Szeretek olvasni. Szívesen feledkezem bele abba a világba, ahová az éppen aktuális történet repít el, átélem a szereplők érzéseit. De hát ez rendben is van így, mint tudjuk, a jó könyv erről ismerszik meg.
Nemrég fejeztem be a Suttogó történetének olvasását.
A könyv szerint él Montanában egy férfi, akinek rendkívüli képessége van a lovak gyógyításához; ő a Suttogó, vagyis Tom Booker. Egy lovasbalesetet szenvedett lány édesanyja, Annie tőle kér segítséget. Idővel elkezdődik a lelkek jobbulása, miközben Tom és Annie között szerelem szövődik, annak dacára, hogy az asszonynak férje van. Végül azonban a Suttogó úgy dönt, nem avatkozik bele a család boldogságába, ezért önként néz szembe a halállal. Az utolsó fejezet visszatekintéséből kiderül, hogy az asszonynak születik még egy gyermeke, együtt él férjével és lányával. Valószínűleg Tom gyermekét hozta világra, mégis mindannyian boldogok.
Bevallom, eleinte nem értettem, miért választotta az író ezt a befejezést. Hisz Annie és Tom valódi lelki társakként találtak egymásra! Hogy élhet mégis férjével az asszony, amikor annyira szerette a másik férfit? Mi értelme van így ennek? Arról nem is beszélve, hogy a Suttogónak meg kellett halnia.
A páromnak is beszéltem kételyeimről. Szerinte „ez csak egy dolgot mutat: ’The show must go on’ (’Az élet megy tovább’)”. Ezzel az állítással sokáig nem tudtam megbékülni. Azt hiszem, eddig túl sok olyan művet olvastam, amelyek „jól” végződtek. Igazi megkönnyebbülés tudni, hogy végül minden tökéletes lesz. Mert ugye, a való életben nem ilyen egyszerű a megoldás. Talán ezért is jó néha olyan történeteket olvasni, melyek kicsit elfeledtetik velünk a mindennapokat, kikapcsolnak, és ha másban nem is, bennük találhatunk egy kis tökéletességet.
Nos, ez a könyv valóban nem hasonlítható a tündérmesékhez, csodákat azonban találhatunk benne. Az, ahogy a Suttogó megoldotta a reménytelennek tűnő feladatot, ahogyan a tiltott szerelem kibontakozott, és végül az önfeláldozás, mind-mind hihetetlennek tűnik. Ugyanakkor azt is megérthetjük, miért is döntött végül a könyv írója ennél a befejezésnél. Talán azt akarta szemléltetni, hogy ettől a zavaros világtól távol vannak helyek, ahol az emberek még őszintén tudnak szeretni, küzdeni, és ha kell, másokat előtérbe helyezve lemondanak saját érdekeikről.
Az író kapaszkodókat ad a keserédes történet feldolgozásához; egyértelmű jelek mutatják azt, hogy mégis így kellett lennie mindennek. Hosszú idő után az asszonynak újra gyermeke születik, az író így nyugtat meg bennünket: a Suttogó a gyerek által él tovább. Mindig is emlékeztetni fogja Annie-t a férfira, arra a csodálatos dologra, ami köztük történt, és amire nincs is ésszerű magyarázat. De ő sem lehet egész életében boldogtalan. Ha a sors felkínál egy új lehetőséget, élni kell vele.
A könyvet olvasva mindenki felismerheti saját életének egy-egy darabját. Ezért is hasznosak azok a történetek, amelyek nem azonnal tárják fel a megoldást. Először talán kissé megfoghatatlannak tűnnek. De csak kezdetben. Aztán, ahogy egyre többször átgondoljuk a cselekményt, rájövünk, mi az ehhez hasonló könyvek célja. Lehetséges, hogy valójában az, hogy saját életünkre vonatkoztatva kell szemlélnünk a leírtakat, rejtett üzeneteket találva.
Az én tanulságom inkább egy megerősítés, abban a tekintetben, hogy nincsenek véletlenek, és mindennek oka van. Igen, oka volt a balesetnek, mert ez által találkozhatott egymással Annie és Tom. Ha nincs ez a találkozás, Annie élete végleg rossz irányba fordul. Nem valószínű, hogy képes lett volna még egy gyermeknek életet adni. És a Suttogó végzete? Ellentmondásnak tűnik, mégis sorsszerű, hogy a férfi tulajdonképpen abban lelte halálát, aminek mindig is élt.
Mindig sajnálom, valahányszor egy könyv végére értek. Néha elgondolkodok rajta, hogyan alakulhat a szereplők további élete. Aztán becsukom a könyvet, és visszatérek a mindennapi feladatokhoz, bár néha eszembe jutnak az olvasottak. Nincs mit tenni, az élet tényleg megy tovább…
|
Hozzászólások
Ez az elemzés csapongó, szétszórt. Sok dolgot megtudunk belőle, amit esetleg nem szeretnénk, viszont fontos információkról olykor nem esik szó.
Lehet erkölcsi mondanivalót és véleményt kritikába szőni, de kész tényként számomra nem elfogadható - még ha gyakran helytálló is. Azt javasolnám, hogy legközelebb inkább próbáld rávezetni erre az olvasót, és a szerkezetet is jobban építsd fel.
Nálam itt az objektivitás és a szubjektivitás nem elkülöníthető. Öt pont.
Nem tudom, jó ötlet-e elmondani,hogy mia könyv vége, viszont az egész elemzésed kb ezen alapul... Úgy, hogy láttam a filmet, és most megtudtam mi a könyv vége, már nem késztet rá semmi, hogy elolvassam.
Amúgy meg a fogalmazás azért itt-ott sántít, a stílus meg valóban kicsit blogos.
Hm.
Amúgy a fejlécben a "rendező" kiírás szerepel író helyett, nem tudom az értékelés szerzője, vagy a mi kezünk van-e dologban...
Az íróról viszont nem írtál semmit te sem...
4es.
A műértékelés szerzője túlzottan szubjektív oldalról közelítette meg a regényt. Egy blogban elfogadható, hogy ilyen mértékben beleviszi a személes érzelmeit, de egy kritikában engem kifejezetten zavar, elvonja a figyelmem a regényről. Már nem tudom megítélni, el akarom-e olvasni vagy sem.
(a filmben szerencsére nem hal meg a Suttogó a végén) :)
Az első bekezdés csapong: szeret olvasni a szerző, szívesen belefeledkezik a világba (általános kijelentés), majd a jó könyv ismérveként ezt jelöli meg (konkrét) - hogy ő szeret olvasni? Nem hiszem. Kimaradt egy mondat, a valódi átkötés: a jó könyv az, amibe könnyen belefeledkezik az ember, nem szükséges szociológiai hiperérzékenység, hogy érezzük a szereplőket.
Az írót gyakra emlegeti a szerző, azonban még a nevét sem mondja el. Ez nem népmese, hogy ismeretlen legyen, és ha műértékelőt tart, illik, hogy legalább bemutassa. Nem mindenki ismeri a könyvet, adott esetben ha ismeri is, nem feltétlenül tud mindent a szerzőről.
Maga a műértékelő csak az egyedi hangot teljesítette a feltételek közül, de nem a művet, önmagát, az olvasót értékelte. Hogy ő mit várt volna, mit érzett, mit gondolt. Pozitív, hogy nem sulykolja ezt a másikra, kiemeli, hogy ez az ő véleménye, mégsem lesz több, mint egy tündrmesékhez szokott, netes női magazinos olvasói hozzászólás a "mit olvasol" fórumba. Mint műértékelő nem állja meg a helyét.