Kismarjai Balázs

1978–ban születtem Budapesten, és azóta is a főváros XVII. kerületében élek. Mondhatni lokálpatriótaként, hiszen nem is kívánok távozni innen. Szeretem a csöndet, a jó levegőt, a szintén itt élő barátaimat – és ezen nem változtat a „városba” való bejutás nehézsége sem. Földrajz és történelem szakokon szereztem diplomáimat, azóta munkáim és hobbijaim is ezekhez kötődnek. Középiskolában tanítok, bár közben, rövid kitérőt téve, három évet húztam le a Parlamentben, egy képviselő irodavezetőjeként. Érdekes volt, jó volt, de rájöttem, hogy nem ez az én világom. Amint vége a munkának, igyekszem életem minden percét kitölteni. Ha lehetséges, akkor valahol a nagyvilágban. Hegymászás, geocaching, kenutúra, kerékpározás – bármi jöhet, bármikor.
Az írás az otthon ülés hobbija. Eddig még csak magam örömére írogattam, sosem küldtem el sehova elkészült műveimet. Most sem tettem volna, ha közeli ismerősök nem kapacitáltak volna erre hosszú hónapokon keresztül. Inkább novellákat írok, bár párhozamosan több regényen is dolgozom. Nem terveztem kiadást, publikálást, bár jelen pályázat eredménye ezen is elgondolkodtatott. És, hogy miért sci–fi? Vagy húsz évvel ezelőtt, azóta elhunyt apám adta kezembe az első fantasztikus regényt. Akkor szerettem bele a műfajba, aminek máig fanatikus rajongója vagyok.

Barlang

jelige: Zsuzsi

Karin sikoltozva ugrált rajtam, telt mellei a lovaglás ütemére himbálóztak. Igazi latin szépség volt, valahonnan Argentínából való. A víbí-je – virtual body – már az első pillanatban megfogott, amikor összefutottunk a párizsi Eiffel-toronynál. Ő is leckeügyben járt arra, ahogy én is. Gőzöm nem volt mit is kellene kezdenem a toronnyal, néztem a virtuális árnyékát a vas traverzeknek, és azon gondolkodtam, hogy hagyom a francba az egészet, átlendülök Kati virtual-home-jába, és valahogy kiszedem belőle a megoldást. És akkor Karin leült mellém, és rámvigyorgott. Na így kezdődött. Két óra múlva már keféltünk, ahogy azóta minden nap többször is. A szex a lényeg, ahogy orrba-szájba tömhetem, az összes pózban, amit csak el tudok képzelni.
– Ó, igen, igen! – zihálta.
Felnyúltam, és megmarkoltam a csöcseit. Magamra rántottam, és seggét megmarkolva döngettem. Egyre hangosabban nyögött, visított – én is közeledtem a csúcshoz. Minden lökésnél csattant-cuppant a pinája.
– Áááhh! – szakadt ki belőlem.
– Mmmhhhmm – nyüszített.
A következő pillanatban beriasztott a guard. A rendszer legutálatosabb eleme! Lekapcsolta rólam a testérzékelőket, így egyik tizedmásodpercről a másikra elvesztettem a testi élményt. Fölöttem a csaj tovább visított.
– Karin… Karin! – kiáltottam rá. – Állj már le, a kurva életbe!
– Mi van bébi? – nézett rám csapzottan.
– Lezárt a guard.
– Mi?
– Blokkolt a guard! Leállított! – tagoltam neki lassabban.
Lassan esett le neki.
– Hülye pöcs! Lúzer seggfej! – vált a víbí-je köddé.
Azt hiszem vele többet nincs szex. Kiléptem a közös térből. A virtuálszékben ültem, arcom fölött a csupasz mennyezet. A farkam még mindig remegett a könnyű ruha alatt. Kínomban megmarkoltam. A rohadt életbe! Nagyot fújva dobtam magamon egyet, és szívtam egyet a szájamnál lévő vitamincsövön. A falba beépített monitoron az iskola emblémája villogott, jelezve miért is vágott le a rendszer. Ó, nee! Teljesen elfelejtettem, hogy be kell mennem..!
Rálöktem a kurzort, és csatlakoztam. Az implant fogta a jelet, és máris a suli virtuálterében jártam. Benyitottam a jelképes ajtón, és beléptem. Késtem. Mint mindig. A Tanár – eddig még nem jöttem rá, hogy egy hozzánk hasonló víbí, vagy csupán a központi rendszer generálta matematikai forma – rosszalló arccal nézett rám.
– Rudolf, ideje lenne megtanulnod az idő szerepét! Az időben való megérkezés sokszor nem hátrány. Csakúgy, mint a kiadott feladatok kötelességszerű teljesítése! – intett körbe.
Mindenkin valami fehér lepelszerűség volt körbetekerve, a kezükben egy-egy tábla és egy vékony pálcika. Kati gúnyosan fintorgott, majd a Tanár felé nézett. A kurva életbe, elfelejtettem, hogy ma a görögök vannak soron!
– Elnézést Tanár úr…
– Elnézhetem, de az rajtad nem segít. Holnapra leszel szíves elkészíteni egy háromezer karakternyi dolgozatot, amelyben kifejted az idő szerepének változását a huszadik század elejétől napjainkig!
– Igenis Tanár úr – hogy baszna beléd a kettőhúsz az implantodon keresztül!
Villámgyorsan alakítottam át a ruházatomat görögössé. A tóga – vagy hogyan is nevezik – rátekeredett víbím-re, majd formáztam magamnak egy palatáblát és egy íróvesszőt.
– Most, hogy Rudolf is csatlakozott hozzánk, ideje nekilátnunk mai sétánknak!
Elindult a fal felé, az osztály pedig csődült utána. A virtuáltér hirtelen kitágult, és máris valami görög város utcáján lépkedtünk. A hegyoldalban lévő város – város? Igazi porfészek! – girbe-gurba utcáin folyt a víz, és a vele keveredett állati és emberi végtermék elegye. A szaga legalábbis erre utalt. A fal mellett lépéstávolságba lerakott kövek segítették a járást. Szamarak vonta kordék zötyögtek a kerékvájatokban, rajtuk hatalmas agyagból készített… mikkel is? Bekapcsoltam a súgót. Elméletileg nem lehetett volna, de miből tart meghekkelni a suli programját? Semmiből. Szóval amfórák. Felőlem…
– …a görög városok, poliszok – hallgattam bele a Tanár szövegébe – népessége csupán néhány kiemelkedő településen volt nagy. Athén, Korinthosz, Thébai – micsoda nevek!
Megálltunk egy viszonylag széles téren. Oszlopok közt aprócska szentély állt – a súgó szerint Zeusznak szentelve. Az egész fölött pedig az „agóra” szó ugrált.
– Athén központi dombján állt az Akropolisz, a vár – a Tanár intett pálcikás kezével, és a háttér vibrálni kezdett, majd megjelent a kupac, rajta hófehér épületekkel. – Több szentély sorakozott egymás mellett: a szűz Pallasz Athénéé, Niké temploma, az Artemisznek szentelt épület. Itt rótták le a görögök az isteneiknek szóló áldozataikat. Nézzetek körül!
Mindenki elindult. Kati az elsők közt, máris emelve agyagtábláját, hogy jegyzetelhessen. Ballagtam a többiek után. Eszter víbíje hátrafordulva rám vigyorgott. Ahogy belépett az egyik isten tudja, milyen épület oszlopai közé, vállán megoldódott khitónja – köszi a súgónak! – és lecsusszant melleiről.
– Oppsz – nézett rám, és megpróbálta visszarendezni.
– Szerintem jobb úgy – léptem közelebb.
– Kikapcsolunk? – kérdezte fejét félrehajtva.
– Naná!
Víbínk lenyomatát ott hagytuk az Akropolisz virtuális terében, és a következő pillanatban már a hekk–csatornán keféltünk. Eszter egy nagyon magas, nagy mellű, derékig érő fekete hajú víbível élt a virtuálban. Igazi ribanc volt, bármikor kapható egy kis szexre. Mikor visszaugrottunk az iskolába, Kati dühös arca fogadott minket.
– Egy percig sem bírod ki? – szegezte nekem.
– Mi közöd hozzá? – néztem rá.
– Hagyd, fapina! – legyintett Eszter; azzal otthagytuk a dúló-fúló csajt.
Valamit írogattam a táblámra, hogy úgy tűnjön, mint aki dolgozik is. Aztán újra vibrált a háttér, és egy tágas zöld mezőn találtuk magunkat, lábunk alatt apró fehér kavicsokkal felszórt úton. Előttünk egy oszlopokkal körbevett épület állt, lépcsőjén egy csoport fehér khitónba öltözött férfi üldögélt egy idősebb körül. Oldalt hasonló kis csoport sétálgatott hozzánk hasonlóan.
– A görög akadémiák a kor egyetemi voltak – kezdte a Tanár. – A legkiválóbb filozófusok, matematikusok tanítottak bennük. Nem termekben oktattak, hanem a szabadban sétálva magyaráztak, a természetet használva példaként – egy hatfős csoport jött velünk szemben. – A szofisták legnagyobbja volt Szókratész – a csoportocska közepén sétáló görbe hátú, csapott vállú, kopasz, nagy szakállú öreg felénk bólintott, majd tovább haladt tanítványaival.
– Nem maradt fent tőle írás, ő maga ugyanis nem írta le gondolatait. Halála után – egy festmény tűnt fel előttünk, Jacques-Louis David: Szókratész megragadja a méregpoharat. Vicces a tata, tökén a lepellel, meg, ahogy beint bal kezével a gyilkosainak. – tanítványa Platón, dialógusokban jegyezte le tanításait. Ő maga alapította az első Akadémiát. Rendkívüli ember volt. Máig élő, rendkívül érzékletes tanítása a barlanghasonlat…
Arra gondoltam, hogy megint kilépek, és itt hagyom egy időre ezt a dögunalmat. Átugorhatnék, mondjuk Tibi virtuál-kaszinójába. Anyámék tegnap utaltak nekem egy kis lét, megjátszhatnám. És Tibi nem rinyálna a korom miatt. Szóval… Ebben a pillanatban egy sötét helyiségben találtuk magunkat.
Kuporogtunk a földön. Azonnal meg akartam mozdulni, de nem sikerült. Bassza meg, le vagyok láncolva! Rángattam a kezeim, a lábaim, a fejem – de a láncok nem engedtek.
– Hé! Engedjenek el! – nem csak én kiabáltam, mellettem Dani süvöltött hasonlót.
Még kilépni sem tudtam, a program tökéletesen megbénított. Valamelyik csaj sírni kezdett.
– Nyugodjatok meg – a Tanár hangja felerősítve zengett. – A szimuláció végén a láncok semmivé foszlanak. Reméljük sokféle lánc…
Nem tudtam oldalra fordítani a fejem, csak valami falfélét nézhettem. Pedig valaki nagyon szipogott jobb kéz felé…
– „Képzeld el – mondta annak idején Platón, – hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen – melynek a világosság felé nyíló, s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van – gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, fejüket a kötelek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött bábjaikat mutogatják.”
– „Értem.”
Jó neki. Mi a fészkes fenéről beszél ez? Fasza, hogy most mi vagyunk idekötve, miközben egy isten tudja hány ezer éve halott akárki szövegel itt!
– „Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat, emberszobrokat, kőből és fából való s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal felett kilátszanak; s – mint ahogy természetes is – a tárgyakat vivő emberek egy része beszélget, más része hallgat.”
– „Különös egy kép, s különösek a rabok is.”
Hát tényleg. Ismét megrángattam a láncokat, de nem engedtek. Különösek a rabok… Naná! Bassza meg, itt vagyok én is, Tatai Rudolf, Budapestről, születtem 2067-ben, és egy értelmetlen marhaságot hallgatok egy program által leláncolva az iskolai weben!
– „Éppen olyanok, mint mi. Mert először is, hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szembe eső falára vetített?”
– „Hogy is láthattak volna, mikor a fejüket egész életükön át mozdulatlanul kénytelenek tartani?”
A kurva életbe, ez a kopasz kis törpe annak idején eljátszotta az akkori csávókkal ugyanezt?! Az agyam eldobom!
– „ S mit látnak vajon a fel s alá hordozott tárgyakból? Nem ugyanezt?”
– „Dehogynem.”
Egy hatalmas bögyű csaj ment el a tűz előtt – tökre úgy nézett ki, mint Karin víbíje, – majd egy olyan suhanó vetett árnyékot a falra, amin a virtuálutakat tesszük meg honismeret órán.
– „S ha beszélni tudnának egymással, nem gondolod–e, hogy azt tartanák valóságosnak, amit látnak?”
– „Feltétlenül.”
– „Hát még ha a börtön szembeeső fala visszhangot is adna! Ha a fel s alá járó emberek valamelyike megszólalna, gondolhatnának-e másra, mint hogy az előttük elhaladó árnyék beszél?”
– „Zeuszra, nem.”
Az a Karin-szerű árnyék megrázta a haját, és megsimogatta mellét. „Mikor szexelünk?” – vert visszhangot a barlang. Összerezzentem. Vajon mindenki ezt látja? Áááh!
– „S egyáltalában, ezek az emberek aligha gondolhatnák azt, hogy más az igazság, mint ama mesterséges dolgoknak az árnyéka.”
– „Minden bizonnyal.”
– „ Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye természetszerűleg valahogy így történne a dolog: ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy az előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Nem gondolod-e, hogy zavarban lenne, és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki?”
– „Úgy van.”
Ehh… Jó, hát persze ez a Karin-árny nem igazi, meg a suhanó sem. De én keféltem Karinnal, és ültem a suhanón is! Jó, hát csak virtuálban, de ültem! Dugtam, élveztem. Ültem, éreztem.
– „Ha tehát arra kényszerítené, hogy magába a fénybe tekintsen, nemde fájna a szeme, és elfordulna, és azokhoz a dolgokhoz menekülne, melyeknek a nézésére képes, és a most mutatott tárgyaknál valójában világosabbnak tartaná őket?”
– „Így van.”
– „Ha aztán innen valaki erőszakkal továbbvonszolná felfelé a göröngyös és meredek úton, s nem engedné el, amíg csak ki nem húzná a napfényre: vajon nem szenvedne-e emiatt, s nem méltatlankodna-e hurcoltatása közben? S mikor a napfényre érne, vajon tudna-e a fénytől elárasztott szemével valamit is látni abból, amit most, mint igazi világot mutatnak be neki?”
– „Aligha; legalábbis azonnal nem.”
Újra láttam Karin árnyékát, majd a suhanót, az Eiffel-tornyot, a maja piramist, és a Nemzeti Archaikus Gyűjtemény szabadban álló egységeit: a Hősök tere, a debreceni Nagytemplom, Tihany.
– Nos, a barlanghasonlat máig érvényes. Olyan mélységű gondolatok fogalmazódtak meg benne, amelyek kétezer-ötszáz évvel megszületése után is maradandók – ez már a Tanár.
A láncok egy szempillantás alatt eltűntek, ahogy a barlang is. Felugrottam, és megpördültem a sarkamon. Újra az Akadémia kertjében voltunk, egy kis liget fái alatt. Éreztem, hogy izzadt vagyok, és zavart.
– Mit gondoltok, manapság felhasználhatjuk a gondolatot? – nézett körbe a víbí.
– Igen – vágtam rá önkéntelenül; magam is meglepődtem.
– Rudolf! Mire gondolsz?
– Semmi – morogtam, és hátrább léptem.
– Mindannyian árnyak vagyunk – halk volt a hang, nem is tudom, ki mondta. – Csak árnyakat látunk.
– A víbínk is árnyék – ez Dani.
– Ez is árnyék itt! – intett körbe Tímea.
– Nagyon jó! – mosolyodott el a tanár. – Hogyan kezdenétek a barlangból való kijövetelt? Hogyan lépnétek ki először a fénybe?
Néztünk magunk elé. Én ugyan nem..! Én nem! Dani szólalt meg:
– Ledobnám a víbím… És magamat jeleníteném meg… – szinte suttogta.
– Ez igen Dániel! – széles mosoly. – Most már csak szembe kell nézned testi valóddal, és végre is hajtani, amire rájöttél.
A srác lehajtotta a fejét, majd valamit motyogott az orra alatt, de nem értettük. Felnézett. Arca összerándult az érzelemtől, szája járt, mintha beszélni akarna. Aztán a széles vállú, derékig érő hajú víbí szétfoszlott, és ott állt testi valója.
Szájtátva néztünk rá. Senki sem röhögött fel, senki sem vihogott. Tudtuk: magunkat látjuk. Alacsony, vékony testalkat, nagy koponya. A rövid haj, a kopasz halántékkal, ahol kikoptak a hajhagymák az implantok használata miatt. Az apró fogak a keskeny ajkak között…
Hát én ugyan nem fogom ledobni a víbím! Az tuti! Én ugyan nem!
Mozgást láttam oldalt. Odakaptam a fejem. Ancsa volt az, aki szintén maga valójában jelent meg. A kezeslábas kihangsúlyozta melleit, és… Erotikus volt, na. Ahogy valódi testén megfeszült a ruha..! Sorban dobta le mindenki a virtuális testét. Eszterből egy semmiféle kisugárzással nem bíró csaj lett. Aztán Kati…
Neem! Ó, te Úristen! Vékony, fiús test. Nagy, barna szemek. Amik könnyesek, ahogy rám néznek. De hiszen én már láttam őt így! Én már láttam, és… És… Azon a virtual party-n volt így, ahol én azt a német csajt szedtem össze. Kati pedig ott volt szinte végig mellettem, jött utánam, ivott velem mindent, és… És én leráztam, elküldtem, kíméletlenül beszóltam neki, lekoptattam alázva mindenki előtt.
– Rudolf? – fordult hozzám a Tanár.
Körülnéztem. Már csak én voltam víbível jelen. Kit érdekelt már az egész! Ledobtam, és megjelenítettem magam. Nem figyeltem a Tanár búcsúmondataira, majd szétfoszlására. Azonnal privátot kértem Katihoz. Képet nem adott, csak remegő hangját hallottam.
– Mit akarsz?
– Én nem tudtam…
– Mit tudsz, te?
– Én…
– Téged csak az érdekel, hogy minél nagyobb melle legyen valakinek, hogy szexelhess minden szabad percedben.
– Én bocsánatot szeretnék kérni! Tényleg nem tudtam!
– Késő Rudi. Mocsok alak vagy.
– Kérlek Kati! Hát honnan tudhattam volna!
– Furcsa, hogy néha tudsz emberi módon is beszélni.
– Kérlek, én el…
Kikapcsolt. Hiába kértem újra és újra csatornát, nem adott. Aztán már ott álltam egyedül a görög programban, de ő nem hallgatott meg. Seperc alatt rákerestem az IP címére, és a lakóblokkjára. Nincs messze.
Kiléptem az egész hálóról. Szívtam egy nagyot a vitaminból. Leengedtem lábaim a padlóra, és felültem. Kicsit elszédültem, de megtartottam magam a kezeimmel. A felállás már nehezebben ment. Te jó ég, napok óta nem keltem ki az ágyból! Megragadtam a séta-támaszt, mire az automatika rögtön a fürdő felé kezdett gurulni. Rátenyereltem a stop gombra, és manuálra állítottam. Remegő lábakkal kanyarodtam a lakásajtó felé.
– Hová mész Rudi? – anyám hangja rám csapott a hangszóróból. – Rudi!
Nem törődtem vele. Az ajtó eltűnt, és én a liftben álltam.
– Utcaszint – mondtam az automatának.
A liftajtó kinyílt, én pedig az erősödő fényben indultam neki a pár lépésnyi folyosónak. „Ha tehát arra kényszerítené, hogy magába a fénybe tekintsen, nemde fájna a szeme, és elfordulna” – szólt a szöveg a barlangban. Résnyire kellett becsuknom a szemem, ahogyan a fényáteresztő fal átengedte a kinti napsütést. Tenyerem érintésére semmivé foszlott a fal, és én kint álltam az utcán. „S mikor a napfényre érne, vajon tudna-e a fénytől elárasztott szemével valamit is látni abból, amit most, mint igazi világot mutatnak be neki?” Semmit sem láttam. Tenyeremet arcom elé emeltem, és ömlő könnyeimen keresztül próbáltam körülnézni. Suhanók árnyalakját láttam, pont úgy, mint a barlangban. Szemben, az utca túloldalán a mágnesvasút oszlopain suhantak a szerelvények.
Először csak résnyire távolítottam el ujjaimat egymástól, majd lassan, nagyon lassan a kezem is leengedtem. Vakított a Nap, a hatalmas narancssárga korong a felhőkarcolók fölött. A kék ég talán még a szimuláció kékjénél is élénkebb volt. „Nemde fájna a szeme, és elfordulna, és azokhoz a dolgokhoz menekülne, melyeknek a nézésére képes?” Nem! Én megyek! Megyek Katihoz, aki ugyanígy áll a házuk előtt, és hunyorog a vakító utcán. Remegett a lábam.
Elindultam.