Az ember, akit megtaláltak...

2. helyezett (12. Ranglista, 2011.10.17.)

A szekszárdi árvaház dolgozói 2011. szeptember 17-én, egy esős nap estéjén találtak meg az épület bejáratánál elhelyezett inkubátorban. A kórházi karszalagon, ami a kezemen lógott, az Ivánczi Kázmér név állt, így legalább nem kellett azon gondolkodniuk, hogy hogyan hívjanak. Helyette jutott idejük arra, hogy minél kegyetlenebb és agyafúrtabb módszereket ötöljenek ki, amikkel a lelkembe marathatják az alkotmányba foglalt keresztény erényeket. Több-kevesebb sikerrel jártak. Jó volt a magaviseletem, talán túlontúl is jó, ezért vonhattam magamra a nálamnál erősebb és agresszívabb sorstársaim figyelmét, akik gondoskodtak arról, hogy pihenőidőmben se unatkozzam.

Ezek a körülmények ösztönöztek arra, hogy megpróbáljak kitörni ebből a nem túlságosan marasztaló társadalmi közegből. Amikor csak tudtam, tanultam, hogy bekerülhessek egy rendes középiskolába, és az azzal járó kollégiumba, ahol talán jobb lesz a sorom. Ahogy elvégeztem az árvaház általános iskoláját, felvételt nyertem a Szekszárdi Irinyi János Szakközépiskolába, ahol kitanulhattam az informatikus szakma minden csínját-bínját.

Ennek elvégzése sem volt egy édes teher. Az ott töltött négy év alatt nem szereztem sem barátokat, sem barátnőt. Ebből kifolyólag fordíthattam oly sok időt a tanulásra, hogy végül a tanintézmény felvett engem rendszergazdának. Szerencsére én értettem a dolgomat, így kerestem annyi pénzt, hogy a kollégiumból való kitessékelésem után találjak magamnak egy albérletet. Megvolt a viszonylagos pénzügyi biztonságom.

A magánéletem azonban romokban hevert. Mivel nem volt már az életemnek következő szakasza, nem reménykedhettem, hogy majd akkor jobb lesz, a jelenlegivel kellett beérnem. Barátaim azonban a felnőttkorba való lépésem után sem akadtak, sem bárki más, aki viszonylag közel állt volna hozzám. A régóta jelen lévő depresszióm ekkoriban tetőzött.

A huszonegyedik születésnapomon, 2032. szeptember 17-én döntöttem úgy, hogy eldobom magamtól az életet.

A Paksi Szennyezett Zóna közelsége mindig is furcsán kellemes borzongással töltött el. Még az eszemet sem tudtam, amikor a tragédia bekövetkezett az atomerőműben. Valami isteni szerencsének köszönhetően a sugárszennyezettség egy viszonylag kis területre koncentrálódott, így nem néptelenedett el egész Közép-Magyarország. Úgy döntöttem, hogy életem utolsó perceit a radioaktív romok között töltöm el. Mégiscsak elegánsabb módja ez az öngyilkosságnak, mintha szimplán felakasztanám magamat.

A veszélyzónát drótkerítéssel zárták el a külvilágtól, ami mentén őrjáratok közlekedtek. Néhanapján kimentem, és néztem a romok közti derengést, így megfigyelhettem az őröket munka közben. Nem volt hát nehéz dolgom a bejutással. Amikor éppen nem járt arra senki, odafutottam a kerítéshez, a már előkészített zsákot rádobtam a szögesdrótra, majd átmásztam a karantén másik oldalára. Senki sem követett.

Az utam dús növényzetű, fákkal tarkított területen vezetett. Senki sem fogta vissza a katasztrófa óta a természetet, ami gyorsan a birtokába vette a zónát. Mozgást sehol sem észleltem: a sugárzás az állatoknak nem kedvezett annyira, mint a növényeknek. A távolban kihalt épületek sziluettjeit láttam. Valaha az erőmű intézményei lehettek, mára patkányoknak adtak otthont. Azok a rágcsálók még a legszennyezettebb területeken is megéltek. A hatalmas épületkomplexum nemsokára az orrom előtt magasodott. A valamikori erőmű képzeletbeli középpontja felé vettem az irányt.

Bár éjszaka volt, itt mégis minden jól kivehető volt a környezetből áradó derengésnek köszönhetően. A talaj, a falak, a növények mind fényt sugároztak. A sok zöldet leszámítva minden úgy nézett ki, mintha egyszer csak minden dolgozó fogta volna magát, és felszívódott volna. Valószínűleg így is történt azon a bizonyos napon.

Mindig arra mentem, amerre a derengés erősebbnek tűnt. Ezzel együtt nőtt a fejemben fellépő fájdalom intenzitása is. Amikor már szinte megvakultam a fényességtől, és a fejfájástól az ájulás kerülgetett, megpillantottam a tragédia helyszínét, a kettes számú reaktor épületét.

Egyszerre volt szörnyű és magasztos látvány. A hatalmas betonmonstrum tekintélyt parancsolóan magasodott az ég felé, ezen csak a testében tátongó hatalmas harapás tompított valamicskét. Onnan tört elő a rettentő fényesség.

Fülemből vér csorgott, és minden erőm elhagyott. Utolsó erőfeszítésként a tünemény centruma felé vonszoltam magam. Szánalmas életem azon ritka pillanatainak egyike volt ez, amikor boldognak éreztem magam. Fényben sétálni, micsoda élmény! Amikor már úgy gondoltam, hogy ezért mégiscsak érdemes volt élni, kifordult magából a világ.

Egy kórházi szobában ébredtem, utolsó emlékként sötétség kavargott a fejemben, az isteni fényességnek nyoma sem volt. Csendben körülnéztem, és az ágyam mellett egy gyönyörű nőt pillantottam meg. Úgy éreztem, mintha már láttam volna valahol, de nem bírtam rájönni, hogy hol. Örökre beleégett szívembe az arca, és az a boldogsággal vegyített meglepetés, ahogyan eszmélésemet konstatálta. Mint kiderült, három hónapig kómában voltam. Mégsem ez volt a legnagyobb sokk, ami ért, hanem az, hogy számomra a plusz három hónap mellett eltelt mínusz harminc év is.

2002. december 17-ét írtunk aznap.

A gyönyörűség, akit ébredésemkor pillantottam meg, a Bakó Aranka nevet viselte, és az én önkéntes ápolóm volt. Ő talált rám három hónappal azelőtt a Paksi Atomerőmű egy olyan szegletében, ahol csak akkor jár élőlény, amikor a dolgozók az öt évenkénti rutinellenőrzést végzik. Volt is nagy szenzáció a felbukkanásom körül.

Az ember, akit megtaláltak, pedig el sem veszett. Így szerepeltem az újságok hasábjain. Három hónapig próbáltak rájönni, hogy ki vagyok, és hogy kerültem oda, a segítségem nélkül azonban nem jutottak semmire. Aztán később azzal sem sokra.

Ugyanis úgy döntöttem, hogy a legbölcsebb az lesz, ha hallgatok az én kis időutazásomról, lehetőség szerint magam is elfeledem azt. Úgy éreztem, kaptam Istentől egy esélyt, hogy felépítsem az eddig nem létező életemet. És éltem ezzel a lehetőséggel. Azt hazudtam, hogy a nevemen kívül semmire sem emlékszem. Így maradhattam Ivánczi Kázmér, a titokzatos. Nem pedig Ivánczi Kázmér, a talált elmebeteg, aki azt képzeli, hogy a jövőből jött.

Az Erőmű vezetősége mindent megtett, hogy ne okozzak nekik semmilyen galibát. Így is kész csoda volt, hogy fenn tudtak maradni ezekben a válságos időkben. Ezért és a számítógépekkel való szakértelmemért cserébe adtak munkát, szállást, pénzt, egyszóval mindent, amivel újrakezdhettem. De a legfontosabb az volt, hogy Aranka közelében maradtam.

Meg is lett az eredménye. Pár hónapon belül egymásba szerettünk, egy éven belül összeházasodtunk. Mondanom sem kell, a templomi esküvőn szinte mindenki a menyasszony térfelén foglalt helyet. Mégsem szontyolodtam el, mert ők most már az én rokonaim is voltak.

Mivel szülők nélkül nőttem fel, féltem a gyerekvállalástól, ám Aranka unszolására, házasságunk hatodik évében úgy döntöttem, hogy vágjunk bele. Bő egy év múlva, amikor már éppen kezdtünk kétségbe esni, küszködéseinket siker koronázta. Aranka egyik nap egy pozitív terhességi teszttel fogadott, amikor hazaértem a munkából.

Az elkövetkező kilenc hónapban úsztam a boldogságban, teljesen kiűztem magamból a depressziót és előző életem emlékeit.

A halálom napja egy átlagos munkanapként kezdődött. Ültem a szerverszobában, végeztem a munkámat, azaz vezéreltem azokat a programokat, amik az erőmű működését szabályozták… nem részletezem, úgysem értené senki. A munkaidőm lejárta előtt fél órával jött a telefonhívás: a feleségem a szekszárdi kórházban van, és elfolyt a magzatvize. Hamarabb jött, mint gondoltam. Azonnal befejeztem, amit éppen csináltam, felelőtlenül bezárva a futó programokat. Ez okozhatta a központi számítógép lefagyását.

Felkaptam kabátomat, és kisiettem az épületből. Ekkor hallottam meg a tompa morajlást, ami a földből áradt. Azonnal tudtam, hogy nagyot hibáztam. Magamat meggondolva visszafelé siettem, pedig hallottam, ahogy a hangszórókból üvölteni kezdett az evakuációs protokoll szövege.

Akkor tört rám a fényesség, amikor visszaértem a szerverszobába. Ugyanolyan isteni érzés volt, mint amikor először átéltem. Vagy át fogom élni, nézőpont kérdése.

Itt azonban időutazás helyett a halál várt rám.

Az épületkomplexum fölött lebegett a lelkem, és én tisztán láttam mindent. A fényességet, a dolgozók kiáramlását az erőműből… de engem mindez hidegen hagyott. A gondolataim Aranka és a születendő gyermekünk körül kezdtek forogni. Aztán mintha szél ragadta volna el lebegő lélektestemet, Szekszárd felé repültem. Pillanatokon belül egy kórházi teremben találtam magamat, ahol a feleségem feküdt egy ágyban, és a karjában tartott egy alvó kis testet. Boldogság járta át lelkemet, ahogy őket néztem.

Hamarosan azonban egy nővér és egy orvos érkezett. A nő elvitte a kisdedet, az orvos pedig gondterhelt arccal leült Aranka mellé.

Tudatta vele a halálom hírét.

A feleségem nem tört ki könnyekben, nem hisztizett, csak a mennyezetre meredve feküdt, akár egy katatóniás. Én őt néztem, és lelkem sírt a fájdalomtól. Gyászoltam saját magamat. Egyetlen vigaszom az volt, hogy valahol a kórházban alszik a gyermekem, akit már soha nem ismerhetek meg.

Aranka váratlanul felkelt az ágyból. Kiment a szobából, én pedig követtem őt. A kórház sötét folyosóin bolyongtunk, a nővérek pillantása elől bujdosva.

Végül megleltük, amit kerestünk: a szobát, ahol a csecsemők pihentek. A feleségem hamar megtalálta a kis porontyunkat, és kiemelte a kiságyból.

Ekkor észleltem a bajt. Ordítani próbáltam, hogy tegye vissza, hova viszi, miért viszi, de hiába, a lelkem csendes maradt. Aranka pedig kisettenkedett a kórház épületéből, és a talpa alá vette Szekszárd utcáit. Fertályóra múltán megálltunk, és a feleségem felnézett az előttünk magasodó épületre. Lelki szemeimmel követtem pillantását.

„Nincsen apám, se anyám, csak Istenem és Hazám”, állt a felirat, fölötte pedig, jócskán nagyobb betűkkel az, hogy „SZEKSZÁRDI ÁRVAHÁZ”. Aranka egy utolsó csókot nyomott a csecsemő arcára, majd a bejárat melletti inkubátorba rakta. Megnyomta a csengőt, aztán dolga végeztével továbbállt. Én azonban itt maradtam, és a gyermekemet néztem.

Fél perc sem telt bele, és egy apáca lépett ki az ajtón. Kivette a csecsemőt az inkubátorból, majd a karjában tartva ringatni kezdte. Hirtelen észrevett valamit, és megvizsgálta a gyermek karszalagját.

„Ivánczi… Kázmér… Szerencsésnek mondhatod magad! Bár az anyád eldobott magától, Isten most a kegyelmébe fogad”, mondta, és belépett az árvaház kapuján. Nagyon ismerős volt nekem a nővér, bár mikor utoljára láttam, jó tizenöt évvel idősebb volt.

Gondolataim újra a feleségem körül kezdtek forogni, és mint legutóbb, hamarosan mellette találtam magam. Egy tömbház tetejéről nézett farkasszemet a mélységgel. Ebben a játékban sosem teljesített túl jól, ezúttal is alulmaradt. Teste az esőcseppekkel vállvetve zuhant alá és zúzódott szét a szürke betonon.

Ezen a ponton léptem át én is a túlvilágra.

Elkövettem tehát egy-két dolgot Isten szabályai ellen, de mentségem is van mindegyikre.

Öngyilkosságot akartam elkövetni… nem csoda, hisz a véremben van.

Hazudtam az embereknek magamról… mi mást is tehettem volna?

Végül pedig teherbe ejtettem a saját anyámat… honnan tudhattam volna, hogy ő az? Korábban sosem ismertem.

De végül két dologra rádöbbentem: azért volt nekem ismerős Aranka a kezdettől fogva, mert énrám hasonlított. Pontosabban, én hasonlítottam őrá.

A másik dolog pedig, amire rájöttem, hogy mennyire igaz a mondat, amit a biológia tanárom mondott még az árvaház iskolájában: a férfiak tudat alatt az anyjukhoz hasonló párt keresnek maguknak.

Akkor tehát, Szent Péter, beengedsz végre a Mennyek Kapuján, vagy mehetek a Pokolba?