rám kacsint.

– Néha megesik.

Most tudatosul csak bennem, hogy meztelen vagyok.

– Felöltöznék, ha megengedi.

Oleg szó nélkül kisétál a szobából. Jó kutya.

Könnyű reggelit veszek, de előtte elküldöm Oleget, hogy szerezzen be pár dolgot, amire szükségünk lesz. Gyorsan végez. Egy Geiger–Müller-számláló, két videokamera állványzattal együtt, két pisztoly, lőszer és nyugtató.

Ami kiderül Andrej aktájából, az nem segít sokat, de legalább azt tudjuk, hol élt. Északra hajtunk, a Bahdaj állomás felé. A síkság lassan véget ér. A táj fokozatosan változik, a távolban erdők láthatók. Nem hiszem, hogy hazament volna, de a határon nem jut át, azt a Társaság felügyeli. Az állomást egy tucat katona őrzi, de az igazolványainkat látva azonnal átengednek a biztonsági kapun. Andrej fényképét nem ismerik fel, bár az is igaz, hogy szemmel láthatóan ittasak. Az állomás romokban. A gazdasági épületeket megbontották, lyukas tetők ásítanak az égbolt kékjére. A Geiger–Müller-számlálócső határértéken belül jelez. Tovább, észak felé. A betonút erdős területen vezet keresztül. A nomádokról nem sokat tudok. A Társaság ugyan nem háborgatja őket, de vissza sem enged senkit, aki egyszer átszökött a körzetbe. A táj újra síkságba vált. A távolban kis fekete pontok jelennek meg. Oleg beletapos a gázba. A pontok kunyhókká nőnek, miközben elérjük a nomád tábort. Felfegyverkezünk, majd kiszállunk az autóból. Ahogy a kunyhók között haladunk, megfigyelem a bizarr építményeket. Téglából és sárból tákolták össze mind, sok helyen égett fémtárgyakat beépítve. Életnek nincs jele. Körbejárunk jó néhány kunyhót, belülről is átnézzük őket, és videofelvételeket készítünk. Anyagmintákat veszünk, majd visszaindulunk a motelba.

Oleg és én hullámzó kedélyállapotban érkezünk meg. Miután biztonságba helyeztük a mintákat, és megtisztálkodunk, képtelenek vagyunk elfoglalni magunkat. Teszünk egy sétát a motel környékén, de ahogy a sötétség alászáll, egyre ingerlékenyebbek leszünk. A motelszobában Oleg egy üveg vodkát vesz elő az ágy alól, ami meglep. Talán már korábban járt itt. Az öreg Presteign biztosra megy. Oleg megkínál, de elutasítom. Behúzza az első felest, majd rágyújt. Elemi vágy támad bennem, az üveg után nyúlok. Presteign fölfordulhat. Az első üveggel hamar végzünk, majd elindulunk, hogy beszerezzünk egy újat. A benzinkút fényreklámja sápatagon izzik az éjszakában.

A falakon kátrány csillog a sötétben. Az ablakon túl a mindenütt jelen lévő morajlik. Égszín lombok hullámzó tengere. Oleg belép az ajtón. Kezében diplomatatáska. Az asztalhoz lép, majd kinyitja a táskát. Kék köd kezd előszivárogni belőle. Oleg ellép az asztaltól, láthatóvá téve a táska tartalmát, egy kéken ragyogó fémtárgyat, melyen a Kék Fény Társaság logója látható. Fémes csattanás hallatszik. Bőrömön kelések támadnak. Oleg könnyei elborítják arcát. Keléseim felrobbannak, vizelet átható szaga kíséretében. Az ablakból fehér rakétát pillantok meg, ahogy a magasba emelkedik, fémszín permetet szórva.

Ébredés a motelban. Oleg az asztalnál ül, kezében vodkásüveg. A palack alján ujjnyi ital. Tekintete ragyog. Felém néz, de jóval túl rajtam. Szavai higgadtak, határozottak.

Próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, miről beszél.

– Csak egy rémálom.

Oleg behúzza a maradék italt.

– Dr. Scipio tévedett.

Felülök.

– Miről beszélsz, Oleg?

– A kísérletekről, Carl.

– Milyen kísérletekről?

– Ne fáradj, Carl. A rakétaalkatrészek már évtizedek óta hullottak Komiföldre, mikor a Társaság megérkezett. Mi együtt éltünk a mutációval, Carl. Minket nem zavart, ha egyikőnk anélkül zárta vagy nyitotta ki az ajtót, hogy megmozdult volna. Mi nem szorultunk, segítségre. A Társaság pedig nem segíteni jött, hanem rajtunk kísérletezni.

Dühös leszek. Erről Oleg nem tudhat. Ő csak egy kisegítő. Meg kell ölnöm.

– Dr. Scipio rájött, hogy a képességünk fejleszthető. A kísérletek valódi célja nem az időutazás volt. A valódi cél a teleportálás képességének elősegítése. A társaságot nem zavarja a múlt, Carl. Őket csak a jövő érdekli. Téged azért küldtek, hogy megtaláld Andrejt, az elsőt, akinek sikerült. Képzeld csak el, ha más bukkan rá. Mennyi pénz és energia veszne kárba.

A fegyverem az asztalon hever. Amatőr hülye vagyok.

– A teleportáció csak az Ural menti térségben működik, hisz a sugárzás csak itt hat, ezen a rakétakísérletek fertőzte földön. Ahhoz, hogy a föld bármely más pontján ilyen mértékű radioaktív szennyezettséget érjenek el, legalább ötven év szükséges. Dr. Scipio csődöt mondott, Carl. A Társaság még nem tud róla, de már csak idő kérdése.

Az asztalon fekvő fegyverre pillantok.

– Ne áltasd magad, Carl. Nem állhatsz az utamba.

A fickó nem viccel.

– De miért vagy olyan biztos, hogy a Társaság elszúrta?

– Én vagyok az első, aki képes teleportálni.

A teljes neve Andrej Szolonyicin. Komoly fájdalmai vannak. Ezek a fájdalmak minden egyes teleportálás után erősödnek. Olvastam erről, mint tudományos hipotézisről. A teleportálásnak van egy komoly veszélye. Ha a teleportáló személy nem tud kellőképpen koncentrálni, atomjai az újra összeálláskor nem mindig kerülnek a megfelelő helyre. Úgy tűnik, Andrej az élő bizonyíték – világos, hogy miért nem ismertem fel. Személyisége viszont nem változott, a kísérleteket megörökítő felvételeken látottakhoz képest legalábbis. Andrej haldoklik kényszerű menekülése miatt ebben a folyton változó hústömegben. Andrej alkoholizmusa megpecsételte sorsát. A túlzott alkoholfogyasztás eredménye a mutáció, de a koncentrációzavart is ugyanez okozta. Talán már a következő teleportálás megöli.

– Tudom, mire gondolsz, Carl.

– Azért élsz, mert segíteni fogsz nekem.

– Hogy tudnék én segíteni neked, Andrej?

– Bizonyítékokat szerzel nekem.

– Miért tenném?

– Pénzért.

A nevem Carl Mazurski. Emberen végzett sikertelen kísérletsorozat szemtanúja vagyok. A Társaság, melynek dolgozom, nem bízik már bennem, bár még mindig bízik a képességeimben. Andrej Szolonyicinnel való találkozásom a megbízásom végét jelenti, de egyben egy új lehetőséget is. Andrej nagy mennyiségű Kék Fény-részvényt lopott új keletű képessége segítségével, így felbérelt, hogy dolgozzam neki. A kísérletek leírását tartalmazó dokumentumok Presteign páncélszekrényében vannak. Az orrom előtt nyitotta ki az öntelt barma. Mivel a biztonsági rendszer tökéletes, csapdába kell csalnom a fickót. Saját gazdáimat készülök leleplezni.

Borisz Presteign az íróasztala mögött ül, és éppen egy adag vodkát tölt ki magának. A redőnyök felhúzva. Arcán apatikus kifejezés ül. A láthatatlan hangszórókból Dizzie Gillespie Night In Tunisia című darabja szól. A telefon hirtelen megszólal. Felveszi a kagylót.

– Presteign.

Zakója zsebéből szivart és öngyújtót vesz elő.

– Nos, ha úgy érzi, hogy érdemi információval szolgálhat, kérem, fáradjon be.

Rágyújt a szivarra. Halk sípolás hallatszik. Presteign arca grimaszba vált, elejti a kagylót, majd megdöbbent kifejezéssel arcán lefordul a székről.

Szivarfüst és égett textil szaga fogad az irodában. Presteign asztala mögött fekszik, szivarja a szőnyeget égeti. Eltaposom a szivart, majd az íróasztalba épített zenelejátszóhoz lépek, és feltekerem a hangerőt. Csattanás hallatszik. Megfordulok. Andrej áll előttem. Egész testében remeg. Jobb kezében kamera, baljában az ahhoz tartozó állvány.

Helyszín: Borisz Presteign elsötétített irodája.

Egy képernyőt látunk, melyen függőlegesen ketté van osztva a kép. A bal oldali részen Presteign íróasztala mögött Andrej látható. Arca fájdalomtól torzult, légzése nehézkes, szemei vörösek, kidülledtek. Kezében papírt tart, erősen izzad. Előtte az asztalon félig üres vodkás üveg és egy vodkával teli vizespohár. A jobb oldali képmezőben egy romos csarnokbelsőt látunk.

Andrej (nagyot kortyol az italból).

Üzenet a civilizált világnak. A nevem Andrej Szolinyicin. A Kék Fény Társaság emberkísérleteinek bizonyítéka vagyok. (Fújtat, homlokáról izzadságot töröl le.)

Tisztelt Bíróság! Az előbb említett emberkísérletek részletes dokumentációja már úton van önökhöz. A kísérletek célja a teleportálás képességének elősegítése volt. Ezen felvétel feladata a végső bizonyíték bemutatása a tisztelt bíróságnak. Hamarosan kiderül, hogy a teleportálás megvalósítható. (Újabb pohárral tölt ki, majd azt is megissza. Az újra összeállás helyszíne a képernyő jobb oldali hányadában látható: Bahdaj állomás „D” csarnoka. Andrej arca eltorzul, egész teste remegni kezd.)

Mennem kell. Kérem, állítsák meg őket!

Andrej hangos csattanás kíséretében eltűnik, kék permetet maga után hagyva, majd ugyanabban a pillanatban megjelenik a másik helyszínen. Hirtelen fejéhez kap, két lépést tesz előre a kamera felé, majd obszcén csattanó hang kíséretében szétrobban. Húsa, belsőségei beborítják a falakat.

Nappal

Carlt látjuk, ahogy behajt a Bahdaj állomás kapuján. Megállítja az autót, majd kiszáll. Szemben csarnoképület. Kinyitja az autó csomagtartóját, és kamerát vesz elő belőle. Belép a csarnok ajtaján, majd felállítja a kamerát.

Carl a katonai ellenőrzőponton halad át. A katonák részegen integetnek a távolodó autó felé.

Autóbelső. Carl hátrapillant a hátsó ülésre. Az ülésen vaskos dokumentumköteg, rajta egy rekesz vodka.