Hantos Norbert

1987-ben születtem Móron, jelenleg a Szegedi Tudományegyetemen tanulok, mint programtervező informatikus. Hobbim az olvasás a Rubik-kockázás mellett az írás, bár csupán alig két éve alkotok. Annak idején ugyan sokat foglalkoztatott az írás gondolata, valószínűleg a mai napig neki sem álltam volna, ha nem kezd el noszogatni egy jóbarátom, akinek azóta is hálás vagyok, minden új művemet ő olvassa el először.
Legelső novellám 2008 januárjában született, azóta is rendszeresen alkotok, amikor csak időm engedi. Tagja vagyok a Karcolat Scriptoriumának valamint a KIMTE-nek is.
Novelláim elsősorban a fantasy és a sci-fi világában mozognak, noha gyerekkoromban főleg ifjúsági regényeket, krimit olvastam.
Kedvelem a csavaros történeteket, a meghökkentő fordulatokat, a misztikumot és az abszurd világokat.
Általában lassan, megfontoltan alkotok, hajlamos vagyok egy művet tucatszor is átírni, kijavítani.

Eddigi említésre méltó eredményeim:

Abyss Magazin Megújulás pályázat, legjobb tíz közé kerülés (2008)
Preyer Hugo emlékére pályázat, I. hely (2008)
Tinta Klub Legnagyobb félelem pályázat, különdíj (2008)
Új Galaxis 15., megjelenés (2009)
Preyer Hugo emlékére pályázat, III. hely (2009)

Egydolláros sorsjegy

jelige: Szerencsejáték Zrt.

Malcolm Cain úgy szorongatta kezében a lottószelvényt, mintha az élete múlt volna rajta. Végigsimította ápolt frizuráját, megigazította magán makulátlan ingét, majd leült a kanapéra, és bekapcsolta a televíziót.
Mielőtt kényelembe helyezte volna magát, becsukta az ablakot, hogy ne hallja az idegesítő géppuskaropogást. Rühellte a tüntetőket. Meg a koldulókat.
Felsóhajtott, visszaült a kanapéra, lábát a dohányzóasztalra tette, és kivett egy sört a mellette álló hűtőládából.
A faliórára nézett: a mutatók szerint csak pár perc hiányzott a tizenegy órához. Izgatottan figyelte a képernyőt.
– A kivégzést természetesen egyenes adásban közvetítjük! – mondta a bemondó széles mosollyal az arcán. – Reméljük, hogy a villamosszéket fogja választani! Tehát holnap este nyolckor, el ne szalasszák! Nos, hamarosan megkezdjük az e heti lottósorsolást, ám előbb vessünk egy pillantást a holnapi időjárásra!
Áh, nem igaz, morogta magában Malcolm. Miért húzzák az idegeimet? Ki nyert? Tudom, hogy van egy nyertes!
Szórakozottan vetett egy pillantást a szelvényére. Mindig ugyanazokat a számokat játszotta meg, egyszerűen muszáj volt ugyanazokat megjátszania.
Bármennyire is szimpatikus volt számára a játék kívülállóként szemlélve, ő maga már kevésbé akart részt venni benne. Sajnos a város polgárai ragaszkodtak hozzá, hogy ő is játsszon, ahogy mindenki.
Malcolm megcsóválta a fejét. Egy cseppet sem irigyelte a nyerteseket.

***

Vivien Komorov úgy rohant, ahogy csak kurta lába bírta. Szíve ki akart ugrani a helyéről, sípolt a tüdeje, szúrt az oldala, de nem állt meg. Amikor befordult a sarkon, kis híján elcsúszott egy pocsolyába lépve, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Tovább rohant, a lottózó elé érve feltépte az ajtót, és meglobogtatta kezében az ázott szelvényt.
– Itt van! – ordította kétségbeesetten. Nem törődött szakadt szoknyájával, több hónapos bűzt árasztó kabátjával, kócos, ázott frizurájával, az ügyintéző elé lépett, és lecsapta a szelvényt az asztalra. A sarokasztalnál ülő két férfi felkapta a fejét. Egyikük egy kisfiú kezét szorongatta; a gyermek kíváncsi tekintettel nézett az ázott nőre.
– Mondom a számaimat – lihegte Vivien. – Egy, tizenhárom, huszonöt…
– Megbocsásson, asszonyom! – Az ügyintéző megvetően végigmérte a nőt. – A kitöltött szelvény elfogadása egy órája lezárult.
Vivien szeme elkerekedett.
– Az nem lehet! Eddig mindig játszottam!
– Hát, most kénytelen lesz kihagyni.
– Nem teheti ezt velem! – ordította a nő. – Egész héten ezért koldultam, még ma is, ebben a rohadt időben, centenként kapartam össze az egészet! Nem teheti ezt velem!
– Sajnálom, asszonyom – mondta az ügyintéző minden sajnálat nélkül. – A szabály az szabály. A szelvényt időben meg kell játszania. Legközelebb ügyeljen erre! A további információkat a szelvény hátoldalán találja.
– Maga nem is figyel arra, amit mondok! – visította vékony hangon a nő, és belerúgott válaszfalba.
– Kérem, asszonyom, ez a viselkedés itt nem tolerálható! Ha nem óhajt mást, távozzon, különben kénytelen leszek hívni a biztonságiakat!
Vivien falfehér arccal meredt az ügyintézőre, majd a sarokban várakozó emberekre. Szeme rémülten járt arcról arcra.
A kisfiú dudorászott, majd elővette a zsebéből a szelvényét, unatkozva megfordította, megvonta a vállát, és ismét zsebre dugta. A két férfi halkan beszélgetett, miközben a televíziót nézték, ahol hamarosan bemondják a lottósorsolás eredményét.
– Nem, nem, nem, nem… – mondogatta Vivien. – Eddig mindig…
– Asszonyom – fordult felé az ügyintéző. – Bízzon a szerencséjében! De most kérem, távozzon!
Vivien könyörgő szemmel meredt az ügyintézőre.
– Legalább hadd maradjak! Megvárni a lottósorsolást! Odakint ítéletidő van! Csak nem olyan szívtelen, hogy kidobna innen…! Nincs hová mennem!
Az ügyintéző ismét végigmérte a hajléktalan nőt.
– Nem bánom – sóhajtott fel megenyhülve. – Ha rendesen viselkedik, akkor maradhat. De maradjon csendben!
Vivien lehajtott fejjel a két férfi mellé kullogott, miközben magában átkozta a balszerencséjét. Eddig mindig időben sikerült összeszednie a pénzt! Csak nincs akkora peche, hogy…
Udvariasan helyet szorítottak neki, Vivien pedig csendben leült. Nem mert a televízióra nézni, inkább a lábánál növekvő víztócsát figyelte. Magában számolgatta az esélyeit. Talán egy a tízhez? Esetleg húszhoz? Hányan nem vettek szelvényt a városban? Mary biztos nem, neki most nem volt rá pénze. Charles talán, róla nem sokat tud, July pedig…
– Kedves nézőink! – hallotta a televízióból. – Máris megkezdjük e heti lottósorsolásunkat! Mind megvették a szelvényeiket? Helyes! Nos, ebben a hónapban eddig csak egyetlen nyertesünk volt, de hát tudjuk, hogy ez még semmit nem jelent!
Vivien a tenyerébe temette az arcát. Könyörgöm, csak legyen szerencsém, csak legyen szerencsém…
– A gép máris megkezdte a sorsolást! És lássuk csak… Igen, hölgyeim és uraim, úgy látom, van egy nyertesünk! A számok pedig…
Vivien a szeme sarkából látta, ahogy a két férfi kíváncsian közelebb hajolt a monitorhoz. Még a kisfiú is abbahagyta a dudorászást.
– A számok pedig… Egy, tizenhárom, huszonöt, huszonnyolc, hetvenöt! Gratulálunk a győztesnek, Vivien Komorovnak! Természetesen élőben is láthatják majd őt, amint…
Vivien megszédült, és falfehér arccal meredt a képernyőre. A bemondó hangja megszűnt számára létezni, a kép elhomályosult.
Tudta. Egyszer nem veszi meg a szelvényt, erre kisorsolják… Pont őt. Torkában érezte a szívét.
A kisfiú csillogó szemmel nézett a nőre.
– Csak nem a néni nyert? – kérdezte mosolyogva.
Vivien erőtlenül bólintott, majd elvesztette az eszméletét.

***

Kinyitotta a szemét.
A cella hideg volt, nyirkos és kicsi. Egy pislákoló lámpa beszűrődő fénye narancs színnel világította meg a falakat. Orrfacsaró bűz terjengett a levegőben.
Vivien feltápászkodott fekvő helyzetéből, de megszédült – rettenetesen fájt a feje. Undorodva odébb rúgott egy döglött patkányt, felszisszent. Ólomnehéznek érezte a végtagjait.
– Jól aludtál? – kérdezte egy kislány, aki a folyosón ült egy széken, közvetlenül a cella ajtaja előtt. Lábát vidáman lógatta, ölében egy plüssló pihent.
– Te meg ki vagy? – kérdezte csodálkozva Vivien. – Mit keresel itt lent?
– Apu megtiltotta, hogy lejöjjek a kisorsoltakhoz. De én mindig megnézem őket. Te is nincstelen vagy?
– Az – sóhajtott fel Vivien. Végignézett a kislányon, gondosan befűzött cipőjén, vasalt ruháján, sejtelmes mosolyán. Végigfutott a hátán a hideg.
A kislány láthatólag elégedett volt a válasszal.
– Mindig azok nyernek. Nincs pénzük megvenni a szelvényt. – Hevesen bólogatott hozzá. – Mi a neved?
– Vivien.
– Szia, Vivien! Én Katey vagyok. Te mit fogsz előadni?
– Semmit.
A kislány elengedte a lovat, és a szájára tapasztotta a kezét, majd megrázta a fejét.
– Az nem lehet! – mondta, miután leengedte a karját. – A nyertesek mindig előadnak valamit. Amihez van tehetségük. Ha már egyszer pénzük nincs. Ezért van a lottó!
– Nem – sziszegte Vivien, és dühösen meredt a kislányra. – Nem érted. A lottó azért van, hogy az olyanokat, mint mi, eltüntessék az utcáról. Szépen, lassan, egyesével. Hogy végül a koldusok és a kéregetők ne csúfítsák el a szép kis utcáikat…
– Nem tetszel nekem! Margareth jobban tetszett. Ő volt az előző nyertes. Ügyesen tudta utánozni a madarak hangját. Te is tudsz olyan szépen fütyülni?
– Nem – morogta Vivien. – Nincs idelenn másvalaki, akivel beszélhetnék? Katey, igaz?
– Igen – bólintott a kislány, és feltartotta a plüsslovát. – Ő meg itt Plüpi. Plüpinek is van ám szelvénye! Vettem neki. Nehogy kihúzzák. Félek, hogy a pacitánca esetleg nem aratna nagy sikert… Van itt két őr valahol, de most azt hiszem, elmentek vacsorázni.
Vivien kimerülten dőlt a falnak. Ő nem az az előadó fajta… Nem ért semmihez.
Bele fogok bukni…
Kulcscsomó csörrent, zár kattant – Katey felkapta a fejét, majd lepattant a székről, és eliramodott a másik irányba. Vivien a fejét csóválta. Ártatlan gyermek. Nem ért semmit.
– Vivien Komorov! – Egy marcona biztonsági őr lépett a cella elé. Fekete ruhája szorosan simult a majdnem két méter magas, ruhásszekrény alkatú férfira, még ellenszenvesebbé téve őt. Mögötte a társa meglengette a gumibotját, csak a nyomaték kedvéért.
Vivien azonnal látta, hogy a menekülés hasztalan.
– Kövessen minket! – szólalt meg ismét az első őr, és kinyitotta a cella ajtaját. Társa előhúzott egy bilincset, és a nő csuklójára kattintotta.
Vivien megadóan engedte, hogy felvezessék a lépcsőn, ki a pincéből, át egy másik folyosón, előbb jobbra, aztán balra, majd megint jobbra, akár egy útvesztőben. Mikor végre elhaladtak egy ablak mellett, a nő felnézett a csillagfényes égboltra, mintha isteni segítségre várna. Ám a segítség elmaradt.
Megpillantott egy tüntetőcsoportot. Az emberek transzparenseket tartottak a magasba, és fennhangon kántálták, hogy a lottó az ördög játéka.
Oda akart kiáltani nekik, de a kisebbik őr a szájára tapasztotta a kezét. Társa motyogott valamit a rádiójába. Kisvártatva géppuskaropogás hangja törte meg a tüntetők kiáltozását, az emberek hanyatt-homlok menekültek a térről.
Az alacsonyabbik őr megragadta Vivient, és erőszakosan tovább lökte előre, be egy ajtón. A nagydarab körbepillantott, majd követte őket, és belülről bereteszelte az ajtót.
A helyiségben mindössze egy asztal árválkodott, a szemközti ajtó mellett. A plafonról egy halovány izzó csüngött alá.
Viviennek szörnyű érzése támadt.
– Van még tíz percünk – szólalt meg a kisebbik –, és még mindig be van nyugtatózva. Ezzel is eljátszadozunk?
A nő szeme elkerekedett. Sikítani akart, de az őr szorosabbra fogta a száját.
– Hagyd! – legyintett a társa. – Nem az én ízlésemnek való. A múltkori legalább ápolt külsejű volt.
– Akkor lehetne csak az enyém?
– Legyen!
Vivien rúgni akart, fejelni, kalimpálni, de minél jobban igyekezett, annál gyengébbnek érezte a tagjait. Az őr egy könnyed mozdulattal felkapta, és az asztalra fektette.
Mielőtt azonban letéphette volna a nőről a mocskos ruhát, az asztal melletti ajtó kinyílt, és egy elegáns öltönyt viselő, vékony úr lépett be. Megvetően végignézett a két férfin.
– Elég legyen ebből! – kiáltott rájuk. – A közönség már várja a győztest.
A két őr egymásra nézett, majd a kisebbik leemelte Vivient az asztalról, és levette róla a bilincset.
– Nesze! – lökte a férfi karjába. – Jöhettél volna később is.
– Még egy ilyen pimasz megjegyzés, és kirúgatlak! Aztán majd te is azon kapod magad, hogy nincs pénzed szelvényre! – Az öltönyös megfordult, és előre tessékelte Vivient. A nő nem habozott, akárhol jobb volt neki, mint a szobában azzal a két elmebeteggel.
– Elnézését kell kérnem, hölgyem – fordult felé a férfi, miközben egy díszes, vörös szőnyeges folyosón haladtak át. – Nehéz manapság jó munkaerőt találni. Minden idióta kézzel-lábbal küzd, hogy munkát találjon… De hát ezt pont önnek kelljen mondanom?
Vivien megrázta a fejét.
– Kérem… Nem lehetne, hogy elengedjenek?
A férfi felnevetett, mintha csak egy jó tréfát hallott volna.
– Remélem, ön sem gondolja komolyan! Eh, de még be sem mutatkoztam. Malcolm Cain vagyok, a Szerencsénkre! műsor házigazdája. Gondolom, ismeri a nyertesre vonatkozó szabályokat. Kisorsolták, mert nem volt pénze, tehát kell, hogy legyen valamiben tehetsége. Remélem, készült. Egyébként kötelességem figyelmeztetni, hogy hiábavaló igyekezet megkísérelni elhagyni az épületet. Nem szeretném, ha ön is úgy járna, mint Victor.
– Ki az a Victor?
A férfi nem válaszolt, Vivien pedig nem akarta hallani a részleteket.
Meg is jöttünk – mutatott egy ajtóra a férfi. – Ez itt az öltöző. Tisztálkodjon meg és vegyen fel valami rendes ruhát! Jobbra talál egy ajtót. Ha kigyullad felette a zöld lámpa, menjen át rajta! A színpadra vezet. Én itt leszek, ha bármire szüksége lenne, gitárra, tűzkarikára, akármire. Csak kopognia kell. Fél órának elégnek kell lennie a felkészüléshez.
Vivien belépett az öltözőbe. Mögötte halkan kattant a zár.
A szoba kisebb volt, mint a pincehelyiség, ám annál sokkal barátságosabb: szemben egy nagy tükör előtt a márványpulton különféle púderek, parfümök és kozmetikai eszközök sorakoztak. A tükör két oldalán egy-egy díszes gömblámpa fénylett, a falakon szépségmodellek fényképei lógtak.
Vivien lassan jobbra fordította a fejét, a hangszigetelt ajtóra, és a fölötte lévő digitális visszaszámlálóra. A kijelzőn élénkpiros színnel világított a harmincas szám.
Leült a pult előtti kipárnázott székre, tenyerébe hajtotta a fejét, és sírni kezdett.

***

– Hölgyeim és uraim! – Malcolm udvariasan meghajolt a színpadon, miközben elégedett mosollyal nyugtázta, hogy ezúttal is teltház van a színházteremben; a kiöltözött vendégek izgatott diskurálása rögtön elnémult. A fények sejtelmes homályba burkolták a termet.
– Mint azt önök is tudják, a Szerencsénkre! játék keretében kisorsoltunk egy nyertest… Vivien Komorov eddig az utcán tengődött. Otthon nélkül, család nélkül, barátok nélkül, pénz nélkül. Ám most kapott egy lehetőséget, hogy bebizonyítsa, több egy kéregető hajléktalannál. Remélem, elnyeri az önök tetszését a produkció!
Tapsvihar kerekedett, Malcolm pedig újra meghajolt, és visszahúzódott a bársonyfüggöny mögé. Elégedetten dörzsölte a tenyerét, majd megnyomott a falon egy kis piros gombot. Vetett egy pillantást a színpad másik végére, ám mivel nem történt semmi, újra megnyomta a gombot, ezúttal ingerültebben.
Eltelt egy fél perc, majd még egy. A közönség halkan zúgolódni kezdett.
Malcolm harmadszorra is megnyomta a gombot, aztán elővette a rádióját.
– Szóljatok a biztonságiaknak. Úgy látszik, a jómadár… – Nem tudta befejezni a mondatot, mert a színpadon hirtelen felbukkant Vivien – ám Malcolm meglepetésére nem elegánsan, szép ruhában, vagy egyáltalán tisztán. Nem, ugyanaz a mocskos, ázott, szakadt, felismerhetetlen gúnya volt rajta, mint akkor, amikor megtalálták a lottózóban.
Vivien peckesen lépdelt, szemöldökét összevonta, tekintetét fel-alá járatta a döbbent nézőközönségen. A teremben mindenkinek elakadt a lélegzete.
– Jól szórakoznak? – kérdezte dühödt hangnemben. – Remélem, elégedettek magukkal! Persze, rúgjanak csak bele azokba, akiknek nem telik a legalapvetőbb dolgokra sem, mint a kenyér, vagy a tej, vagy – Vivien a padlóra köpött – a lottószelvény…
A teremben kitört a hangzavar.
– Még hogy van-e tehetsége a vesztesnek bármihez is…! – folytatta a nő. – Igen, van tehetségem! Tudom, hogyan kell koldulni! Tudom, hol vannak a városban a legkényelmesebb fekhelyek, és igazán nagy tehetségem van az ínycsiklandozó tartalmú kukák felderítésében!
– Azonnal ide a biztonságiakat! – nyögte sápadtan Malcolm a rádiójába. – De siessenek, különben magam lövetem agyon őket!
A tömeg fújolt és ordibált, de Vivien nem törődött vele.
– Próbálják ki egyszer, hogy milyen a szakadó esőben állni, kukáktól bűzlő ruhában, miközben tudják, hogy nincs hova menniük! Mihez kezdenének, ha minden barátjuk elfordulna önöktől? Milyen érzés, amikor hátulról magukba rúg az élet? Vadbarmok!
Egyszerre három őr ugrott rá a függöny mögül. Kettő a földre teperte a nőt, a harmadik egy gumibottal tarkón vágta. A nő ismét elvesztette az eszméletét.

***

Elsőnek Malcolm dühös arcát látta meg.
Ezúttal is egy pincehelyiségben volt, ám még az elsőnél is ridegebben. Egyetlen berendezési tárgya a plafonról lelógó izzó, és egy acéllánc, ami a falból indult ki, és Vivien csuklóján ért véget.
– Miért van az – kérdezte Malcolm vicsorogva – hogy ha adok nektek esélyt, rendre elbaltázzátok?!
– Fáj, hogy tönkretettem a műsorát? – kérdezte keserűen Vivien, és gúnyosan elmosolyodott. – Legközelebb ne bízzon vakon a szerencséjében!
Malcolm pofon vágta a nőt; a felrepedt szájból vér fröccsent a padlóra.
– Pimasz! Lesz műsor! Műsor mindig van. Mert mindig vannak, akiket érdeklik az ilyenek… Akik nem tudják, mit kezdjenek a pénzükkel. És mindig vannak olyanok, akik részt vesznek a műsorban. Akik nem tudják, mit kezdjenek a szánalmas életükkel… De hadd mondjak valamit, ami majd jobb kedvre derít! Egyébként is megdöglöttél volna! Ez csak egy kis előcirkusz…
Vivien arcon köpte a férfit. Malcolm elővett a zsebéből egy vasalt zsebkendőt, és megtörölgette az arcát.
– Bekerülsz a ma esti Arctalan Kivégzések szereplői közé. Villamosszék, kötél, zuhanás a mélybe, oroszlán, kedvedre választhatsz! – A férfi megfordult, és faképnél hagyta a tehetetlen Vivient. A nő a hideg padlóra roskadt; összeszorult a szíve, könnybe lábadt a szeme. Hát ennyi volt…
Pillanatokkal az után, hogy az ajtó becsukódott, ismét kinyílt, és egy ismerős arc kukkantott be rajta.
– Hahó! – köszönt derűsen Katey, kezében a plüsspacival.
– Katey… – szipogta Vivien. – Kicsi lány… Segíts nekem…
– Segítek! Azért jöttem, hogy segítsek! – A lány néhány ugrással Vivien előtt termett. – Tudod, nagyon meghatott, amit mondtál… Igazad van. Rossz emberek azok, nagyon rosszak. Nem tehetik ezt veled! Épp ezért hoztam neked valamit!
– Hoztál… nekem… kulcsot? A lánc kulcsát?!
– Nem! – Katey megrázta a fejét, és vigyorogva felmutatott egy papírlapot. – Jobbat! A jövő heti lottószelvényedet!
Vivien rámeredt a kezébe nyomott papírfecnire. Nem nem volt ereje megtartani; magába roskadva figyelte, amint a szelvény lehull a padlóra.
– De lehet, hogy rosszat hoztam el? – töprengett hangosan a lány.
Hát ennyit ér egy ember, gondolta Vivien. Heti mocskos egy dollárt.

***

Malcolm idegesen kutakodott a zsebében, majd mint egy őrült, kirángatta a fiókokat és a földre borította a tartalmukat.
– Hol van? Hol a szelvényem?!
– Mit keresel, apu? – dugta be a fejét az ajtón Katey.
– Egy kitöltetlen szelvényt! – ordította a férfi, majd felmutatott egy papirost. – Most vettem csak észre, hogy ezen nem is az én számaim vannak! Egy, tizenhárom, huszonöt, huszonnyolc, hetvenöt?! Ki a fenéé ez?! Összekevertem volna a… – Odaugrott a ruhás szekrényhez, és azt is felforgatta. – Kell lennie valahol egy tartalék szelvénynek… Ha sietek, még van időm érvényesíteni!
– Ami a fiókodban volt, arra gondolsz? – kérdezte Katey ásítva. – Azt már kitöltöttem Plüpinek!
Malcolm elsápadt. Vetett egy pillantást az órára. Szelvényt már nem lehet kapni, csak érvényesíteni… De nincs több!
Kapkodva átrohant az irodájába, és vetett egy pillantást a számítógép monitorára.
A "Meg nem játszott szelvények száma" felirat alatt egy piros egyes világított.
Az egész városban csupán egyetlen szelvényt nem játszottak meg.
– Jaj, ne…