Mátyus Imre

Mátyus Imre (Everett Walsh) médiakutató, meggyőződéses autodidakta, amatőr ponyvaíró. Ritkán, és keveset ír, többnyire publikálatlanul. Nyolc éves korában úgy döntött, író lesz (ami határozott minőségi előrelépés volt korábbi, matematikusi karrierterveihez képest), és írt novellákat, szkeccseket, néhány száz felejthető verset.
Dolgozott újságíróként, angoltanárként, tervezett logót, weboldalt, tördelt könyveket. Ideje nagyobb részében egyetemistákat vezet tévutakra. Szereti a horrort és az urban fantasy-t. Rajong Neil Gaiman-ért és Kurt Vonnegutért.

Robin

jelige: Demetrius

„Hát én vagyok az éj víg vándora,
Ki Oberont is megnevettetem”
 
Seattle, 1993. június 23.
 
Úgy tűnt, a rossz dolgoknak sosem lesz vége. S bár Mike Fellon nem volt kifejezetten fatalista (a babonák különösen távol álltak tőle), hajlott rá, hogy elhiggye, valami átok szakadt a nyakába.
Alig egy hónapja élete eddigi legboldogabb kapcsolatát tette tönkre egy hirtelen fellobbant románc a barátnője, és a lány egy új kollégája között. A múlt héten betörtek a lakásába, és - több kisebb értékű tárgy mellett - ellopták Philip Patek karóráját, két Armani ingét, alig két hónapos Technics hifijét, meg azt a kávéfőzőt, amit az ex-barátnőjétől kapott a múlt karácsonyra. Még hatéves tévéjét is elvitték, pedig az nem is működött. (Már vagy fél éve elfüstölt benne valami, de Mike inkább lemondott a tévézésről, semmint utánajárjon a dolognak.)
A hifi hiánya különösen fájóan érintette. Mike-nak élete, és bevételi forrása volt a zene. Feltörekvő, fiatal producer volt egy seattle-i lemezkiadónál, és gyakran vitt haza magával munkát.
A pechszéria következő állomásaként három napja a kocsija is elromlott. Megpróbálta megbütykölni, de csak azt érte el, hogy bőrig ázott (helló, Seattle), világosszürke ballonkabátjának ujjai pedig olajosak lettek. Átöltözött és rendelt egy taxit, de az események, és a majd háromnegyed órás késés miatt feszültségtől kapkodni kezdett. Amikor a taxi megállt az irodaház előtt, kiugrott az autóból, megcsúszott a járdaszegélyen, és eltörte a bal singcsontját.
A mai nap pedig… Nos, a mai nap volt a legrosszabb. Közvetlen főnöke - egy Jeffery Kovac nevű, szolárium-sárga, szemellenzős barom, aki menedzser magazinokból próbálta elsajátítani a vezetés művészetét (és Mike szerint „halvány fingja sem volt róla, mi minden történt a zenében Barry Manilow óta”) - a heti értekezlet után félrehívta:
- Mike, öregem, az a helyzet, hogy bármit mondjon is a góré, nem nagyon megy a szekér. Azok a pofás bevételi statisztikákat csak a PR részleg dobta össze a tulajdonosok altatására. Hamarosan leépítések lesznek, és hát mit szépítsük, a te neved is szóba került. Ha a hónap végéig nem produkálsz valamit, sajnos meg kell válnunk tőled.
- Mégis mit kellene produkálnom? - kérdezte Mike feszültségtől remegő hangon.
- Mit tudom én!? Találj valami új előadót! Vagy valami tuti sikert! Valamit, amit fel lehet nyomni a Billboardra, és ami megdobja az eladásokat. Bánom is én, honnan, csak kaparj elő valamit, amit felmutathatok, ha a segged megmentéséről van szó!
Mike több, mint fél órát töltött a mosdóban. Először sírt, aztán hányt az idegességtől, utána pedig megint sírt egy ideig. Greta, Kovac valószínűtlenül türelmes és szeplős asszisztense (két éve megfektette egy céges buli után) szerzett neki egy nyugtatót, és hazaküldte.
Órákig ült egy buszmegállóban, és üres tekintettel bámult maga elé. Átfutott az agyán, hogy Alaszkába költözik. Vagy kirabol egy bankot, és Kubába szökik (venne egy kis part menti motelt sok tequilával, meg pár csónakkal, mint abban a Stephen King könyvben). Aztán arra gondolt, hogy öngyilkos lesz (borotva pengével csinálná - felvágná az ereit, és körbefröcskölné a lakást, hogy rohadjon meg a főbérlője is), de azt is elvetette. Ismét rá kellett döbbennie, hogy túlságosan gyáva az ilyen drámai lépések megtételéhez. A lehetőségek latolgatása egyre inkább a közvetlen tervekre koncentrálódott, és miután megállapította, hogy kokainra nincs elég pénze, úgy döntött, inkább leissza magát a legmocskosabb kocsmában, amit talál. Talán még valami nyavalyát is összeszedhet - na akkor aztán lenne oka szenvedni!
A helyet Misfits-nek hívták, és egy rég feloszlott női punk banda dobosa alapította. A bárpult fölött különböző dedikált dobverők, meg néhány fehérnemű („a harmadik balra valamikor Don Johnsoné volt”) képezte a hely, és tulaj tárgyiasult emlékezetét a nyolcvanas évek popkultúrájáról. A kocsma megfelelően sötét és mocskos volt, tele műanyag bútorokkal, és ragadós tócsákkal, amerre az ember csak lépett („Szóltam annak az ütődött Jorgénak, hogy mosson fel, de szarik rám a kis seggfej.”). A zenegépből felváltva üvöltött az Alice in Chains, Patti Smith, meg a Ramones. Egy piercingekkel teleaggatott, fiatal punk volt a csapos (öntelt kis pöcs, aki valószínűleg undorral fröcsög a zeneipar elüzletiesedéséről, miközben minden vágya, hogy befusson a hülye kis bandájával, és kokszot szippanthasson egy playmate seggéről a Four Seasons-ben).
Mike sört és vodkát rendelt (az előbbi savanyú volt, de hideg, az utóbbi langyos, és aceton szagú). Letelepedett a pult végében, és egy időre félretéve az önsajnálatot visszatért a sors, meg a külvilág hibáztatásához. Ivott, és magában epés megjegyzéseket tett minden újonnan érkező vendégre. Volt egy kövér taxis („zsírgeci”), aki csak egy kávéra ugrott be, és úgy fészkelődött ültében, hogy mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy aranyérproblémája van; befutott pár drogos kurva, akik a dealerükre vártak, egy alacsony, tömzsi motoros hosszú szakállal („a szadó-mazó pokol törpéje”), meg néhány hétköznapi arc („standard lúzerek”). Egy ideig elszórakozott ezzel, majd figyelme egy gyufásdoboz felboncolására („pusztulj ribanc!”) összpontosult. Miután darabokra szedte a skatulyát, begipszelt kezével még kicsit meg is csapkodta, hogy az élet utolsó szikráját is kiverje belőle. Észre sem vette, hogy odakint sötétedni kezdett, leállt a zenegép, és a kocsma végében valaki gitározni kezdett.
A gitáros pasas az I put a spell on you-t játszotta a Creedance Clearwater Revival-tól. Halkan, lágyan indult, majd egyre hangosabb és karcosabb lett, a dal végét pedig már szinte ordította. Mike valahol a dal közepén vette észre, hogy a kocsma vendégei felhagytak addigi tevékenységeikkel, és érdeklődve fordultak a zenész felé, aki egy szál elektromos gitárral egy bénán szigszalagozott bárszéken arról énekelt, hogyan teszi örökre magáévá azt a különleges valakit.
Zömök figura volt, ez még ültében is látszott. Sűrű, bozontos hajába mintha őszi avar keveredett volna. Borostás arc, heges arcában apró, sötét szemek fészkeltek; kopott bőrkabátja ujjából tetovált indák futottak kézfejére. (Mike megesküdött volna rá, hogy a kacsok a zene ritmusára ingadoztak, tekeregtek.) Gitárja olyan volt, mintha több tucat kocsmai verekedésben használták volna fegyverként (és Mike-nak valahonnan az az érzése támadt, hogy ez még csak nem is állt távol a valóságtól).
Belekezdett egy régi Patsy Kline dalba (talán a Walking after midnight lehetett), s bár a hangja nem volt kifejezetten kellemes, lehetetlen volt nem rá figyelni. Mintha a világ összes magánya állt volna össze egy mosdatlanul őszinte jelenésbe.
- Ki ez a fazon?
- Valami Buck, vagy Tuck, vagy mi - vágta oda a csapos. - Asszem angol. Köcsög akcentusa van. A főnök szólt, hogy játszhat, ha akar. És hát akart.
A pasas jó előadó volt. Minden látható erőlködés nélkül magára vonta az emberek figyelmét. Mike agyában lassan kristályosodni kezdett egy ötlet a karrierje megmentésével, meg a gitárossal kapcsolatban. A fényes jövő ígérete szólt azokból a szomorú dalokból. Táskájából előkotorta hát diktafonját, ás bekapcsolta. („Hangminta! Vigyél nekik hangmintát!”)
A következő percekről csak halvány benyomásai maradtak. A pasas rövid, de intenzív taps után bejelentette, hogy akkor most következik egy nagyon személyes, saját szám.
Mike Fellon életében nem hallott még olyan dalt. Édes-bús rock ballada volt a legfurcsább szöveggel (valami öreg báróról, meg egy erdőről, meg holmi félresikerült bűbájról), és a legzavarbaejtőbb akkordokkal. A diktafon felvétele megőrizte ugyan a dal valamiféle fátyolos, silány lenyomatát, de a Misfits hangulatából semmi nem maradt meg benne. (Mike háta évekkel később is libabőrös lett, ha eszébe jutott ez az este, és nem tudta pontosan megmondani, miért?)
Mikor a dal véget ért, meglepően sokáig tartó csend következett. Aztán bátortalan tapsikolásokból lassan kibontakozott az elismerő hangorkán, ami a győztesek jutalma. („Mindeki érzi, de senki sem érti.”)
A pasas játszott még pár színvonalas feldolgozást (Sympathy for the Devil a Rolling Stones-tól, valami Bruce Springsteen, a Comfortably Numb a Pink Floydtól, meg egy csomó más innen-onnan), de Mike-ot ezek már nem érdekelték. Volt a kezében valami, ami megmentheti az irháját, hosszabb távon pedig szégyentelenül gazdaggá teheti. Egy karizmatikus előadó és egy tökéletes dal. A gitáros egy ismeretlen népdal feldolgozásával zárta műsorát, aztán csendben elköszönt, és a pult felé vette az irányt. Újra megszólalt a zenegép.
- Hello, a nevem Mike! Mike Fellon. Jól nyomtad, öreg! Meghívhatlak valamire?
A pasas rámosolygott, és az a mosoly olyan volt, mint egy elégedett rókáé, ami tehetelen áldozatának haláltusáját figyeli.
- Hello! Legyen akkor egy nagy korsó sör!
- Két korsó lesz! - fordult a csaposhoz Mike. - Anglia?
- Olyasmi… - kortyolt bele sörébe a gitáros. - Ez a sör nagyon szar, pajtás - a „pajtás” szót úgy ejtette, mint valami lusta, öreg kandúr.
- És mi szél hozott? Zenészféle vagy? Keresed a nagy kiugrás lehetőségét?
- Nem pajtás, az nem nekem való - vigyorgott amaz. - Csak átutazóban vagyok. Lesz itt egy parádé Fremontban, és úgy hallottam érdemes megnézni. Meg van egy találkám itt pár taggal éjszaka. Csak elütöm addig az időt. Erre jártam, beugrottam, mondtam, ha nem zavar esetleg játszanék. A tulaj megengedte. Ennyi.
A következő pár óra nagyjából azzal telt, hogy Mike sikertelenül próbálta meggyőzni újdonsült „pajtását” két dologról. Az egyik az, hogy ő lehet a legújabb sztár a könnyűzenei piacon („Gondolj csak bele öreg, csajok, kocsik, kokó, amit csak akarsz!”). A másik, hogy az asztal alá tudja inni. Körök jöttek, körök mentek. Nem sok mindent tudott meg a zenészről, csak annyit, hogy ahányszor Bucknak, vagy Tucknak hívta, az csendesen kuncogott. Sápadt arca egyre jobban szétfolyni látszott, haja mintha folyton változó irányú szelekkel hullámzott volna.
Ahogy az idő telt, a kocsma véletlenszerűen ide vetődő vendégeit felváltották a mindennapokból menekülő törzsvendégek, a motorosok nőnemű kiegészítőikkel, meg a nagy hangú művészpalánták (akinek művészete kimerült a módosult tudatállapotban való naiv filozófiai baromságok ismételgetésében). Mike szájában egymáshoz ragadtak a szavak, és már csak egy valamire tudott gondolni.
- Figyelj, Buck! Ja nem, Tuck! Mi volt annak a dalnak a címe? Annak a saját számnak?
- Old baron's course. (Nem ezt mondta!)
- Ühüm… Te öreg, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy megveszem tőled? A grunge napjai meg vannak számlálva. Csak idő kérdése, hogy ez a Cobain srác beadja a kulcsot. Hamarosan valami minőségivel kell kirukkolni. Valamivel, ami nem a drogokról, meg az elszigeteltségről szól. Érted, ugye? És hát ez a dal…
- Ez a dal nem eladó. Mondtam, pajtás, túl személyes - a zenész mosolyára láthatóan valami fájdalom árnyéka vetült, de Mike már túl részeg és kétségbeesett volt, hogy észre vegye.
Mike közelebb hajolt és begipszelt baljával a pultot ütögetve igyekezett hangsúlyt adni szavainak.
- Figyelj: ki-ba-szott gaz-da-gok le-het-nénk! Te meg én, mi ketten. Ez a dal igazi sláger lehetne.
Buck/Tuck mosolya egyre halványodott. Haját és a bőre alatti tintakacsokat mintha egyre dühösebb szél cibálta volna.
- Nem. Ez a dal az enyém. Eszem ágában sincs eladni, pajtás. Eszem ágában sincs végignézni, hogy a sok ostoba tini úgy andalog rá, mintha értené.
- De ez egy kurva jó szám, ember ! - kiáltotta Mike szemrehányóan. - Vétek lenne elpazarolni!
Most a zenészen volt a sor hogy közelebb hajoljon. Vöröslő szemöldöke parázsló bokornak tűnt. Kérges mutató ujját Mike homlokának közepébe nyomta:
- Jól jegyezd meg, pajtás, ez a dal nem eladó, nem képezi semmilyen csere tárgyát, és ne is reméld, hogy ajándékba adom nekem! Sem neked, sem senki másnak! Örülj neki, hogy hallhattad ma este!
- Bármit megadnék - próbálkozott Mike kétségbeesetten.
- Ostoba vagy, és még részeg is. Fogalmad sincs róla, mit dumálsz.
Mike a részegek tipikus zavart értetlenségével bámulta társát. Egyszerűen nem tudta (és nem is akarta) felfogni, hogy valakinek többet jelentsen egy személyes dal, mint a gazdagság meg a hírnév. Megadóan felemelte kezeit, aztán egy ideig csendben iszogattak tovább, s úgy tettek, mintha lebilincselően érdekesnek találnák a kocsma többi vendégét, meg a szegényes dekorációt.
- És ha ellopom?
A színek és a hangok mintha eltompultak volna. A zenész vészjósló lassúsággal fordította tekintetét Mike felé, aki magában már a végjátékra készült („Basszus, ez meg fog ütni! Tutira meg fog ütni!”). Buck/Tuck/Chuck gyanakvó arccal méregette a fiatal producert, mintha csak azt találgatná, mennyire komoly volt a kérdés. Egyszerre hangosan felkacagott, és kocsma - akár egy hirtelen visszakapcsolt wurlitzer - újra fényes és hangos lett körülöttük.
- Az neked igazán nem lenne jó pajtás! - lapogatta meg a vállát. - Higgyél nekem, az neked rohadtul, kibaszottul nem lenne jó!
- Miért? Mit csinálnál? - Mike már egyszerűen nem tudott megállni. Muszáj volt végigzongorázni az összes lehetőséget.
- Hogy miért? - a zenész kecsesen felemelte jobbját, rándított egyet csuklóján, és a semmiből („biztos az ingujjában volt!”) előhúzott egy fényképet. A fotót Mike arcába nyomta. - Azért, mert akkor felkeresem az édes kis családodat, és megmutatom, mennyire kibaszottul rossz ötlet volt meglopni engem.
Mike próbált a képre fókuszálni, de nem igazán sikerült. Túl sokat ivott, a színek és formák pedig túl cseppfolyósak, és kiszámíthatatlanok voltak azon az estén. Behunyta az egyik szemét, és próbálta kicsit távolabbról nézni. Egy vöröses hajú, kékes, vagy zöldes ruhájú nőalakot látott, aki két gyereket vezet kézen fogva. Fogalma sem volt róla, kiket ábrázol a kép.
Megkönnyebbült kacaj szakadt ki belőle, a zenész széles mosollyal rántott egyet a csuklóján, és a kép eltűnt a semmibe. Buck/Tuck a pult fölötti órára nézett, és felhajtotta a sörét.
- Nos, örülök, hogy ezt is megbeszéltük. Nekem most mennem kell. Kösz a társaságot, meg a söröket, pajtás! - Buck/Tuck a dzsekije zsebéből előhalászott egy apró ceruzát, és lefirkatott valamit Mike gipszére. - Tessék! Ha esetleg „Angliában” jársz, keress meg!
Megveregette Mike vállát, és szórakozottan lóbálva gitárját - a több liternyi elfogyasztott sör dacára - határozott, egyenes léptekkel kivonult a kocsmából. Mike egy ideig ingadozva nézett utána. Azt fontolgatta, vajon visszajön-e? Aztán újra előhalászta a diktafont táskája mélyéről, és eszelős kuncogásba kezdett.
- Te hülye barom! Nincs is semmilyen családom!
Szórakozottan zsebre vágta a diktafont, kipakolt némi készpénzt a pultra (fogalma sem volt, mennyit), és dülöngélő léptekkel elhagyta a helyet.
Délben a saját ágyában ébredt keserű szájízzel, lüktető halántékkal, erőtlen tagokkal. Nem emlékezett rá, hogyan került haza, sem arra, mi is történt pontosan azután, hogy meghallgatta azt az „angol” zenészt („Mi is volt a neve? Buck? Chuck?”). Csak azt tudta, hogy valami igazán értékeset rögzített előző este.
A telefonhoz botorkált, hogy felhívja Gershon barátját, aki igazán jól hallás után kottát írni. Egy új slágert készült bemutatni neki. Amint a kabátja zsebében kotorászott diktafonja után, észrevett valami elmosódott írást a gipszén. Értetlenül bámult a kacskaringós betűkre:
„Rendes dolog: hogy míg hű marad egy, / Az eskübontó milliókra megy.”
Barry (nem így hívták) nyilvánvalóan nem nagyon akarta, hogy a nyomára akadjon, és Mike-nak mindez teljesen rendben is volt. Pár nap múlva a szöveg teljesen lekopott.
 

Malibu, 2007. június 23.
 
Mike Fellon csendben felöltözött, és kisurrant szeretője lakásáról. Délután négy lehetett. A nő (Lindsay-nek hívták, és a Virgin helyi irodáján volt HR-es) még aludt, Mike-nak pedig esze ágában sem volt felébreszteni, hogy megint vitáznia kelljen a válás lehetőségéről. Bár többször ígéretet tett a lánynak, hogy elhagyja érte a családját, mindig szigorúan a belátható szex érdekében tette.
Két napja nem volt már otthon. A felesége, Greta úgy tudta, üzleti tárgyalásra San Franciscóba repült. A BMG-vel tárgyalt valami másodvonalbeli sztárocska felfuttatásáról. Mike azonban már jó ideje nem járt tárgyalásokra. Inkább az asszisztensét küldte el, és ettől csak még fontosabbnak látszott üzlettársai szemében.
A szálloda mélygarázsában Maseratijának csomagtartójából váltás inget és zoknit halászott elő, és öltözködés közben arra gondolt, mennyire sínen van az élete. Végtére is a szakmai sikereken felül szép család várta haza, és a mai napig szerette a feleségét (a szeretők csak kikapcsolódást jelentettek neki).
Hazafelé bekapcsolta a rádiót. A hírekben újra Afganisztánról, meg Észak-Koreáról beszéltek, aztán az időjárás következett (napsütés, napsütés, napsütés), majd zenei válogatás az elmúlt 10 évből. Ahogy ráfordult saját utcájukra, megszólalt az I put a spell on you Marylin Manson feldolgozásában. (Egy partin találkozott vele. Pezsgőt ittak, politizáltak, és egyetértettek abban, hogy a Shriekback nyomta a nyolcvanas évek legjobb szintipopját.)
Felesége már az ajtóban várta.
- Milyen utad volt?
- Tűrhető. Hogy vannak a gyerekek?
- A nappaliban idegesítik a vendégünket? - nevetett Greta.
- Vendégünk van?
- Valójában hozzád jött. Valami zenészféle. Furcsa akcentusa van.
Mike-nak rossz előérzete támadt, bár nem tudta volna pontosan megmagyarázni, miért. A kíváncsiság és a feszültség furcsa elegyével lépett be a nappaliba.
A vendég a kanapén ült, és Mike fiainak beszámolóját hallgatta az úszómedencében fellelhető rovarok csodálatos világáról. Haja lángoló avarnak tűnt a háta mögött beszűrődő délutáni napsütésben. Úgy mosolygott a gyerekekre, ahogyan egy elégedett róka, ami tehetelen áldozatának haláltusáját figyeli.
- Hello, pajtás!
Mike hirtelen elgyengült, és egész testén remegés futott végig. Mintha legszörnyűbb félelme öltött volna testet abban a kanapén ülő férfiban (és tulajdonképpen nem is járt messze az igazságtól).
Fiai ujjongva pattantak fel és rohantak hozzá egy ölelésre.
- Hello. Ööö… Minek köszönhetem a látogatásod?
- Itt jártam a környéken, és gondoltam, beugrom látogatóba. Ha már te nem kerestél - kacsintott.
Greta egy tálcán frissítőket hozott be, és leült a kanapé végére. A gyerekek letelepedtek az anyjuk lábához, és érdeklődve bámulták zavartan álló apjukat.
- Drágám, miért nem ülsz ide te is? Elmesélhetnéd, hogy honnan is ismered… ööö… ne haragudjon, azt hiszem elfelejtettem a nevét.
- Goodfellow.
- Áh, igen, Goodfellow urat.
Mike lábai nehezen engedelmeskedtek az akaratának. Lassú, bizonytalan léptekkel botorkált el a legközelebbi fotelig.
- Igen. Hát, még Seattle-ben találkoztunk valamikor régen. Mr. Goodfellow segített átlendülni azon a krízisen, ami Deborah után jött.
- Áh - derült fel Greta arca. - Akkoriban írtad az Old Baron's Course-t, ugye? Ismeri?
- Hát persze - vigyorgott veszedelmesen Mr. Goodfellow. - Mintha csak a sajátom lenne.
Mike kényelmetlenül fészkelődött a fotelben. A lelke mélyén mindig is rettegett tőle, hogy egyszer sor kerül erre a találkozásra, de sohasem gondolta át, vajon mit is tenne, mit is mondana ebben a helyzetben.
- Nos, Mike, azt kell mondjam, gyönyörű családod van - Mr. Goodfellow felemelt egy bekeretezett fotót a dohányzóasztalról. - Igazán mesébe illő. Hol készült ez a kép?
Mike emlékei a tizenöt évvel korábbi estéről egy szempillantás alatt visszatértek. Nem kellett ránéznie a képre, hogy tudja, hogy a feleségét ábrázolja, amint egy hosszú, kék ruhában, kézen fogva sétál a fiaival a tengerparton. Feszültsége egy szempillantás alatt félelemmé változott.
- A parton fotóztuk múlt nyáron- ragadta magához a válaszadás jogát Greta. - Kagylókat kerestünk a fiúkkal.
- Igen, és találtunk ilyen nagy, kacskaringós héjakat, és olyan gömbölyűeket is, amikben már nem volt semmi - tették hozzá a gyerekek.
- Hát ez igazán varázslatos. És tudjátok még mi a varázslatos?
- Mi az, mi az? - kérdezték izgatottan a fiúk.
Greta felnevetett, Mr. Goodfellow pedig kecses mozdulattal rajzolt valamit a levegőbe. Greta, meg a gyerekek mozdulatlanná dermedtek. A levegő hűvössé vált, a fények megfakultak. Mike torka összeszorult, szíve ki akart törni a mellkasából. Fújtatott, és verejtékezett, ujjai görcsösen markolták a fotel karfáját.
- Ki a fene vagy te, és mit akarsz tőlünk? - sziszegte.
Mr. Goodfellow felemelkedett, és színpadias mozdulattal széttárta karjait:
- Én vagyok az, aki titkokat suttog a füledbe; én vagyok az, aki elfújja a gyertyalángot, hogy csókot lopjon a sötétben; én vagyok az, aki tévútra vezeti az utazókat, és aki elcseréli a gyermekeket a bölcsőben. Sokszáz nevem van, de te, pajtás, hívhatsz Robinnak. Azt pedig, hogy mit akarok, talán már ki is találtad. Megmondtam - rohadtul rossz ötlet meglopni engem.
Mike a sírás határán állt.
- Igazad van. Megmondtad, én pedig nem hallgattam rád. Bűnt követtem el ellened. Engedd meg, hogy jóvátegyem!
Mr. Goodfellow kicsit félrebillentette a fejét, és Mike-ot méregette.
- Óh, ez nem ilyen egyszerű, pajtás. Elloptad a dalomat - és még a címét is félreértetted - annak ellenére, hogy figyelmeztettelek, ne tedd! Ráadásul kockára tetted mások életét is. A saját családodat, akiket ráadásul napról-napra átversz.
- De akkor még nem is voltak a családom! - hüppögött Mike. - Honnan a fenéből tudhattam volna?
- Nos, azt hiszem ez nem az én problémám.
- Kérlek, hadd hozzam rendbe a dolgokat! Megadok mindent, amit csak akarsz! Pénzt, hírnevet, bármit!
Mr. Goodfellow megcsóválta a fejét.
- Ezt már hallottam. És hidd el, nem csak tőled. Ott volt ez a William nevű tag Stratfordból. Elmeséltem neki a történetemet, ő meg fűt-fát ígért, ha megírhatja. Neki is ugyanazt válaszoltam, mint neked. Szerinted hallgatott rám? Persze, hogy nem! - Mr. Goodfellow apró szemeiben fellobbantak a harag tüzei, nyaka tövéből sötét indák kúsztak az arca felé. - Ostoba komédiát írt a történetemből, hogy szórakoztassa a mecénásait. Ellopta a tragédiámat, és egy otromba viccet farigcsált belőle! Bohócot csinált belőlem a világ előtt!
Mike semmit nem értett. Pokolian félt, és csak könyörögni tudott. Alig látott a könnyektől, és úgy nyáladzott, mint valami félkegyelmű. Ahhoz sem volt ereje, hogy felálljon a fotelből, és a családja védelmére keljen.
- Kérlek! Kérlek, Robin! Könyörgök!
Mr. Goodfellow némán bámult maga elé, s mikor kissé lenyugodott, csendesen hozzátette:
- Rohadt dolgok az átkok, de megtanítanak arra, hogy mennyit ért az életünk előttük.
Megfordult, és a feleségre mutatott:
- Pukk!
Greta feje úgy durrant szét, mint egy túltöltött luftballon. Vér, velő és csontszilánkok terítették be a kanapét.
- Pukk! Pukk! - mondta Mr. Goodfellow, és a gyerekek feje cafatokra robbant.
Mike levegőért kapkodott. Minden nyeletre szüksége volt ahhoz az ordításhoz, amivel kétségbeesett fájdalmát kieresztette a világba. A könnyek folyamán túli világ vörösben ázott, és minden fal, és minden szeglet megolvadt a kínok hevében.
- Mit műveltél, te rohadék! - bömbölte Mike.
- Én? - vetette rá kegyetlen mosolyát Mr. Goodfellow. - Hiszen a te kezedben van fegyver.
Mike maga elé nézett. Jobb kezének ujjai elfehéredtek, ahogyan görcsösen markolta az ölébe ejtett.38-ast.
- Nem… Ez nem… Ez nem történik meg. Ezt mind csak álmodom!
- Tagadás, tagadás, tagadás - a fajtád örök barátja.
- De nem én tettem! Miért is tettem volna?
Mr. Goodfellow felemelte az íróasztalon heverő notebookot, és Mike orra elé tette:
- Ebben az e-mailben, amit egy bizonyos Lindsay-nek küldtél azt írod, hogy - idézem – „itthon elfajultak a dolgok. Egyszerűen képtelen vagyok elhagyni a családomat. Inkább véget vetek ennek az egésznek! Sajnálom!”
Mike abbahagyta a sírást. Üres héj volt egy rideg, céltalan világban. Minden, amit ismert néhány pillanat alatt megsemmisült. Minden, amit szeretett szétszóródott és elenyészett a végtelen semmiben. Mindez egy régi botlás miatt.
- Végezz velem! - hangja üres és tompa volt.
Mr. Goodfellow megpaskolta a vállát.
- Arra már nem lesz semmi szükség - azzal elindult a bejárat felé.
Ha Mike látta volna az arcát, talán észrevette volna azt a halvány részvétet, mely Mr. Goodfellow szokásos rókamosolyának élét feloldotta. Mike azonban már semmit nem vett észre.
- Végezz velem! - hajtogatta, és megpróbált felállni, de lábaiban nem volt erő, és elvágódott a szoba közepén.
- Óh, és még valami - fordult vissza az ajtóból Mr. Goodfellow. Lehajolt a földön fekvő férfihoz, és a fülébe fújt.
Mike fejében megszólalt egy édes-bús ballada, és ezúttal tisztán értette minden egyes szavát. Megértette a tündérkirály bánatát, amiért egy ostoba félreértés miatt elvesztette szerelmét; megértette a haragot, melyet szolgája iránt érzett, s megértette a büntetést, a szüntelen, magányos bolyongást, melyet a király kiszabott a vétkesre. A dal betöltötte a szívét. Semmi más nem létezett számára. Sem a szirénák hangja, sem a gyerekek sírása, sem a feje körül kihűlő tócsa, sem felesége kétségbeesett kiáltozása, amint megpróbálja visszarángatni az életbe.
 
(*A szövegben felhasznált Shakespeare idézetek Arany János fordításai.)