Leonardo da Vinci

Mona Lisa

Jelige: Boszorka
szeptember, vizuális, egyéb, festmény

'Milyen titokzatos!' - sóhajtjuk csodálattal - sok esetben anélkül, hogy akár egy pillantást is vetnénk a festményre, hiszen a művel kapcsolatos emlékképeink, az elragadtatás és a kritikák már évszázadok óta visszahatnak szemléletmódunkra... Szóval, elfogultak vagyunk.
A kép szinte kivétel nélkül mindenkire nagy hatást gyakorolt, ami persze nagyban hozzájárult ismertségéhez, míg végül szégyenszemre gúnyt nem űztek belőle - gondoljunk itt Duchamp 'L.H.O.O.Q' aláírással ellátott másolatára - , mely paradox módon megint csak növelte a hölgy népszerűségét... Mert nem tudjuk pontosan, kit ábrázol. Mona Lisa kilétét illetően változatos elméletek láttak napvilágot; a legvalószínűbb, hogy imádott hitvese volt Francesco del Giocondo-nak, ki megrendelte felesége portréját a kor legnagyobb festőjétől. E gavalléros gesztus apropója az lehetett, hogy az asszony két fiúgyermekkel ajándékozta meg férjurát, mire az rögvest nagyobb palotába költöztette - immár népesebb - kis családját.
Mikor 1503-ban Leonardo elvállalta a portré megfestését, még ő sem sejtette, hogy képtelen lesz megválni művétől. Úgy gondolta, inkább nem fejezi be, minthogy ne legyen tökéletes. Soha nem is szállította le Giocondo úrnak, hanem önkényesen megtartotta egészen addig, míg pártfogója, I. Ferenc meg nem szerezte tőle. A festmény később a Louvre-ban közkinccsé vált.
Leonardo képének jellegzetessége az a megfejthetetlen 'leonardoi' mosoly, melyet nőalakjának ajkára bűvölt: ez az első mosolygó portré a festészetben, melyet azonban később számtalan másik követ, mivel ettől fogva Leonardo művészetének állandó elemévé válik: szinte az összes nőalakjának éke lesz.
A rejtély nyitja máig talány: Mona Lisa csábítóan kokettál, vagy hűvösen néz el fejünk felett a semmibe? Hogy mire gondolhatott, örökre a festmény titka marad. És persze a festőé, aki az ülések alatt folyamatosan szórakoztatta modelljét, hogy kiváltsa ezt a varázst.
A nők szerelmének végletességét ábrázolja: a tartózkodó szemérmet és a tudatos csábítást, a gyengédséget és a követelőző szenvedélyt.
Akkoriban felháborodást váltott volna ki a kép: a Gioconda illetlenül mosolyog, szemöldöke kiszedve, hajfürtjei elszabadulva - mindez a korabeli kurtizánok sajátja...
A másik a formabontó háttér választása: vajon miért nem virágos réteket látunk őzikékkel..? Az újítás tudatos: a táj szinte álombéli, nem jellemző a korabeli portrékra - sejtelmes, áttetsző, balladai, melyen a jobb oldalon ábrázolt magas hegycsúcsok és a horizont ellentmondásba keveredik az alacsony bal oldali látóhatárral. Az átmenet teljességgel hiányzik, a feloldást csak a mosolyban kereshetjük.
Ennek szépsége vezet ki minket a káoszból, mely mind a teret, mind az időt uralja: egyedül a mosolygó szépség örök. Ezzel együtt lerakja az idealizáló portréfestészet alapjait.
Érdemes megvizsgálnunk, mi tükröződik ebben a mosolyban.
Egyes elméletek szerint Leonardo saját vonásai: önarckép lenne tehát - női 'köntösbe' bújtatva?
Nem hinném. Azonban azt el kell ismerni, van némi alapjuk ezeknek az 'önarckép tükörben' elméleteknek is... A festő megmagyarázhatatlan rokonszenvének hatása, hogy saját magából ennyi mindent ebbe a képbe szublimált : önmaga mását fedezhette fel az asszonyban, mint a saját testet öltött nőideáljában.
Lebilincselő hatásának nyitja talán az, ahogy kissé elfordulva ugyan, de egyenesen minket néz. Tekintete intenzív, szuggesztív, akivel szeme találkozik, éppen olyan távolságra állhat, mint Leonardo lefestette egykor.
Sejtelmes mosolya egy pillanatig élt csak, de emléke örökre fennmaradt.