A Mágia színe az egyik kedvenc könyvem. Volt olyan szerencsém, hogy még anno százhetvenkilenc forintért sikerült megszereznem, tizennyolc évvel ezelőtt. Ha jól emlékszem, idáig hétszer olvastam. Azóta is kiemelt helyet foglal el az összes általam olvasott könyv között, valamint a polcomon is.
2008-ban pedig létre jött a film változata is, száznyolcvankilenc perces két részes tévéfilm alakjában, ami a Mágia színe mellett a Mágia fénye regény cselekményét is tartalmazza, hiszen így alkotnak teljes egészet. A hír hallatán természetesen vegyes érzéseim keletkeztek, mert az nagyszerű, hogy itt a második Korongvilág film, de láttam már oly sok bűnrossz regényfeldolgozást.
Az első film a Hogfather volt, ami Pratchett egy még magyarra le nem fordított regénye alapján készült, így nem tudtam megállapítani, hogy mennyire követte az eredeti könyv cselekményét.
Eleinte Terry Pratchett ellene volt a filmadaptációknak a Korongvilág regényeiből, a hollywoodi filmkészítőkkel kapcsolatos negatív tapasztalatai miatt, ezért tőlem egyből kapott egy plusz pirospontot.
Tehát a Mágia színe (The Colour of Magic) igen kellemes csalódást okozott, viszonylag kevésben tér el a két regénytől, de egy-két dolog kimaradt belőle, gondolom időhiány okán. A száznyolcvankilenc percben így sincs üresjárat, bár természetesen kíváncsi lettem volna Bel-Shamharoth templomára, Tethisre, az árapálytól szenvedő tengeri trollra, valamint Bravdra és Menyétre, no igen, még A Mumpszra is, akiket nemes egyszerűséggel kihúztak a történetből. És még azt is kiszúrtam, hogy megváltoztatták azt a jelenetet, amikor Széltoló a piktorkrampusszal beszél. A regényben ugyanis azért fogyott ki a rózsaszín szín, mert túl sok képet csináltak a Szajhák Gödrénél.
Viszont a többi cselekmény, helyszín – Ankh-Morpork, a Törött Dob, a Peremcsobaj, Wymberg – és szereplő mind-mind régi ismerősként köszöntött vissza rám a filmvászont helyettesítő monitorról.
Ne hagyjuk ki a karaktereket megjelenítő színészeket sem: Széltoló – David Jason, Kétvirág – Sean Astin, Ármánd – Tim Curry, Cohen, a barbár – David Bradley. Véleményem szerint jó munkát végeztek.
Maga a kezdő képsor egyből kaput nyit a Korongvilágra, A könyv olvasásakor persze elképzeltem a leírtakat, de mindezt filmen keresztül látni új élményekkel gazdagít.
Persze csalódásra adhatna okot, hogy Kétvirágnak nincs négy szeme, hogy Rincewind alias Széltoló kicsit idősebbnek sikeredett mint azt a nyomtatott sorokból gondoltuk volna. Valamint akad még egy-két (nyolc-tíz) apróság, de ne legyünk telhetetlenek, mert azért pluszt is kapunk a regénnyel szemben.
Szerepel a filmben ugyanis egy szakállas krulli asztrozoológus is, akit ebben a párhuzamos dimenzióban úgy hívnak, hogy Terry Pratchett.
A film előzetese:
http://www.imdb.com/video/screenplay/vi2537619993/
|
Hozzászólások
Kicsit döcög a fogalmazás, és ha már filmet elemzel illik írni a rendezőről, esetleg más köthető munkáiról, és a színészekről is kicsitt többet, minthogy jól végezték a dolgukat. Meg esetleg 1-2 szó a technikáról, zenéről... ezek hozzá tartoznak.
Ez nekem nem tetszett. Az elején nem tudni, hogy a filmet, vagy a könyvet elemzed-e - ha átfogó képet akarsz, a játékot is belevehetted volna, hiszen Pratchett az egyik első forgatókönyv író volt a számítógépes játékok piacán.
Az elemzésből nem derül ki, hogy ki rendezte a filmet, milyen dinamikai ívre épített - a kivágott részek tekintetében lásd: Gyűrűk Ura -, ráadásul a stilisztika is nyers, gondozatlan.
Ez nálam csak hármas.
Pratchett a legnagyobb kedvencem (van azért egy pár, de ő a legnagyobb). Imádtam a könyvet, és a filmet is. Bár nekem az Elveszett próféciák a kedvencem tőle, de ez is nagyon jó, mint mindig...
A kritika nekem már egy csöppet túl személyes, ugynakkor túl kevés információt hordozó. Ha nem ismerném az írót és a művet, akkor a felét nem érteném, és nem kapnék kedvet rá. Nagyon hiányzik az író munkásságáról, egyedi és különleges stílusáról pár szó. Szívesen olvastam volna arról, hogy miért is különleges ez a világ, amibe a Mágia színei bepillantást nyújt. Esetleg a történetről magáról egy pár szó se ártott volna.
Ez így közepesnél nem több, bár a stílus kellemes és kevés a hiba, a kritizált mű meg remek. De ezt nem innen tudom meg! Öt csillag.
A tiszta lelkiismeret általában a rövid emlékezet biztos jele.
A műértékelés szerkezete viszonylag jó, de semmi újat nem mondott, ami megfogott volna. Bevallom, kicsit untam.
Nálam 7 pont.
Egyedi, való igaz, és ez a kedves bája megfogott. Továbbá az is, hogy pont ugyanezeket éreztem olvasás-filmnézés közben én is.
Az eleje kicsit döcögősen indul (túl személyes próbál lenni, és egyszerre objektív), továbbá ha már nyafogni kell, a szerzőről pár szónál többet is olvastam volna (nem fért volna bele, de nyafogni mindig lehet). De így szép és jó - kifejezetten filmajánló-filmértékelő.
Azonban Kétvirágnak igenis négy szeme van: szemüveges. Négyszemű, tudod. :) Az egy hatalmas (nagybetűkkel: HATALMAS) ötlet volt a készítőktől, mutatja, hogy lelkiismeretesen elolvasták a könyvet, szerették és értették. (Persze az ember nem egyből erre gondolt volna olvasáskor, igaz?)
Sajnos az elfogultság beszél belőlem... ám erre a filmre még bűnrossz ajánló esetén sem lehet ötnél kevesebb csillagot adni. Maga a téma felhúzza.