Műértékelés - Döntő

William Golding, akinek tanítóként volt alkalma jobban is megismerni a gyerekek viselkedését, a háborúban szolgálva pedig csalódni az emberiségben, ezzel a könyvvel elismert íróvá vált. Talán nem csoda, hogy jó ideig minden kiadó kiadhatatlannak ítélte, mert kényes témákat feszeget: emberi ösztönök, gyermeki brutalitás, és a társadalom valódi mozgatórugói. Azok a nevelési elméletek, amik az ember eredendő jóságán alapulnak, nem tudtak mit felelni a nyers őszinteségre, amivel az író elővezeti a történetet.
A legyek ura kötelező irodalom szokott lenni, elolvassuk, elborzadunk, talán álmodunk is tőle valami csúnyát. De hiába írjuk tele a jegyzeteinket olyan közhelyekkel, hogy az ember valójában vadállat, a regény üzenete ritkán jut el abba a részünkbe, amit az ilyen üzenetek fájdalmasan megfekszenek. Talán jobb is így, egy kamaszkorú embernek épp elég baja van enélkül is.
 
A legyek ura úgy indul, mint több kalandregény: gyerekek csoportja kerül egy lakatlan szigetre, és megpróbálnak terveket kidolgozni a megmenekülésre, és, mivel tudják, hogy az embereknek együtt kell működniük a boldogulás érdekében, valamiféle társadalmat létrehozni. Ebből az alaphelyzetből nem egy vidám robinzonád kerekedik, hanem valami sokkal csúnyább, de egyben logikusabb dolog. A gyerekek vezetőt választanak, és gyűléseket szerveznek, s két ambiciózus fiú emelkedik ki a többi közül: Ralph és Jack, akik a könyvben a két ellenpólust, az értelmet és az ösztönöket képviselik. Eleinte jól megférnek egymással, de fokozatosan szembefordítja őket a hatalomvágy és eltérő szándékaik: Ralph a megmenekülésre gondolva a tűz táplálását tartja a legfontosabbnak, míg Jack és különítménye a húst, a vadászatot. Ahogy a két vezér ellenséggé válik, úgy feszül egymásnak a fejekben ösztön és értelem. A gyerekek kitalálnak maguknak egy szörnyet, hogy legyen valami célpontja megfoghatatlan félelmeiknek. Ekkor a csoport már végérvényesen kettészakadt, és Jack áll nyerésre: az ő csapatában (sőt, már törzsében) nem kell a jövőre gondolva feladatokat végrehajtani, szabadon ki lehet élni az ösztönöket. És Jack, akár egy totalitárius vezető, azt is jól tudja, hogy a tömegnek saját öntudata van, és hogy egy kitűzött célnál is hatalmasabb közösségformáló erő a félelem.
A két vezéralak mellett közelebbről megismerünk még egy szemüveges, kövér fiút, akit mindenki gúnynevén, Röfinek szólít, és akinek nem is tudjuk meg az igazi nevét. Ő nem rendelkezik a vezérséghez szükséges testalkattal és karizmával, de Ralphnak továbbadott ötletei sokat segítenek a "társadalom" megszervezésében. Annak azonban, aki vademberek között egyedül áll az ész oldalán, nem lehet más a sorsa, mint tragédia.
Amikor a gyerekeket végre megtalálja egy hadihajó legénysége, a sziget lángokban áll, több embert megöltek, és éppen hajtóvadászat folyik Ralph ellen. Amint a túlélők meglátják a közéjük lépő katonát, mintha varázslat törne meg, üldözőkből és üldözöttekből újra azok lesznek, akiknek a felnőttek társadalmában lenniük kéne: gyerekek.
 
A legyek ura nem derűs olvasmány. Többrétegű, tele van szimbólumokkal és utalásokkal, mégis egy véres természetfilmre emlékeztet, amit még kegyetlennek sem nevezhetünk, hiszen ilyenek a dzsungel törvényei, ilyen a világ a civilizáción túl. A narrátor szinte végig olyan tárgyilagosan írja le a szereplők viselkedését, mintha egy természetfotós teleobjektívjén át figyelnénk őket. Részvétet csak a drámai tetőpontokon mutat, de ennél többet nem is kapunk tőle. Amikor a regény véget ér, kétségek között hagy minket, nem tudjuk, mi lehetett volna a megoldás az elállatiasodás ellen. Csak magunktól kérdezhetjük, hogy mi volt a rossz, hogyha nem az egész.
Golding azt mondta, őt a világ nevelte pesszimistává, és A legyek urát olvasva nekünk is az az érzésünk, hogy ez valójában realizmus. Ugyanis minden logikus és tiszta, nincs más tényező, mint egy elzárt sziget, és az emberi személyiség.

Zsűri szavazatai: