Antológia 2.

Valami gond van az Első másodperc beillesztésével, ugyanis 7 oldal ürességet jelenít meg a Google doksi. (Ez alapján én történelmi témában 5-ös megfelelést adnék - tekintve, hogy az első másodpercben valóban jobbára a büdös nagy semmi volt, némi energiával, amit persze betűkkel nehéz megjeleníteni, de erősen túlírt - 7 teljes oldal? -, tehát a többi egyest kapna. Viszont az ötlet jó.)

Kedves Szerkik!
Ma kilenc újabb nevezés futott be, igaz "csak" öt szerzőtől. Három mű Profundistól, aki most legújabban Urbánszky László álnéven fut, de a beküldött írásaiból kettő korábban felkerült a Skaf jegyzetekbe, mint ajánlott, történelmi jellegű írás. Tekintve a személye körül és a pont általa megfogalmazódott problémákat, az lenne a javaslatom, hogy esetében a pontozást ugyanúgy tegyük meg, mintha egy először olvasott novellával találkoznánk, de a helyezéstől tekintsünk el akkor is, ha pontok alapján benne lenne az első háromban. Azt, hogy belekerüljön-e a kötetbe amúgy is az első oszlopokban lehet jelezni, ennek semmi akadályát nem látom. Személy szerint a helyezésének sem lennék ellene, de az csak sértődéseket és végeláthatatlan vitákat szülne a Karcon.
Kinek mi a véleménye?

Még egy szűk hét van hátra. Ma is jött két jó írás, ha mostantól maradna ez az átlag, egyész jól állnánk a végére. Aki, ahol teheti, legyen szíves, kicsit zörgesse meg a harasztot, hátha valaki elfeledkezett a beküldésre szánt novellájáról...
Köszönöm!

Sziasztok!
A mai napon elérte a tucatota pályázati kiírásoknak megfelelt írások száma. Meglepő, hogy a történelmi háttéranyag hatalmas, tarka tömege ellenére milyen nagy arányban képviselik magukat az utópisztikus témájú művek.
A pontozótábla a novellák sorában AP oszlopig várja a pontozásokat. Bár kissé jobbra tolódott a táblázati rész, nem rejt semmiféle identitást a dolog, és próbáltam kezelhető formátumban tartani. Kérem, használjátok, és a jobbító szándékú kritikáktól se kíméljetek se engem, se a műveket!

Sziasztok!

Szólok most mindenkihez, aki ezt láthatja. Kértem a kilépésemet Évától és Tamástól a 3., illetve a további antológiák szerkesztőségéből. Ezzel párhuzamosan felmerült, hogy a SKAF-jegyzetek tábláról lehet, hogy le kéne tiltani, de ha nem megoldható, ezen már ne görcsöljünk, úgysem megyek oda belekontárkodni. Így viszont a szavazataim érvényüket vesztik, mindössze történelmi jelleggel maradhatnak ott, tehát szerintem töröljétek az oszlopomat.
Mivel az antológiák szerkesztőségének nem kívánok tagja lenni, a tematikus pályázatok zsűrijéből is kilépek. (A Bp200 még előtte indult, azt kitöltöm. Az már nem vonható vissza.) Ha nem jönne ki jól, hogy leszedjük a nevemet, maradjon ott, de nem veszek részt a zsűrizésben, illetve egy hirtelen felindulásból elkövetett nyilvános hsz a Karcon maradt utána bizonyítékul, de eltűntethetem, mert rosszat nem akarok.
A lemondásom azonban végleges, bár az érintettek még nem reagáltak, de én innentől effektív munkát úgysem végzek (eddig sem tettem, amiért már jogos lenne a kirúgás).

Nem ez van fönt a Karcon, azért teszem fel ide. Kéretik megbírálni.

Vodka és vér

A fekete gőzmozdony komótos lassúsággal futott be az emberektől nyüzsgő pályaudvarra. Ivan Grisin feszült arccal dobolt a maszatos vonatablakon, tekintete a peronon ácsorgókat fürkészte. A katonák és a civilek egybefüggő, szürke masszává mosódtak a szőke népbiztos búzakék szeme előtt, mialatt a bal kezét díszítő hat ujj – az ereiben keringő sámánvér félreismerhetetlen jele – kaotikus ütemet vert az üvegen.
A grúz származású komisszár ki nem állhatta Moszkvát, főként Szibéria fagyott nyugalma után, de nem utasíthatta vissza az NKVD meghívását, melyet sosem látott felettese, Bogdanov ezredes tolmácsolt.
– Haladéktalanul a fővárosba kell jönnie, Grisin! – A titkosrendőrség főtisztjének szavait nem egyszer alig értette a füléhez szorított telefonkagylóban. – Az a hír járja, kiváló munkát végez ott a tajgán, és a szóbeszéd népünk vezetőjének füléig is eljutott.
A népbiztos Sztálin felemlegetésétől megrázkódott. Ha a Szovjetunió első titkára felfigyelt valakire, az többnyire fenyegető veszélyt jelentett.
– Természetesen – biztosította lojalitásáról az ezredest –, ez számomra rendkívül megtisztelő.
– Remélem is! – vágta rá Bogdanov. – Hát, csak igyekezzen, fiam, két hét múlva az irodámban akarom látni!
Grisin a hívás óta legalább százszor megátkozta magát, amiért sugallatai hangját követve olyan kiváló munkát végzett. A nagyapja még sámánként tevékenykedett a tajgán, a szülei már a Gulágon végezték. Ő maga is könnyen hasonló sorsra juthatott volna, ha Sztálin végül nem dönt másként.
Grisin népbiztossá való kinevezése kezdetére elfeledte az átnevelő tábor megpróbáltatásait, de a belévert ideológia nem engedte, hogy a bűnözőket futni hagyja. Emlékezetében halványan rémlett még, amikor a rendszer bőrkabátos kopói elhurcolták a szüleit, és gyakran elgondolkodott rajta, hogy mára ő is az Acélember szenvtelen arcú pribékeinek egyikévé vált.
Az ilyen önmarcangoló pillanatokban csak a nagyatyjától tanult ősi rítusok segítettek neki a problémáktól eltávolodni: a vén sámán lelke egyenesen felröpítette az ágas-bogas Világfa csúcsáig, ahonnét életet történéseit a kellő távolságból szemlélhette.
Loppal végzett meditációi időnként családja védőszellemével is összehozták; egy hatalmas barnamedvével, akit a Kaukázus mélyén a nagyapja ölt meg, hogy a karmaiból font nyakláncot amulettként az unokájának ajándékozza. A hatalmas fenevad titkokat sugdosott, és bár a komisszár a szellemvilágból való visszatérte után általában elfeledte őket, mégis nem egyszer megoldott olyan ügyeket, amelyekkel senki sem boldogult.
Grisint szétszórt gondolatai közül egy faarcú ügynök rángatta vissza a valóságba, aki a peronon várta.
A szűkszavú titkosrendőr fekete állami autóhoz kísérte, amely a pályaudvar előtt parkolt. A népbiztos a hátsó ülésre telepedve a kívül kavargó hópelyhek kiszámíthatatlan táncát bámulta. A fekete Volga az egyik széles sugárútról bekanyarodott az Uszpenszkij proszpekten elhelyezett NKVD-központ barnatéglás főépülete elé, majd miután Grisin kikászálódott hátulról, elhajtott.
A népbiztos, mielőtt áthaladt volna a kétszárnyú üvegajtón, megfontolt nyugalommal elszívott egy cigarettát, amiben még a körülötte dühöngő ítéletidő sem tudta meggátolni. Amikor végzett, az egyik homokbuckára pöckölte a csikket, aztán besétált a rá várakozó rideg tekintetű segédtiszthez, aki Bogdanov ezredes irodájához vezette.

Az ötvenes éveiben járó, túlsúlyos férfin látszott, hogy nehezen vészelte át, amikor az idők szele új irányba fújt. Mélyen ülő disznószeme gyomorbajról árulkodott, petyhüdt bulldogarcáról lerítt, hogy a történelmi változások egy lánctalpas kíméletlenségével gázoltak át az életén.
A komisszár rutinszerűen tisztelgett, de a főtiszt előkászálódott Patyomkin méretű íróasztala mögül, és kezet nyújtott, vendége értésére adva, hogy mellőzhetik a felesleges formalitásokat. Grisin örömmel vette, miután túljutottak a parolán, mert felettese verítékes kézfogása nyálkás puhatestű benyomását ébresztette benne.
Bogdanov, hogy oldja a feszültséget, valódi balti-tengeri vodkával kínálta, amit Grisin köszönettel elfogadott. A népbiztos hamarosan jóleső melegséget érzett, ahogy az ital végigkúszva a nyelőcsövén a gyomrába érkezett. Az ezredes is felhajtott egy kupicával, amelytől egy pillanatra összerázkódott, majd habozás nélkül a lényegre tért.
– Irina Szemjonova – rekedtes hangja mértéktelen dohányzásról árulkodott.
Nyilvánvalóan begyakorolt mozdulattal hátranyúlt az íróasztalt ellepő aktahalmaz felé, és a keze vaskos dossziét szorítva bukkant elő újra.
– Egy magas rangú pártfunkcionárius, Arkagyij Szemjonov lánya – folytatta a kövér férfi. – A dandártábornok apa történetesen Sztálin elvtárssal szokott együtt vadászni a Bajkál-tónál. A hölgy halála rendkívül érzékenyen érint mindnyájunkat, a csekély számú bízonyíték alapján egy sorozatgyilkos számlájára írható.
A komisszár felvonta a szemöldökét.
– Sorozatgyilkos?
– Úgy van – bólogatott az ezredes. – Tudtunk a működéséről, de jó darabig nem szenteltük neki a kellő figyelmet. Holdtöltekor tiszti bajonettal gyilkolja a fiatal nőket, általában véve alacsonyabb néposztály-béli lányokat és asszonyokat.
Grisin találomra belelapozott a mappába, és az áldozatokról készült fekete fehér fényképeket szemlélte. A gyilkos az arcukból és a felsőtestükből nem sokat hagyott, a szerencsétlen nőket egytől-egyig könyörtelenül összekaszabolta.
– Mindaddig nem avatkoztunk bele a szokványos nyomozati eljárásba, amíg ki nem vetette a hálóját Irina Szemjonovnára – szögezte le Bogdanov.
A népbiztos ugyan igyekezett kifürkészhetetlen arcot ölteni, a főtiszt mégis sietve magyarázkodni kezdett.
– Tudja, a Szovjetunió területén hivatalosan nem léteznek elmebeteg bűnözők, akik minden ok nélkül emberekre vadásznak. A legfelső vezetők szemet hunytak a tények felett, elkülönült esetként kezelték mindegyik ügyet, miután egyiknek a hátterében sem láttak politikai motívumokat. Amikor azonban a fickó a dandártábornok lányát is elkapta, a hivatali fogaskerekek rögvest mozgásba lendültek.
– Persze utólag már nem túl sok nyomot találtak – jegyezte meg a komisszár.
Az ezredes bólintott.
– A kudarc híre Sztálin elvtárs fülébe jutott, aki kijelentette, hogy ha a hatóságok nem jutnak mihamarabb eredményre, rövidesen karrierek törnek derékba, és fejek fognak a porba hullani. Aztán utolsó aduként maga is az eszébe jutott, mivel a sikerei alkalmasnak mutatták a probléma megoldására.
Grisin a legszívesebben a felettesére csapta volna az ajtót, hogy szó nélkül faképnél hagyja, de sikerült legyűrnie a késztetést.
– Ha jól sejtem, a KGB is rávetette magát az ügyre – mondta inkább falfehéren.
– Természetesen – ismerte el Bogdanov. – Mi pedig egyáltalán nem szeretnénk, ha megelőznének bennünket, mivel az esetnek most már politikai színezete van. Szemjonov volt a legesélyesebb a Vörös Hadsereg vezetői posztjára, de Irina halála mélyen megviselte. A másik szóba jöhető parancsnokjelölt egy bizonyos Igor Matvejev nevű KGB-s vezérőrnagy. Persze a Titkosszolgálat tagjai szeretnék lemosni magukról, hogy bármi közük lenne a dologhoz, meséket szőnek imperialista ügynökökről, és államellenes összeesküvésről, de lehet, nem érdekük az igazság felszínre bukkanása. Nyilván mindent elkövetnek majd, hogy hátráltassák, de a maga feladata lesz a valós tényeket kideríteni.
A komisszár felsóhajtott.
– Nagyszerű – jegyezte meg ironikusan. – Milyen támogatásra számíthatok?
Az ezredes biztatónak szánt mosolyra húzta az ajkát.
– A lehető legmagasabb szintűre, Sztálin elvtárs magára ruházza a Vörös Plakettet!
Grisin már hallott az első titkár teljhatalmát időlegesen átruházó bronzlapról, de a diktátori fennhatóságot kiterjesztő jelkép legendáját mindenki kétségbe vonta. Amikor az ezredes a bíborszínű selyembe burkolt érmét felé nyújtotta, a népbiztos egy pillanatra megszédült a kiváltság terhétől.
A Vörös Plakett a Szovjetunió első titkárának portréját ábrázolta, mindkét oldalán Sztálin sajátkezű aláírásával; bejárást biztosított a legszigorúbban őrzött objektumokba, és betekintést nyerhetett általa a létező legbizalmasabb dokumentumokba. Ha szükségesnek tartotta, együttműködésre kötelezhetett bárkit, korlátozás nélkül lefoglalhatott bármit, és végül, de nem utolsó sorban, az ellenszegülőket minden következmény nélkül likvidálhatta.
– Ez a tárgy két héten át gyakorlatilag érinthetetlenné teszi – suttogta Bogdanov –, ám a biztos halállal egyenlő, ha semmire sem jut. Kap hozzá egy sofőrt is, Alekszej Berkutot, aki a testőre is egyben, és akit személyesen Sztálin elvtárs rendelt maga mellé a megbízatása idejére.
– Bízhatok benne? – tudakolta a komisszár.
Az ezredes széttárta a karját.
– Ki tudhatja azt? Mindenesetre én csakis magamban bíznék.
A népbiztos eltöprengett.
– Felboncolták már Szemjonovát?
– Nem – közölte a főtiszt. – A gyilkosság akkortájt történt, amikor felhívtam, de a holttest egyelőre még sértetlenül várakozik a kórbonctanon.
– Most azonnal látnom kell!
– Értem – bólintott Bogdanov. – Berkut egy autóban várja a ház előtt. Induljon el vele, én pedig addig odatelefonálok, hogy hozzá ne kezdjenek a vizsgálatokhoz, amíg maga meg nem érkezett.
– Pompás!
Grisin sarkon fordult, és késedelem nélkül kifelé indult.
– Sok szerencsét! – kiáltotta utána az ezredes, de már csak az ajtó csattanását kapta válaszul.

Alekszej Berkut mandulavágású szeme első pillantásra elárulta, hogy nem tartozik a fajtiszta oroszok közé. Grisin, miközben kezet rázott vele, megállapította, hogy testőre ősei közt nyilvánvalóan tatárok is akadhattak.
A berkut a szibériai sólyomfajták legnemesebbjei közé tartozott, és a népbiztos megsejtette, hogy kísérője afféle beszélő nevet visel, amely állhatatos jellemére utal. A férfi kézszorításának keménysége nagyságrendekkel felülmúlta az ezredesét, és a komisszár ösztönei megsúgták, a tatár veszélyes ember, akiből kiváló segítőtárs válhat, ha még nem kötelezte el a hűségét valaki másnak.
A fekete állami autó meglepően hamar az Igazságügyi Kórbonctani Intézet főbejáratához érkezett. Grisin egyedül ment be a formalinszagú falak közé, a Vörös Plakett kérdések nélkül utat nyitott előtte. Az egyik fehér köpenyes asszisztens Irina Szemjonova távol eső rekeszéhez vezette, és miután kihúzta a tepsit, a népbiztos egyetlen intésére elillant.
A dandártábornok lánya holtában is gyönyörűnek tetszett, talán a gyilkost valamilyen kényszerítő külső körülmény megzavarta barbár tette végrehajtásában. A törékeny, porcelánbaba arcot hullámos szőke haj keretezte, az érzékien elnyílt ajkak közt tökéletes, hófehér fogsor ragyogott.
Grisin tekintete lejjebb vándorolt, és a felsőtestet átszelő mély sebhelyekre meredt. Dhourza nagyapó bölcs hangja csendült fel a lelkében, amely azt sugallta, próbáljon kapcsolatot teremteni az áldozat szellemével, mert az még mindig a porhüvelye közelében tartózkodik.
A komisszár, aki még sosem próbálkozott hasonlóval, tanácstalanságában kigombolta örökké zárt inggallérja legfelső gombját, és öntudatlanul a nyakában rejtegetett amulettet kezdte csavargatni.
Lazítsd el a tagjaidat! – susogta a sámán időtlen hangja. – Rájössz majd, hogy mit kell tenned.
Grisin transzba esve állt Irina holtteste felett, miközben az ősök ereje keresztüláramlott a szellemén. Hatujjú keze a nő maradványait elcsúfító sérülések legnagyobbika felé mozdult, aztán a sebszélek között tátongó nyílásba mélyedt. A körülötte húzódó külvilág megszűnt a számára létezni.
Belső látása előtt kaleidoszkópszerűen örvénylő képek követték egymást: lecsapó bajonett villanása, ködfelhőként gomolygó, sötétvörös vérpermet, meztelen férfi indulatoktól eltorzult vonásai.
A komisszár Irina múltbéli testében találta magát a gyilkosság pillanatában, és átélte a nő húsába hatoló penge kegyetlen kínjait. Görcsösen koncentrált, hogy a támadó arcát minél mélyebben az emlékezetébe vésse.
A pőre férfi minden emberi mivoltából kivetkőzött, úgy tűnt, démoni megszállottság irányítja. Amikor áldozata vére a bőrére fröccsent, különös átalakuláson ment át; a tagjai hirtelen megnyúltak, a koponyája deformálódott. Testén loboncos fekete szőr sarjadt, recsegő állkapcsából gigászi agyarak bukkantak elő. A rémítő teremtmény kielégíthetetlen mohósággal szürcsölte Irina vérét, szemürege mélyén beteg fényű holdak ragyogtak.
A bestián látszott, mennyire igyekszik uralkodni magán, hogy ne kezdje zsákmánya húsát falni; nyilván nem akarta, hogy egy pokolbéli fenevad után indítsanak hajtóvadászatot a moszkvai éjszakában.
Grisin tisztában volt vele tudata leghátsó zugában, mit lát – gyerekkorában sokat hallott Nagyapótól a tajgán cserkésző farkasemberekről. Sosem hitte volna, hogy egyszer a nagyvárosok betondzsungelében akad össze a mesebelinek vélt szörnyeteggel. A legrémítőbbnek mégis a sarokban félrehajított egyenruha vállapját találta.
Kitágult tekintetét fogva tartotta a KGB rangjelzés látványa, amely félreérthetetlenül elárulta, hogy a gyilkos a Titkosszolgálat vezérőrnagyaként tevékenykedik.
A következő másodpercben a spirituális kapcsolat megszakadt, és Grisin zihálva Szemjonova holttestére zuhant, miközben rádöbbent, pontosan tudja, hogy az áldozatokat ki mészárolta le vadállati kegyetlenséggel.

Berkut kifürkészhetetlen arcú ónixszoborként várakozott a volán mögött, és amikor Grisin közölte, hogy a Derzsinszkij téren álló KGB főhadiszállásra akar menni, szenvtelenül tudomásul vette. A tatár besorolt a gyér moszkvai forgalomba, és semmiféle megjegyzést sem fűzött hozzá, hogy felettese az oroszlán barlangjába sétál.
Amikor célhoz értek, Berkut felajánlotta, hogy elkíséri, de a komisszár bízott a Vörös Plakett erejében. Mindenesetre a sofőr lelkére kötötte, ha nem jönne ki félórán belül, riadóztassa az ezredest.
Grisint a fűtött autóból kiszállva, megcsapta a tél hidege, ám ennek ellenére rágyújtott, mert úgy érezte, mintha órák óta egyetlen szál cigarettát sem szívott volna el.
Az utolsó kívánság – gondolta cinikusan, de nem kapkodott, elvégre karnyújtásnyira járt az ügy lezárásától. Egészen füstszűrőig égette a dohányt, aztán a csikket a fagyott földre pöckölte, és az épület bejárata felé indult.
Odabent olyan hűvös fogadtatásban részesült, mintha valamelyik nyugati ország nagykövete lenne, miközben a benti őrök egyike egy gyűrött képű hadnagy irodájába vezette. A férfi arcának balfelét forradás szelte át hosszában, jobb szemüregét pedig fekete kötés takarta.
Az Oleg Bondarcsukként bemutatkozó katonatiszt úgy meredt a Grisin ujjai közt felbukkanó bronzlapra, mint valami különösen undorító rovarra, miközben meg sem próbált úgy tenni, mintha a népbiztos jövetelének célja fikarcnyit is érdekelné.
– Igor Matvejev vezérőrnagyot keresem! – közölte a komisszár határozottan.
– Jelenleg sajnos nem tartózkodik Moszkvában! – vágta a hadnagy.
– Akkor hol találom?
– Szibériában – felelte Bondarcsuk. – Medvevadászaton van. Olykor akár hetekre is képes eltűnni a tajgában.
– Értem – bólintott Grisin. – Akkor két dologra lesz szükségem, egy térképre, amelyen berajzolják nekem az őrnagy otthonához vezető útvonalat, és egy fényképre Matvejevről.
A félszemű összeráncolta a homlokát.
– Egy fényképre?
– Lehetőleg minél frissebbre, nem olyanra, ami még a kadétiskola alatt készült róla!
Bondarcsuk kelletlenül elbaktatott, de viszonylag hamar visszatért. Hóna alatt a kért adatokat tartalmazó paksamétát szorította. Grisint a dossziéban lapuló fotók láttán elöntötte a bizonyosság, hogy víziójában ugyanez ember végzett Irinával.
Szenvtelen arckifejezéssel leplezve izgalmát, elsietett, noha jól tudta, az épület bezáródó ajtaja mögött a KGB gépezete máris mozgásba lendült. Fölöttébb valószínűtlennek tűnt, hogy a Titkosszolgálat passzívan tűrné egyik magasabb rangú tisztje vád alá helyezését.
– Szibériába megyünk – tudatta a volán mögött várakozó Berkuttal.
A tatár rezzenéstelen arccal indított, mintha legalábbis azt közölte volna vele, hogy az ebédet a legközelebbi sarki vendéglőben költik el.

A Peltjakov-2-es bombázógép halkan töretlen lendülettel hasította az égen úszó hófellegeket. Grisin a Moszkva közelében fekvő katonai bázisok egyikéről rekvirálta, miután felmutatta a Vörös Plakettet. A tatárról kiderült, hogy képzett pilóta, mert olyan könnyedén felemelkedett a páncélozott légi járművel a kifutópályáról, mintha nap mint nap ilyen monstrumokkal közlekedne.
A komisszár a Peltjakov monoton zajától hamarosan elszenderült, Berkutra bízva, hogy tartsa magát a hadnagy által megadott koordinátákhoz.
Dhourza nagyapó álmában felvitte magával a Világfa csúcsára, melynek ágai a csillagok közé nyúltak, és megmutatta a rá váró küzdelmet. Az öregember figyelmeztette, hogy a farkasember tud már az érkezéséről, és csapdával várja, de ne tartson semmitől, mert a medve ereje sosem hagyja cserben. Hirtelen a vénséges sámán átváltozott. A népbiztos a nyakában lógó amulettet markolászva zihált, anélkül, hogy felébredt volna. Az aggastyán medvealakot öltött, és vérben forgó szemmel magához szorította, amitől unokája csontjai elkínzottan ropogni kezdtek.
Grisin a következő pillanatban kiszakadt a lidércnyomás fogságából, hogy egy másikban találja magát: a Peltjakov kődarabként zuhant a szibériai hómező felé, miközben a komisszár a tatár veszett rázogatására ébredt.
– Valaki megrongálta a hajtóművet – közölte izgatottan a testőr, amikor felriadt. – Szerencsére közel vagyunk a célhoz, de muszáj kiugranunk!
A népbiztos nem emlékezett rá, mikor használt utoljára ejtőernyőt, de remélte, hogy kiképzése emlékei még nem törlődtek ki nyomtalanul az elméjéből.
Kioldozta magát a székéből, mialatt Berkut könnyed mozgással a repülőgép ajtajához sétált. Grisin a hátára szíjazott ejtőernyős felszerelés tömege alatt meggörnyedve, botladozva követte. Nagyon remélte, hogy a tatár tudja, mit csinál, és a hómezőbe fúródó Peltjakovtól biztos távolban érnek földet, ha a gép netán felrobbanna.
Berkut egyetlen csuklómozdulattal feltépte a súlyos fémajtót, aztán bátorító pillantást küldve a komisszár felé, habozás nélkül kivetette magát a gépből.
Grisin hunyorogva védelmezője rohamosan távolodó alakja után bámult. Arcába vad hóförgeteg vágott, ami megnehezítette az elhatározást, hogy testőrét a tátongó mélységbe is kövesse. Végül nagy levegőt vett, és féloldalasan előredőlve az ellenszélnek feszült. Amikor az ajtókerethez ért, megkapaszkodott, talpát a fémperemnek feszítette, aztán elrúgta magát a semmibe.
A körülötte felélénkülő hóvihar úgy ragadta el, mint egy papírdarabot.
Grisin a szél dübörgésétől még a saját üvöltését sem hallotta, miközben dugóhúzóként pörgött a levegőben, amitől összekavarodott benne a lent és a fent. A komisszár nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a pánik, bár az adrenalin vízesésként zubogott az ereiben. Kivárta, amíg zuhanása stabilizálódik valamelyest, csak az után kezdte az ejtőernyő zsinórjait keresgélni.
Amikor végre rájuk lelt, kapkodva megrántotta őket, reménykedve, hogy egyetlen fontos mozdulatot sem hagyott ki.
Az ernyő suhogva kibomlott fölötte, majd védelmező buraként fölé borult, és gátat vetett a gyomforgató szabadesésnek. A népbiztos megnyugodott, száguldása lassanként elviselhetőbb tempójúvá vált. Hamarosan térdig érő hóba érkezett, de korántsem olyan puhán és könnyedén, ahogy elképzelte. A megszilárdult felsőrétegek ropogva betörtek alatta, ő pedig egy ideig tehetetlenül fuldoklott, a testét körülölelő fehérségben, míg végre hanyatt hengeredett, és fel-lejáró tüdővel levegőért kapkodott.
A távolban becsapódó Peltjakov detonációjának mennydörgése halk morajjá szelídült, mire eljutott hozzá a végeláthatatlan sztyeppén.
A feltápászkodó komisszár levágta magáról az ejtőernyő zsinórokat, majd keresni kezdte Berkutot. Ébredező ösztönei tévedhetetlenül a tatár földet érésének színhelyéhez vezették, de sikere nem párosult örömteli viszontlátással. Testőre holtan hevert a havon. Matvejevet ezúttal senki sem zavarta meg tombolásban. Nagyapó szavai igaznak bizonyultak, a KGB figyelmeztette valahogy az őrnagyot, aki már a legördögibb alakját felöltve várta őket.
Grisin a farkasordító hideggel mit sem törődve, kigombolta az ingét, aztán megragadta az amulettet, és lehunyt szemmel hívni kezdte a védőszellemét.

A KGB-s főtiszt már átesett az átváltozáson, a tatár kiontott vére csak felgyorsította a folyamatot. Elégedett volt Félszemű lojalitásával, aki gondolati úton figyelmeztette a népbiztos érkezésére. A vérmágiával létrehozható kapcsolathoz persze le kellett mészárolnia valamelyik őrizetest, de nem hitte, hogy a hadnagy ebből lelkiismereti kérdést csinált volna. Jól döntött, hogy annak idején helyre tette a fickót, amikor egy kisebb belvillongás során feljebb akart lépni a KGB-t uraló farkasemberek hierarchiájában. Bondarcsuk még szerencsésnek is vallhatta magát, amiért csak az egyik szemgolyója bánta, ő viszont szert tett egy hűséges alárendeltre.
Utólag nagy hibának látta politikai riválisa egy szem leányának megölését; „senki sem hajkurászta volna”, ha a szokásos proletárnők közül választ áldozatot éhsége csillapítására. A Titkosszolgálat magas rangú vezetőjeként gátlástalanul kiélhette gyilkos hajlamait, a szervezet alacsonyabb szinten álló farkasembereivel ellentétben, akik ilyen szintű kilengésekről csak álmodozhattak.
Matvejev tudta, hiába fajtája egyik legveszélyesebb példánya, messze áll még a jéghegy csúcsától, éppen ezért biztonságosabb lett volna, ha Szemjonovnát nagy ívben elkerüli. Azt viszont nem értette, mit keres a Vörös Plakett egy senkiházi komisszárnál. Sztálin gondolkodásmódja olykor teljességgel kiismerhetetlennek látszott, pedig furdalta az oldalát, mi teszi olyan különlegessé a sámánivadék Ivan Grisint, hogy egy magafajta lénynek tartania kéne tőle?
A népbiztos testőre egyáltalán nem bizonyult komoly ellenfélnek, az Acélember keményebb fickót is választhatott volna a megbízottja megvédésére. A tatár vérét rendkívül ínycsiklandónak találta, ugyanakkor érzett benne, némi furcsa, idegen zamatot is, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Lélekben már a veszélyesebb prédára koncentrált.
Fenyegetésként fültépő vonyítást eresztett meg a sötétségbe borult táj fölött megjelenő telihold felé, hogy tudassa Grisinnel, végórái feltartóztathatatlanul közelednek.
A fenevad sárgán izzó tekintete a néhány versztányira felbukkanó fenyőerdőt tanulmányozta, miközben az északi szél fuvallatai a népbiztos szagát hordták felé. Szimatolva indult az irányába, és az egyik bokor ágára akasztva megtalálta a férfi bélelt kabátját. Értetlenül morgott, mert a nyomokat követve újabb ruhákra bukkant. A szag egyre intenzívebbé vált, ugyanakkor a bestiának nem fért a fejébe, az emberfajzat miért válik meg egyre-másra a testét melegen tartó holmiktól.
A komisszár illatnyoma még töményebbé vált, rohamosan veszített humán lényekre jellemző összetevőiből. Grisin minden jel szerint teljesen levetkőzött, Matvejevnek mégis az a benyomása támadt, hogy egy hozzáhasonló vadállatot követ.
Az őrnagy hirtelen irtózatos bődülést hallott a közelben, majd az egyik több embernyi vastag fenyőtörzs mögül a leghatalmasabb barnamedve rontott elő, amelyet a KGB-s valaha látott. A farkasember acsarogva nekiugrott, de úgy lepattant róla, mintha masszív sziklafalba ütközött volna. Matvejev nyüszítve felhemperedett a porhóban, de nem adta fel, ismét rohamot indított.
Hátsó lábával elrugaszkodva a bestia torka felé ugrott, de annak hatalmas mancsa elemi erővel telibe találta. A fájdalom valósággal letaglózta az őrnagyot, miközben újra a földre zuhant, és érezte, hogy szájürege ezernyi apró csontszilánkkal telt meg, melyek összezúzott állkapcsa szerves részét képezték valamikor.
Most már világosan értette, Sztálin miért ezt a jelentéktelennek látszó népbiztost küldte. Legszívesebben üvöltött volna keserűségében, de még ehhez sem maradt elég ereje, miközben rémülten rádöbbent, hogy fajtája közismert regenerálódási képessége is cserbenhagyta. A farkasember utolsó perceiben megértette, hogy az előételként felkínált tatár is a neki állított csapda része volt; az Acélember személyes ajándéka: gyalogáldozat, mérgezett vérű alantas rabszolgafattyú, akinek valódi feladata az ő öngyógyítási képességének a kiiktatása volt.
Grisin cammogva közeledett, hogy végleg kiszorítsa belőle a szuszt. Matvejev páni rémületében menekülni próbált, de sem erőben, sem gyorsaságban nem vehette fel a versenyt a medvévé változott sámán leszármazottal.
Azt hitte, Sztálin a végszükség esetén metamorfózisra képes halandókat már réges-rég kiirtatta a föld színéről, ám úgy tűnt a diktátor valamely különös szeszélynek engedve egy-egy ilyen ritka emberpéldányt mégis megkímélt. A komisszár fölött nem véletlenül siklott el az Acélember véres sarlója, és Matvejev végre megértette, hogy az ő ideje lejárt. Utolsó erejével megpróbált szellemével üzenetet küldeni a társainak, de a rázúduló többmázsás fenevad valósággal a hómezőbe döngölte, miközben sziklakemény ütéseivel minden porcikáját könyörület nélkül péppé zúzta.

Grisin álomittas arccal kapkodta magára a díszegyenruháját, amikor az éjszaka közepén üzenetet kapott alkalmi szállásán, hogy a Szovjetunió ura látni kívánja. Az elcsigázott komisszár alig néhány órája érkezett vissza Moszkvába, és udvariassági látogatás helyett sokkal inkább némi pihenésre vágyott volna, de Sztálin nem az a fajta személyiség volt, aki megértően kezelte az akadékoskodást.
A komisszár a rá váró kihallgatáson nem szándékozott felfedni a valóságot, mert úgy vélte a nép igazságos vezére nehezen tudná megemészteni, hogy a KGB egyik vezérőrnagya, azért játszotta el holdtöltekor a bajonettes ámokfutót, mert leplezni akarta mélyben lapuló farkas természetét. Azt a tényt pedig szintén szívesen megtartotta volna magának, hogy a nagyapjától kapott amulett révén hatalmas medve alakjában győzte le a vele szembenálló fenevadat. Úgy érezte, ha őszinte beszámolót tartana a történtekről az ország első emberének, valószínűleg minden hitelét elvesztené, és nem tartotta kizártnak, hogy kifelé menet máris egy unottan ásítozó kivégzőosztag elé kalauzolnák a Kreml gárdistái.
Grisin, mielőtt belépett volna a díszes épületbe, elszívott még egy cigarettát – hátha tényleg az utolsó –, aztán áthaladt a bejáraton, és türelmesen hagyta, hogy a testőrök alaposan megmotozzák. A komor arcú férfiak ez után egy elsötétített díszteremhez kísértek, és intettek neki, hogy lépjen be az ajtaján. A népbiztos rettenetesen örült, hogy kivételesen még Nagyapó talizmánját is levette a nyakából, mert kellemetlen magyarázkodásba torkollott volna, ha valamelyik szemfüles katona észreveszi a gallérja alatt.
Grisin rögtön megérezte a teremben várakozó férfiból áradó intenzív erőt, ugyanakkor sokkal magasabb termetűnek gondolta. Joszif Visszarionovics Sztálin lassan felé fordult, és átható tekintetét egyenesen vendégére szegezte. A generalisszimuszt fenyegető aura lengte körül, nem úgy festett, mint a képeken vagy a nyilvános ünnepélyeken; nem viselte arcán a jóság megtévesztő maszkját, mintha a nappal tevékenykedő államfő, és a helyiségben tartózkodó ember két különböző személy lett volna.
Az első titkár a fal mellett sorakozó asztalok egyikéről teli pezsgőspoharat emelt fel, majd a benne csillogó vörös színű folyadékot ujjnyi vodkával hígította fel, és két villámgyors lépéssel vendége orra előtt termett.
– Szeretném kifejezni az orosz nép háláját, amiért ilyen gyorsan felfedte Irina Szemjonova gyilkosának kilétét, komisszár – suttogta Sztálin. – A KGB farkasemberei nagyon elszemtelenedtek volna, ha nem koppintok az orrukra. Csak ezért engedélyeztem, hogy néhány magához hasonló embert életben hagyjanak az ország eldugott szegleteiben.
A főtitkár szemfoga megvillant, amikor Grisinre mosolygott.
– Igyon egyet! – javasolta Sztálin, és a komisszár felé nyújtotta a kezében tartott poharat.
A népbiztos, mintegy hipnotikus transzban engedelmeskedett, miközben perzselő íz árasztotta el a szájpadlását. Grisin bár nem mutatta, belülről megborzongott, mert saját magát nem csaphatta be, a vodka és emberi vér keverékéből álló ital nem egyszerűen csak ízlett neki, de végtelenül fel is ajzotta.
Sztálin fölényesen elmosolyodott, mintha megérezte volna a lelkében örvénylő érzelmeket.
– Most pedig adja vissza a Vörös Plakettet, és menjen! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon, miközben kivette a kezéből a poharat. – Jól vésse az agyába ezt a napot, és ne feledje, hogy mindig készen kell állnia, amikor szólítom, mert az életét csakis egyes-egyedül nekem köszönheti!
Grisin előhúzta a bíborszínű selyembe burkolt bronzlapot, és a főtitkár jéghideg, halottfehér tenyerébe nyomta, aztán köszönés nélkül kifelé indult. Végig magán érezte vendéglátója izzó tekintetét, de Sztálin nem szólt hozzá többet.
Amikor a komisszár végre kiért a szabad levegőre, fáradtan a Kreml falának támaszkodott, aztán keresett magának egy cigarettát, és remegő ujjakkal rágyújtott.