Az eddig elmondottakat nem ismétlem, inkább hozzáteszek: töredezett a szöveg. Számold meg, hány gondolatjel és hárompont van összesen, ezzel szemben hány sima vessző és egyszerű mondatvégi írásjel. (Segítek: 25 vs. 28.) Az előbbiek lassítják a szöveget, megakasztanak, utóbbiak a szükséges nyelvtani rendért felelősek.
Bármennyire is svédek a versek, ennyire nem töredezettek, ezért ez nem idézi a stílust, azaz stilisztikai baki. Így megkérdőjeleződik a szleng tudatos használata is (továbbá Christine is mondta, hogy ez nem az a stílus, amit azok a versek idéznek, tény és való), amitől az egész műértékelő stílusa hibának tetszik. Leginkább a "vény tyúk szeretné mai csirkének eladni magát" és a "jézusom, már tizennégy éves vagyok, holnap már ráncok" stílus között lavírozik. Mindkettő súlyos öniróniával enyhülne, de egy műértékelőben hol van helye öniróniának...?

Nagyon kedves könyvem volt...sőt, most is belelapoznék, ha megtalálnám valahol a pincében, mert igencsak fajsúlyos problémák is felmerülnek a versekben, a szerelemtől és magánytól a halálfélelemig. Inkább gondoltam mindig gyermeki őszinteséggel, gyerekszemmel megírt, de felnőtteknek szóló kötetnek, amin át meg lehet látni: most is ugyanolyanok vagyunk, ugyanazok a problémáink és félelmeink, csak túlbonyolítjuk és átnevezzük őket, hogy ne legyen olyan "ciki". De igazából nem szabadultunk meg tőlük, ott vannak még mindig az ágy alatt.
Szívesen láttam volna a kritikában egy versrészletet, vagy a témák bővebb elmondását, hogy mitől is olyan különlegesek-mert valóban azok. Valóban nem jön ki jól a szleng használata, főleg, hogy emlékeim szerint (amit most fölfrissítettem, háh, nem kell lemenni a pincébe, van net...) a verseskötetben nem igazán használnak hasonlókat, persze élethű a stílus, gyermeki. De ez meg itt nem az, erőltetett.
Ha ez nem lenne, hanem helyette a mélyértelműség nagyobb kibontása, amit zseniális ötlet volt a legtisztább, más környezetben akár pongyolának ható kifejezésekkel és képekkel szívenütőssé formálni.