„A Kubu gyümölcsös rostos ital, egészséges tele vitaminnal!”
„Gyermek, felnőtt kedve jó, édes élet Haribo!”
„Chokito a Nestlétől csupa csokoldádé!”

Még lehetne sorolni a hasonló szignálokat, amelyek elözönlik a képernyőt, a hanghullámokat, avagy bármely más populáris médium nyújtotta műsor-/szövegszünetet, amint reklámra, azaz tulajdonképpen valamiféle propagandára kerül sor. Feltűnő, hogy a rímes/verses, figyelemfelkeltő, nem egyszer a nyelv szuggesztív elemeit és hatását felhasználó szlogenek leginkább a fiatalabb vevőközönséghez szólnak. Aldous Huxley regényének világában a fentiekhez hasonló rigmusokkal kondicionálják – már csecsemőkortól – az embereket nemcsak a vásárlásra, mint természetes szükségletre, hanem minden szociális tevékenységre, viselkedésformára, így az alacsonyabb és felsőbb kasztok elutasítására, mint a társas élet örömeire.

»…szóma, ha mondom segít a gondon!« (15. o.)
„A-, B-, C-, D-vitamin vár, nincsen jobb a csukamájnál” (34. o.)
„Én nagyon szeretek repülni – suttogták – nagyon szeretek repülni, nagyon szeretem az új ruhákat, nagyon szeretem…” (13. o.)

Az emberek tökéletesen mesterségesen jönnek létre a XXVI. században, és bár az olyan szavak, mint az „elevenszülés” az „anya”, „apa” tabunak számít és óriási obszcenitásnak, a szexuális együttlét szinte minden korban, azaz gyermekkorban is megengedett, sőt megkövetelt.

„A közeli bozótból egy dajka bukkant föl, kézen fogva vezetett egy kisfiút, aki közben üvöltött. Egy riadt arcú kislány ügetett nyomukban. – Mi történt? – kérdezte az igazgató. A dajka vállat vont. – Semmi különös – felelte. – Csak arról van szó, hogy úgy látszik, ez a kisfiú nem szívesen vesz részt a szokásos erotikus játékban.” (24-25. o.)

Nem meglepő, hogy a Szép új világ megjelenésekor értetlenséget és elutasítást váltott ki a brit olvasóközönség körében. Akkor talán még lehetetlennek és megbotránkoztatónak hatott az eleve elrendelés mesterséges megvalósítása.

Aldous Huxley-t, akinek felmenői között számos neves természet- és humántudós található, mindig is foglalkoztatta az ember kettős, egyszerre szellemi és fizikai természete, isteni és állati oldala. Az a világ, amit ábrázol a szellem terméke, a legtudatosabb emberi tervezésé, mégis – ironikus módon – a benne élő boldog és elégedett emberek inkább tekinthetők ösztönlényeknek, akik azért boldogok, mert tudatlanok. Ez a tudatlanság, nem a tudományos műveltség hiányából fakad – hiszen ez adott –, hanem a boldogtalanság és az ezzel összefüggő önreflexió hiányából a „Boldogok a tudatlanok…” végletekig ironikus és cinikus bizonyításából.

2010-ben olvasva ezt a regényt, amelyet szokás antiutópiának vagy negatív utópiának nevezni azért hátborzongató, mert egészen bizonyos, hogy az alaposan átgondolt technikai megoldások nagyon is kivitelezhetőek, ahogy beláthatóak a fikció által felvázolt borzalmas következmények is, nem beszélve a múltban lezajlott és manipulatív eljárásokban bővelkedő politikai cselekvésekről, amelyekről Huxley a regény keletkezése idején, 1931-ben nem sokat tudhatott, bár 1925-ben a fasiszták miatt költözik vissza Olaszországból Angliába.

A legkétségbeejtőbb mégis az, hogy Huxley nemcsak a tudományalapú utópia, a kommunista és a kapitalista államforma kritikáját adja a cselekményben, hanem az egyetemes emberi/keresztényi értékek kritikáját is, ezért kell meghalnia Vadembernek az irodalommal együtt, hiszen egy boldog világban nincs értelme az irodalomnak vagy más művészetnek, ahogy egy boldog társadalom sem épülhet családra vagy emberek közötti hűségre.

Az utópia tehát kristálytiszta logikával kikövetkeztetett és megtervezett falanszter, amelyben Éva elkárhozott, utódok sem születhetnek, Istenre pedig nincs szükség.

Ezek a súlyos gondolatok azonban megbújnak az izgalmas cselekmény, a nevetséges figurák és a könnyed párbeszédek leple mögött

Zsűri szavazatai: