4. helyezett

Rónay Péter (Peter T. Sinclare)

Közel harminc éve láttam meg a szülészeti osztály neonvilágát, majd rövidre rá a Napét is. Budapesten élek azóta is, habár egyre inkább kacsingatok külföld felé – lassan több ismerősöm él Európa valamely szerencsésebb országában, mint idehaza. Rajongok a történelemért, talán ezért is léptem tanári pályára.
Az írás számomra egyszerre menekülés a rideg valóság nyers önmaga elől, ugyanakkor annak újraalkotása is – nem feltétlen olyanná, amilyennek én szeretném látni, hanem sokkal inkább a megértést szolgálva.
Igazán két műfaj áll közel hozzám, a fantasy és a történelmi fikció. Az előbbi azért is, mert talán a legalkalmasabb arra, hogy a jelen valóságunkat egy képzeletbeli, alternatív világban újrateremtve ismerhessük meg még jobban, akár a szerepjátékokban, ahol egy-egy karakter bőrébe bújva próbálhatjuk ki magunkat olyan döntési helyzetekben, amelyekre a hétköznapi világunkban nem, vagy csak súlyos retorziók árán volna lehetőségünk.
A történelmi fikció pedig a „mi lett volna, ha…” ősi kérdésére adhat választ – történészként szigorúan a tényekhez kell ragaszkodjak, szárnyát bontogató íróként pedig a tények csak az ugródeszkát jelentik, ahonnan elrugaszkodva szabadon szárnyalhat a fantáziám.

De IRA Dei

jelige: Galamb

A puskagolyók veszett vijjogással záporoztak körülöttük. Számos lövedék tépte csipkésre a romos, alig embermagas téglafalat, ami mögött lapultak. Hárman voltak. Egy pelyhedző állú, vékony fiú, alig tizenkilenc éves, egy soványka nő, aki nemrég töltötte be a nagykorúságát, és egy, a napvilágot fél éve meglátott, közös gyermekük, akit anyja szorított magához. A fiú egy zsákmányolt, leharcolt puskát tartott a kezében.
Remegtek a félelemtől.
Az idő szokatlanul tiszta volt, és a kiégett ház romjai kevés fedezéket nyújtottak.
A csecsemő némán simult anyja tejtől duzzadó kebleihez. Ritkán sírt, mintha őt is megedzette volna az élet, akár fiatal szüleit.
A golyózápor elcsendesedett egy pillanatra, míg a katonák újratöltötték fegyvereiket, és a fiú kihasználta a lehetőséget. Óvatosan kilesett a fal mögül, majd visszarántotta a fejét.
– Most induljatok – súgta halkan asszonyának, akivel titokban esküdtek meg, családjaik tudta nélkül. – Be fognak keríteni minket.
– Mi lesz veled, Kier? – kérdezte kétségbeesetten hitvese. Nagy, kerek szemébe könnyek gyűltek. De nem sírt. Nem sírhatott.
– Jövök utánatok, Mary.
Mindketten tudták, hogy nem így lesz, az asszony mégis, teljes szívéből hinni akart embere ígéretében.
– Szeretlek, kedvesem! – suttogta Mary, és megcsókolta férjét. Utoljára, ebben az életben.
– Isten megáld, kedvesem, meglásd!
Kierannál akadt még egy kézigránát. Ezt most kibiztosította, és áthajította a téglafal felett. Mary görnyedten, egész testével gyermeküket védve rohant, el, messze a harc poklától. Három szívdobbanással később a gránát felrobbant, és a repeszek megsebesítettek néhány katonát, akik nyílt terepen közeledtek a romok felé. Ezzel még fél percet nyert az anya.
Mary még hallotta, ahogy Kieran tüzet nyit, majd bevetette magát a közeli erdő fái közé.
Többé nem találkoztak.

*

– Beszélni fogsz, kölyök, ezt garantálom – hallotta a tiszt erőszakos, reszelős hangját, a szemét elfedő, piszkos kendő miatt azonban semmit sem látott. – Hogy magadtól, vagy a fájdalom hatására, ez csak te rajtad áll.
– Dögölj meg, kutya! – köpte a szavakat a fogoly, dühvel leplezve félelmét. Felüvöltött, amikor az egyik őr gumibotja szilánkosra törte a kikötözött bal keze szétfeszített ujjait, éles, lassan csillapodó kínnal töltve meg a fekete világot.
– Látom, az a szajha anyád nem tanított meg a jó modorra – mondta könnyed hangnemben a tiszt. – Ne félj, menet közben azt is beléd verjük. Most légy jó fiú – keményedett meg a hangja –, és felelj! Kik a társaid? Mit terveztetek? Hol a búvóhelyetek?
– Semmit sem szedsz ki belőlem, te angol fattyú! – A fájdalom csak megacélozta a fiú akaratát, de Wilson hadnagynak volt már dolga sokkal keményebb foglyokkal is.
Intett, és az őr vigyorogva újra rávágott a törött ujjakra. A fiú ismét felordított, és a kín sokkal kegyetlenebb volt az előzőnél. Teste megfeszült a székben és felzokogott, de visszaparancsolta a könnyeit.
– Ejnye, de nagy szája van valakinek – csóválta a fejét a tiszt –, pedig nem vagy más, Patrick, mint egy nagyra nőtt csecsemő. És most, beszélj! – parancsolt rá éles hangon.
– Paidrig – szűrte a szót a fiú, összeszorított fogakkal. – Paidrig a nevem.
Wilson hadnagy egy ugrással a foglya mögött termett, és a fiú hajába markolva hátrarántotta a fejét.
– Még csak nem is tudsz helyesen angolul, kölyök! – súgta szinte kéjesen a fülébe. – De valahogy majd igyekszünk megérteni a makogásodat, igaz, fiúk?
Helyeslő röhögés volt a válasz az őrök részéről. Remek szórakozásnak néztek elébe ezen a kedden is.
– Bár nem láthatod, mégis, had mutassam be egy kiváló segédemet, Mr. Fogót – mondta a tiszt, és Paidrig jól ismert, fémes csattogást hallott. A hadnagy elengedte az üstökét, csak hogy megragadja a jobb kezét. Acélos szorításából nem tudta kirántani, és hirtelen valami hideg vasat érzett a kisujja begyénél.
– Mr. Fogó már számtalan, hozzád hasonló terroristából kitépte a válaszokat. – A szorítás erősödött a fiú csuklóján és ujjbegyénél is. – Tudod, kölyök, tíz körmöd van a két kezeden, és további tíz a lábujjaidon. Még. És ha minden igaz, van vagy harminc fogad is. Egyelőre. A heréidről nem is beszélve. Ha valami csoda folytán még mindig nem beszélnél, letéphetem az ujjperceidet is. Egyenként. Aztán jöhet Mr. Tű is, aki már ott forrósodik a tűzben. Napokig elszórakozhatunk veled.
A fiú felsikoltott, amikor a fogó letépte a kisujja körmét, és hevesen rázkódott a székben, de a másik őr lefogta. Zokogott.
Wilson hadnagy lekevert egy pofont, amitől benne rekedtek a könnyei. Mellkasa reszketve emelkedett és süllyedt, ahogy a fájdalom tengerében úszva igyekezett visszaszorítani a feltörő sírást.
– Látod? – kérdezte a tiszt szinte kedvesen. – Mr. Fogó érti a dolgát. Még mindig hallgatsz?
– Nem… szedsz… ki… belőlem… semmit – zihálta Paidrig.
– Ahogy akarod – jött a válasz, és a fogó a gyűrűsujja körmére szorult.
Paidrig bevizelt a fájdalomtól.

Miközben az őrök az ájult és vérző kezű fiút visszavitték a cellájába, Wilson megtörölte izzadt homlokát, és a fogót az ócska asztalra hajította. Cigarettára gyújtott. Kisvártatva nyílt az ajtó, és egy fiatal, tagbaszakadt férfi lépett be rajta, akinek a rangjelzése elárulta, szintén hadnagyként szolgálja a koronát. Mereven tisztelgett a rangidős társa előtt, aki csak leintette.
– Sikerült szóra bírni a fiút? – kérdezte, és a hangja elárulta, szívesen részt vett volna maga is a kihallgatáson. Wilson hadnagy hírhedt volt vallatási módszereiről, ő pedig szeretett a legjobbaktól tanulni.
– Semmi eredmény.
– Mit szándékozik tenni? – Wilson kihallotta a mohó vágyat a tiszttársa hangjából, és elmosolyodott belül, bár egyetlen arcizma sem rendült.
– Az attól függ, mit sikerült kiderítenie, Arthur.
– Van egy húga. Igazság szerint féltestvérek, az anyjuk révén.
– Kitűnő! – Úgy vélte, sikerül végre fogást találnia a kis patkányon, ahogy magában nevezte Paidriget. – Hozassa be!
– Utólagos engedelmével, uram, már meg is tettem.
– Hozzák be, kötözzék ki, mint egy kutyát, de ne nyúljanak hozzá! – parancsolta Wilson. – Még ne.
– Igenis!
Arthur hadnagy szabályosan tisztelgett, majd elhagyta a szobát, csak hogy kisvártatva a kocsisként szitkozódó, hátrabilincselt keze ellenére is szabadulni próbáló lánnyal térjen vissza. Paidrig húga még angol szemmel nézve is csúnyácska, alig tizennyolc éves lány volt, mégis, a benne lobogó tűz valahogy kívánatossá tette a rangidős tiszt felcsillanó szemében.
– Szemétládák, azonnal engedjenek el! – kiáltotta dühösen. – Mit tettek a bátyámmal, rohadékok? Hol van Paidrig? Látni akarom!
Wilson hadnagy nyugodt léptekkel a lányhoz sétált, majd visszakézből pofon vágta. Csak Arthur szorításának köszönhette, hogy nem terült el a koszos padlón.
– Milyen heves kis ír szuka – göcögte Wilson, és keményen végighúzta ujját a kerekded arcon. Éles fájdalom nyilallott a kezébe.
– Harapsz, te kurva? – szisszent föl a férfi, és ököllel állon vágta a lányt, aki aléltan rogyott össze.
– Mire vár? – förmedt a tiszttársára.
A fiatalabb hadnagy sietve a falhoz vonszolta a foglyukat, és egy láncot hurkolt a vékony nyak köré, aminek a végét falba erősített vasgyűrűhöz rögzítették.
Wilson megnézte kézfején a vöröslő félholdat. Nem túl mély a seb, állapította meg, majd újabb cigarettát gyújtott meg, mert az előző a földre esett, mikor a lány beléharapott.
– Hozzák vissza a kölyköt, és pofozzák eszméletére! – adta ki az utasítást ébredező jókedvvel. – És szóljon a fiúknak is! Kiváló szórakozás elébe nézünk.

Paidrig arra ébredt, hogy jeges vizet zúdítanak rá. Ismét a vallatószobában ült, a székhez kötözve, kendővel megfosztva a látásától. Szétroncsolt bal keze legalább annyira lüktetett a fájdalomtól, mint vérző húsú ujjai a jobbján.
– Mivel nem hallgattál a jó szóra, úgy gondoltam, más eszközökhöz fordulok – hallotta ismét kínzója reszelős hangját, és szeméről hirtelen lekerült a kendő.
Pislogott párat, de csak éles kontúrú fénykörök ugráltak szeme előtt. Mire annyira kitisztult a látása, hogy a csupasz villanykörtétől megvilágított, málladozó falú, mocsokkal borított padlójú szobából többet érzékelt elmosódott foltoknál, azt kívánta, bár rajta hagyták volna a kendőt.
– Eirin? – rebegte riadtan, amikor észrevette a falhoz láncolt, hátrabilincselt kezű leányt. Úgy tűnt, vele sem bántak kesztyűs kézzel.
– Paidrig? – kérdezte a lány, mikor neve hallatán felkapta a fejét. – Édes Istenem, mit tettek veled? – Szeméből minden könnyet kitörölt a harag fellobbanó tüze.
– Engedjék el, hallják? Nem tett semmit a bátyám! – megpróbált felállni, ám az egyik katona padlóra nyomta és bakancsos lábával ránehezedett a nyakára.
– Azonnal vedd le a mocskos lábad a húgomról te rohadék! – üvöltötte a fiú, de az csak vigyorgott, és még jobban ránehezedett a törékeny nyakra. A lány, arcát elfordítva próbált ellenállni, hasztalan.
– Szerinted mióta nem voltak nővel az embereim, Patrick? – kérdezte egy ragadozó kedvességével Wilson hadnagy, miközben besétált a fiú látóterébe.
– Meg ne próbáld, te mocskos állat, hallod? – fröcsögte gyilkos dühvel Paidrig. – Ha egy ujjal is hozzányúltok, kinyírlak titeket mind!
– Ejnye, no, hiszen mi nem vagyunk barbárok, Patrick! – A hadnagy hangjából csak úgy sütött a sértett ártatlanság. – Elmondasz nekünk mindent, amit tudni akarunk, és ez a bájos, ifjú hölgy már szabad is lesz. Egy ujjal sem nyúlunk hozzá, erre tiszti becsületszavamat adom!
– Semmit se mondj nekik, Paidrig, hallod? Ártatlan vagy, ezt ők is tudják! – kiáltotta Eirin, fojtottan ejtve a szavakat, mert a katona még mindig a nyakán pihentette a lábát.
– Ha ártatlan volna, nem lenne itt – hangzott el az Inkvizíció óta közismert, megfellebbezhetetlen vád, majd Wilson széles mosollyal nézett Paidrig gyűlölettől összeszűkült szemébe.
– Ugye, Patrick? Te is tudod, hogy bűnös vagy. Igen, minden bizonnyal lógni fogsz. De vajon tényleg azt akarod, hogy a húgodat előtte… felpróbálják az embereim?
– Beszélek – mondta halkan Paidrig kisvártatva, és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen húgát látnia. Mégis magán érezte a könyörgő tekintetét.

Öt perccel később a megtört Paidriget visszavitték a cellájába.
– Ezzel a listával végre kifüstölhetjük a patkányfészket – lobogtatta széles vigyorral Arthur hadnagy a papírdarabot, amin öt név, és egy külvárosi hodály címe szerepelt.
– Látja, fiam, néha sokkal célravezetőbb a lélekre mért csapás bármilyen testi kínnál – veregette meg tiszttársa széles vállát Wilson. – Menjen ki két osztag, és fogják el ezeket a terroristákat! Élve, vagy halva. De inkább élve. A halott patkányok nem cincognak.
– Igenis! – A fiatalabb hadnagy lelkesen tisztelgett, majd elindult, hogy kiadja a megfelelő parancsokat.
– A lánnyal mi legyen? – kérdezte mielőtt kilépett volna az ajtón.
– Mi lenne? Egy ujjal sem nyúlhatnak hozzá, emlékszik? Mi, angolok, ügyes nép vagyunk. Megoldjuk kéz nélkül is! – Wilson hadnagy rekedten felröhögött, és jókedve átterjedt katonáira is, mikor felfogták, mit is sugallt.
Paidrig még hallhatta húga egyre tompuló fájdalomkiáltásait, amelyek ezer tüzes fogónál is kegyetlenebbül tépkedték szívét.

*

– Soha, értetted, Thomas? Nem hátrálunk meg! – suttogta visszafojtott indulattal Bobby, miközben beesett, mégis eleven lélektűztől izzó tekintetét a túlnani cellában raboskodó társa szemébe fúrta. – Azt hiszed, megtartják a szavukat? Az ő szemükben mi csak egy alsóbbrendű, eltiprandó nép vagyunk, állatok, akiket szabadon kellett engedjenek pár évtizede, de még mindig a tulajdonuknak tekintenek! Nem, Thomas, nincs alku, nincs kegyelem. Minket elkaphattak, de a többiek kint vannak, és harcolnak értünk. És nekünk is akadt fegyverünk.
A kéthetes, szakállá nőtt borostát viselő fiú nyúzott arcán jól látszott a hosszú ideje tartó koplalás. Mióta bejelentették a második éhségsztrájkot, nem voltak hajlandók ételt venni magukhoz. Ez pedig a legerősebbek elméjét is kikezdte, hát még a bizonytalankodókét.
– Bobby, és mi lesz a vége? Az angolok felől mi fel is fordulhatunk! – Cellatársa hangjából tisztán érződött a reményvesztettség. – Az a rohadt Bádoglédi elutasította a követeléseinket. Így csak a halál vár ránk.
– Akkor meghalunk, Thomas, ahogy a szüleink, vagy a bajtársaink is tették! De nem hátrálhatunk meg! Nem, amíg mind az öt pontot el nem fogadják!
– Éhes vagyok, Bobby – nyöszörögte a fiúnál valamivel idősebb, hasonlóan megviselt arcú társa.
– Én is, barátom – suttogta Bobby. – Én is.

– Meddig tart még maga szerint, őrmester? – kérdezte egy héttel később a halántékát dörgölve a negyvenes évei végén járó, testes börtönparancsnok. Kopaszodásnak indult feje megint szörnyen hasogatott.
– Meg nem mondhatom, uram – felelte a tömzsi, még mindig csupa izom, de már tisztességes pocakot növesztett őrmester. – Talán még pár nap. Aztán valaki megtöri az éhségsztrájkot.
– Mitől olyan biztos ebben?
– Ők is csak emberek.
A parancsnok azonban közel sem volt annyira magabiztos, mint az őrmester. Az előző éhségsztrájk sok mindenre megtanította.
– Maga kibírná? – kérdezte elgondolkodva.
– Tessék, uram?
– Maga kibírná három hétig evés nélkül, őrmester?
– Remélem, nem kell megtudnom, uram.
– Mondja, őrmester, mivel lehetne rávenni a foglyokat, hogy egyenek? A sajtó már így is velünk van tele, és azok a rohadt republikánusok is a fejünket követelik. Az emberek az utcára vonultak. És azok a nyavalyás irások sem ülnek tétlenül a seggükön.
– Fogalmam sincs, uram.
A parancsnok halántékát dörgölve bocsátotta el az őrmestert.

– Kinek képzeled magad, he? Tán azt hiszed, jobb vagy nálunk? – Thomas hangján erősen érződött a gyomrát farkasként mardosó éhség.
– A bajtársad vagyok, Thomas – felelte csendesen, holott a fenevad benne is ott üvöltött.
– Egy fattyú, az vagy, Bobby Sands! – fröcsögte Thomas magából kikelve. Beesett szeme vérben forgott.
– Hagyd békén a fiút, Thomas! – A Bobbyéval szomszédos cellában raboskodó Francis hangja nyugodt volt, mégis acélkemény.
– Mit ártod bele magad, Francis? Vagy tán te is a fattyú pártján állsz?
– Ennek a fiúnak a nagyapja, a nagybátyja és az anyja is az angolok ellen harcolt, Thomas, ahogy ő maga is. – Válasza olajként loccsant a tűzre.
– És, Francis? Mi mind azért vagyunk itt, mert fegyvert fogtunk ellenük! De mi legalább tiszta vérűek vagyunk!
– Ő is igazi ír, Thomas – mondta csendesen Raymond, aki a hőbörgő rab melletti cellában ekkor kászálódott le a priccsről, és a rácsokhoz lépett. – Azzal, hogy együtt harcol és szenved velünk, megmutatta, milyen vér is folyik az ereiben.
– Hátha csak egy rohadt spicli! – Thomas sosem hagyta annyiban az elképzeléseit, és az önként vállalt éhezés csak még csökönyösebbé tette.
– Pontosan ugyanannyit eszem, mint te – felelte angyali türelemmel Bobby. – És te is tudod, ki dobott fel minket. Vagy szerinted azért engedték el két nap után Williamet, mert szépen kérte?
– Ettől még nem bízom benned jobban! – füstölögte Thomas. A lángok kissé alábbhagytak a lelkében, de csak míg ismét belé nem mart az éhség.
– Akkor másként beszéltél, amikor megmentettem az irhádat. Vagy már el is feledted, hogy meddig bujkáltál a fáskamránkban? Ha áruló lennék, bármikor feladhattalak volna.
– Éhes vagyok – nyögte, akár egy kisfiú. Kiskora nagy része éhezéssel telt. De akkor legalább tényleg nem volt mit enni.
– Mind azok vagyunk, bajtárs – szólta halkan Francis. – De Bobby Sandsnak igaza van. Megmutatjuk ezeknek a fennhéjázó gazembereknek, főként annak a Thatcher nőszemélynek, hogy milyen fából faragtak minket!
– Tényleg azt hiszed, Francis, hogy győzhetünk? Hogy végül mi nyerünk? – Raymond kételyében mind osztoztak, többé-kevésbé.
– Igen – válaszolta tömören a Francis helyett Bobby. – Azt hiszik, azzal, hogy ketrecbe zártak minket, mint valami állatokat, nyugodt lehet az álmuk. Hát nem! Addig küzdünk, amíg legalább az öt pontunkat el nem fogadják! Meg fogja tudni az egész népünk, sőt, a világ is, hogy mindhalálig küzdünk az elnyomás ellen! Hogy is szól a nóta? A zuluknak csak dárdáik voltak, mégis szembeszálltak a vörös kabátos fattyak puskáival. Nekünk egyetlen dárdánk sincs, mégis akadt fegyverünk.
Hát ezért éhezünk, Thomas! Mert az éhségsztrájk a mi lándzsánk, és ezzel ejtünk súlyos sebet a megszállókon.
Szavait áthatotta az egész lényéből áradó bizonyosság, amitől újra lángra kapott a hamvadó remény társai lelkében.
– Szerinted fájdalmas az éhhalál? – kérdezte végül Thomas halkan. – Mert azt mondják, kutyául szenvedsz.
– A nagybátyámnak fogóval tépték le a körmeit – válaszolta Bobby. – És végig kitartott. Mi ahhoz képest az éhezés?
Megszánta barátját.
– Annyi évszázad után végre leráztuk a rabigát, Thomas, és én nem tudnék tükörbe nézni, ha kevesebbet tennék, mint azok a férfiak és nők, akik vérüket adták a szabadságunkért. Hallottad te is, igaz? A nép forrong, északon és délen, s a világ ránk figyel. Már majdnem célba értünk, Thomas. Már majdnem…

*

Bobby Sands nyolcvanegy, május ötödikén hunyt el, az éhségsztrájk hatvanhatodik napján. Százezer ember kísérte el az utolsó útjára. Kilenc társával együtt, akik vállalták az éhhalált, Írország nemzeti hősei lettek.