5. helyezett

Czinkóczi Krisztina (Kentaur)

’79-ben, Budapesten láttuk meg egymást, a világ és én. Részemről azonnali szerelem lett a dologból – a világ még nem nyilatkozott.
Miután megbirkóztam az általános iskolával, keramikusnak tanultam, majd a Déri Miksa szakközépiskolában érettségiztem.
Komolyabban két éve foglalkozom írással, amit teljes mértékben a Karcolatnak köszönhetek. Gyerekkorom óta írok, de nem fedeztem fel magamban a szunnyadó elkötelezettséget, míg nem kaptam visszajelzéseket. Most már elképzelni sem tudom nélküle az életemet. Önbeteljesítés-megvalósítás, életszemléletem átadása: több ez számomra, mint hobbi vagy amatőr hivatástudat.
Leginkább a szatirikus-humoros, és a misztikus történetek állnak közel hozzám. Ezek tükrözik azt, ahogy a világot, és a világ rejtett mozgatórugóit látom. Megunhatatlan érzés, mikor sikerül egy olvasót megérinteni általuk, létrehozni valamit, ami úgy érzem: nagyobb nálam.

Legenda

jelige: Scriptor

Szerencsés volt a vadászat, Lüktető ezúttal sok zsákmányt ejtett. Megérte fényét eltakarva kétrengésnyi időt várakoznia a nagy hőforrások mellett. A harmadik rengés akkor jött, mikor már az elejtett vadakat kötözte össze. Miután abbamaradt, még összefogdosott pár hőevőt is a sekély részben, ahol nem olyan forró a víz. Ezúttal nem kellett elfednie magát: a hőevőket odacsalogatja a világosság, így könnyű kikapkodni őket. Kiskorában kedvenc időtöltése volt ez, mert az ő alig észrevehető ritmikus vibrálását valamiért különösen vonzónak találták ezek az ostoba, félig növény állatok.
Lüktető fölragyogott az emlék hatására. Akkoriban a faluhoz közelebb is voltak nagy hőforrások, nem kellett két-háromrengésnyi időre eltávolodni. Igaz, ők maguk is kevesebben voltak, talán feleannyian, mint most. És ehhez a szaporulathoz ő maga is hozzájárul nemsokára! Kékes már nagyon várhatja otthon, születendő gyermekükkel a hasában. Nagy kegy ez, hiszen nem minden párnak adatik meg, hogy új fényt bocsásson a sötétségre.
Boldogan kezdte el húzni súlyos terhet hazafelé lávakövekkel borított talajon. Ezzel a bőséges ellátással ismét megmutatja a közösségnek, hogy megérdemli a legnagyobb vadásznak kijáró tiszteletet.
A következő rengésig meg sem állt, és utána is, csak míg evett egy kicsit. Szédelgett a fáradtságtól és minden tagja fájt, a zsákmány pedig egyre nehezebbnek tűnt. De már nagyon vágyott ismét Kékessel lenni; pihenni ráér otthon is. Így hát ismét nekivágott, és a távolban nagy sokára megpillantotta a falu halvány derengését. Közelebb érve felismerte az egyik fénypontot, amely a többitől kissé eltávolodva egyhelyben várakozott. A nevéhez méltó Ragyogó volt az, a közösség vezetője.
– Fényességet! – köszöntötte Ragyogó már messziről, felemelve felső nyúlványát. – Jó, hogy hazatértél.
– Neked is, Ragyogó! Csak nincs valami baj?
– Nem is kicsi – fordult a falu felé a vezető. – Mióta elmentél, négyen kihunytak.
– Járvány van? – rémüldözött Lüketető. – Kékes nincs köztük, ugye?
– Kékesnek semmi baja. De a többieket illetően is félreértesz… Amit nem csodálok. Nem távoztak az el az Örök Fényességbe, csak kialudtak. Ugyanúgy járnak és beszélnek, de elnyeli őket a sötétség, ha társaik nem veszik körbe őket.
– Fény nélkül léteznek akár az állatok? Hogy lehet ez?
Ragyogó lassan elindult a kis település felé, menet közben válaszolva: – Éppen ezt kéne kideríteni. De előbb lásd a saját szemeddel.
Lüktető aggodalmasan kémlelve követte vezérét, de nem vett észre semmi különöset a faluban. A zsákmányt letéve egy félreeső lakógödörhöz igyekeztek. Az ifjú vadász először odalent sem látott semmi szokatlant, csupán nagy öregjük, Pislákoló áztatgatott valamit a gödör apró hőforrásában. Azután az ő fényében észrevette a kihunytakat. Olyanok voltak, akár a bútordarabok: sötétek és mozdulatlanok.
– Eleinte kiabáltak és sírtak – szólalt meg Pislákoló. – De már csak fekszenek, enni sem hajlandóak.
– Hogyan történt? – kérdezte Lüktető az öregtől.
– Az elsőt már így találták meg. Nem akart előjönni gödréből és csak összefüggéstelenül hadovált. Megzavarodott. A többieket látták, miközben történt. Egyszerűen elkezdtek halványulni, aztán kialudtak. Egyébként semmi bajuk, leszámítva a hatást…
Ragyogó odament az egyik kihunythoz és gyengéden megérintve lehajolt hozzá.
– Megismersz, Messzire fénylő?
– Messzire fénylő nincs többé! – fordult el a beteg jajgatva. – Nem akarom, hogy rám nézz! Mi lett velem?!
– Nem tudjuk, de kiderítjük. Meggyógyulsz, ne félj!
– Kihunytam, és mégis itt vagyok. A gyermekem fél tőlem, a párom fél tőlem… Csak a halottak sötétek. Holtak járkálnak a köztetek! Eljött közénk, itt van bennünk… A Nagy Elnyelő az! Az elemésztő, a végtelen űr… A Nagy…
Lüktető szánakozva hallgatta, ahogy a beteg egyre halkulva nyöszörgött a semmibe bámulva, miközben magát ringatta. A többieken nem látszott, hogy hallották volna. Az egyik egyenesen Lüktető szemébe nézett, és a tekintete olyan üres volt, mintha tényleg a Nagy Elnyelő költözött volna belé. Nem tehettek értük semmit.
Kimásztak a gödörből, a vezető Kékes gödre felé intett: – Nézd meg őket, de aztán indulnod kell. Feladatot bízok rád.
– Hogyan tudnék én segíteni? – hökkent meg Lüktető.
– A Fennsíkon él a legbölcsebb öreg, Derengő. Ő talán tudni fogja, mi ez, és mit tehetünk. Menj el hozzá, hozz választ mihamarabb! Te vagy a leggyorsabb. Mindenki fél, és a félelemtől jobban tartok, mint a Nagy Elnyelőtől, úgyhogy igyekezz, ahogy csak tudsz!
Lüktető szinte rohant a gödör felé. Nagy megkönnyebbülésére Kékest épségben és egészségben találta, csupán nagyon aggódott. Rövid búcsúzkodás után fájó szívvel el is vált tőle, de tudta, Ragyogónak igaza van: sietnie kell. Magához vett némi élelmet, és már indult is a fennsíkra.
Borús hangulatban, rossz előérzettől gyötörve gyalogolt az enyhe emelkedőn. Az időérzéke teljesen cserbenhagyta a történtek miatt és a rengés váratlanul érte: majdnem belezuhant az első szakadékba. Legszívesebben rohant volna, hogy mielőbb újra otthon lehessen, de tartalékolnia kellett az erejét, itt csak a saját fényére és fegyverei erejére számíthatott. Elhagyta az utolsó hőforrást is, ami táplálékot és vizet nyújtott. Legközelebb csak a fennsíkon találhat, addig magára volt utalva.
Mikor már nem bírt továbbmenni, egy kiugró sziklaperem alá vackolta be magát. Errefelé veszélyes dolgok jártak a feketeségben, hallotta távoli üvöltésüket. Még soha, senki nem látott egyet sem közülük, de időnként elragadták a magányos vadászokat. A Nagy Elnyelő szolgái – így emlegették őket.
Lüktető alig aludt valamicskét, de evett pár falatot, és ez új erővel töltötte fel. Az emelkedő egyre meredekebbé vált, és csak lassan tudott haladni a sűrűn tenyésző, foszforeszkáló gombák buja szövevényében, melyek kísérteties, zöldes derengéssel világították meg útját. Egy idő után már nem számolta a rengéseket.
Egy sziklafalhoz érve feltűnő ábrát vett észre rajta: valaki léptek nyomát rajzolta a kőre. Mind egy adott iránya mutattak, ezt követve hamarosan egy barlang bejáratához érkezett.
– Van itt valaki? – kiáltott be. – A völgyből jöttem, Ragyogó küldött!
Felbukkanó fény volt a válasz, olyan halovány, mint a csillagoké. Az öreg Derengő szívélyesen fogadta, és miután Lüktető feltöltötte hőforrásánál készleteit, az ifjú vadász elmesélte, miért is jött.
– Ismerek olyan réges-régi legendákat, melyekben hasonló történt – mondta Derengő elmélázva.
– És mit mondanak? Meg lehet állítani, van gyógymód?
– Ez nem betegség, hanem előjel, fiatal barátom. A Nagy Elnyelő legyőzetése közeleg, ahogy már volt egyszer régen. Istenek csatájának jele!
– Komolyan hiszed ezt? – fintorgott Lüktető. – Most nem a legendák ideje van, tényleges problémával állunk szemben. Mesékkel holmi régi időkről és istenekről nem megyünk semmire.
– Nem úgy van az! Az istenek léteznek, a történetek pedig igazat szólnak. Nagy változás köszönt ránk.
– Miféle istenek azok, akik csak bajt hoznak?
– Ez jó dolog.
– Hogyan lehetne ilyesmi jó? – állt fel Lüktető csalódottan. – Nem hiszek benne. Te magad sem tudsz mit mondani, azért jössz homályos mítoszokkal!
Idegesen járkált föl-alá a barlangban. Talán jobban kellene tisztelnie egy nagy öreget, de neki egyáltalán nem tűnt bölcsnek. Csupán ugyanazokkal a maradi zagyvaságokkal tud szolgálni, amivel őt is ijesztgették kiskorában a szülei.
– Istenek csatája és a Nagy Elnyelő, gyermekmese mind!
– Majd meglátod, nagy vadász, majd meglátod!
Lüktető elkeseredve indult kifelé a barlangból; az öreg nyilván megzavarodott magányában, de segíteni semmiképpen sem tud. Hogyan is gondolhatta ezt Ragyogó?
– Mond el mindenkinek! – kiáltotta utána Derengő. – Készüljenek!
Lüktető már alig hallotta. Most aztán térhet haza használható tanács nélkül. És mennyi időt elvesztegetett! Azóta pedig talán még romlott is a helyzet, de Ragyogónak lehet még ötlete, csak jusson mielőbb vissza!
Az utat ezúttal még hosszabbnak érezte, mint odafelé, figyelmetlenségében el is botlott, hogy aztán jó hosszan bucskázzon lefelé a lejtőn. Az élelme is elfogyott, de ekkor már szerencsére elég közel járt a faluhoz. Mikor megérkezett, a kötelesség és szíve szava között vívódva fogadta a köszöntéseket és a kérdések özönét: Ragyogóhoz menjen először, vagy Kékeshez? Végül aztán az összeverődött tömeg sodorta egyenesen a vezető gödréhez. Ragyogó már odakinn várakozott rá.
– Remélem, jó tanáccsal és jó hírekkel tértél haza, nagy vadász! – köszöntötte. – Két újabb kihunytunk van azóta.
– Sajnos nem így történt – hajtotta le fejét szomorúan Lüktető. – Az öreg Derengő megbolondult magányában, csak az istenekről tud hadoválni, meg valamiféle változásról és a Nagy Elnyelő legyőzetéséről.
Az összeverődött falu népe zsibongani és kiabálni kezdett.
– Tudtam, hogy eljön hozzánk! – kiáltotta egy hátul álló.
– Eljön, legyőzetik! – Hallatszott mindenfelől helytelenítő morgással vegyest a tömegből.
– Nem! – kiáltotta nekik Lüktető. – Ez csak egy vénség hagymázas látomása! Nem hihettek ti is ilyen badarságokat!
– Az istenek ügye az isteneké! – mondta fennhangon a vezér. – Nekünk az a dolgunk, hogy megoldjuk a fennálló problémákat, méghozzá mihamarabb és önerőből. Nem várhatunk változásra, még ha eljön is.
Lüktető bosszúsan hallgatta az elégedetlen zsongást és a kialakuló vitát. Erre már igazán nem volt türelme, végletekig kimerült. Csendesen eloldalgott Kékes gödre felé. „Vajon miért nem jött elő a zsivajra?” – aggodalmaskodott magában. Ahogy leereszkedett rögtön tudta, hogy baj van, bár először csak annyit látott, hogy párja a földön kuporog. Aztán tudata lassacskán fölfogta a változást: ahol gyermekük immár erős, születésre kész fényének kellett volna átszüremlenie, ott csak egy sötét árnyék volt látható párja testén. A kicsi kihunyt benne!
– Mikor… Hogyan? – Lüktető csak dadogni bírt. Lassan lerogyott Kékes mellé, és rémületét legyőzve vigasztalón felé nyúlt. Oda, ahol halott gyermekük volt…
– De hiszen még él! – derült fel. – Nem szülted meg holtan, és érzem, ahogy mocorog!
Kékes nem reagált, hiába ismételgette neki, hogy még van remény, utóduk nem halott, csak az történt vele, ami másokkal is. Szólongatta hosszú ideig átölelve, de Kékes csak nézett maga elé. Végül kénytelen volt őt otthagyni, hogy segítséget kérjen Ragyogótól. A vezető csak nagy sokára tudta megnézni a párját, mert azóta is heves tanácskozás folyt Derengő jóslatáról. A település két pártra szakadt: hívőkre és hitetlenekre. A helyzetet nehezítette, hogy akik ésszerűen gondolkodtak, nem tudtak megoldást javasolni, vagy megmagyarázni a problémát, míg a hívők tábora megnyugtató jövőképpel bírt. Hozzájuk csatlakoztak az idősebbek és a nőstények döntő többsége, míg a másik párt leginkább fiatal vadászokból állt.
Mikor a vezető kijött Kékestől, csak a fejét csóválta. Próbálta megnyugtatni, és elmondta neki az új fejleményeket, de ettől csak rosszabb lett. Mikor Lüktető is megpróbált vele ismét beszélni, azt kellett tapasztalnia, hogy Kékesben valamiféle fanatikus remény ébredt, amellyel megpróbálta megmagyarázni a történteket: hívő lett! Ez jobban fájt az ifjú vadásznak, mintha megnémult volna. Hiába próbálta lehűteni, párja nem hallgatott rá.
Odakint a hangulat egyre fokozódott, dühös kiabálás és dulakodás zaja szűrődött be. Lüktető kirohant, és legnagyobb megdöbbenésére azt kellett látnia, hogy a két párt egymásnak esett, kövek repkedtek, verekedések zajlottak mindenfelé.
– Mit csináltok?! – próbálta túlkiabálni az őrületet. – Ez nem old meg semmit! Össze kell fognunk, térjetek észhez!
Az egyik, aki az első bekiabálók közt volt a jóslat kihirdetésénél fenyegetően megindult felé. Lüktető tanácstalanul nézett körbe, meg kell védenie Kékest!
– Itt van a hitetlen! – üvöltötte támadója, mire többen is felé fordultak.
„Ez így nem lesz jó – gondolta Lüktető –, csak veszélybe sodrom Kékest!” Megpördült és eliramodott a nagy hőforrások felé. Nyílt terepen szét fognak szóródni, és ő lesz előnyben.
Sokan lemaradtak az üldözésben, de így is jó pár hívőt látott a sarkában loholni, mikor hátranézett. Éles fájdalom hasított a hátába: egy kő találta el, majd még egy; gyorsított a tempón. Lélekszakadva rohant, de elbotlott és mikor fel akart tápászkodni, egy újabb kő a fején találta el és a világ egy pillanatra elhomályosult. Összeszedte maradék erejét és immár halálfélelemtől űzve rohant tovább. Amikor már üldözői is vonzóbb lehetőségnek tűntek, mint tovább tartani a gyilkos iramot, észrevette, hogy már nincsenek mögötte. Kimerülten, szédelegve rogyott le. Minden elsötétedett.
Mikor magához tért, először nem tudta, mi olyan furcsa. Csak miután vaksin tapogatózva körülnézett, akkor tudatosodott benne, hogy csak a csillagok gyenge fénye az egyetlen, amit lát. Míg eszméletlen volt, vele is megtörtént az iszonyat: fénye kialudt, egyedül maradt üldözöttként a sötétben! A pillanatnyi rémületet beletörődés követte. Ugyan, mit számít már? Elvesztette Kékest és a gyermekét. Sőt, mostanra talán az egész falu a frissen támadt fanatikusok kezére jutott.
Megborzongott, ahogy visszaemlékezett dühödt arcokra, vérben forgó szemekre és a gonoszul süvítő, éles kövekre. Mindene sajgott, de a legrosszabb a hátán lévő seb volt. Alig bírt mozogni, mégis arrébb húzta magát a göröngyös talajon. Életösztöne még mindig nem hagyta őt cserben, és bár elméje zsibbadt csendbe menekült, mégis érezte az éhséget és a szomjúságot. Végtelen hosszúságú időnek tűnt, mire felkúszott egy enyhe emelkedőn. A szerencse ezúttal melléállt: túloldalon egy apró hőforrás bújt meg. Jellegzetes illatától valamelyest új erőre kapva odabotorkált. Miután szomját csillapította, a forrás partján lerogyva adta meg magát a rátörő szédülésnek. Ismét elájult, ám ezúttal a gyógyulás mély álmába fordulva.
Újfent föleszmélve már alig fájlalta a hátán lévő sebet, viszont vállát furcsán megvastagodottnak érezte. Csak most sajnálta igazán, hogy fénye híján még csak meg sem tudja vizsgálni magát a forrás vizének tükrében. Hosszas próbálkozás után el tudott kapni egy apró hőevőt, bár ez inkább csak a véletlenen múlott. Nyersen falta be, méghozzá jó étvággyal. Vadásztapasztalatai és terepismerete most nagy hasznára voltak: emlékezett erre a hőforrásra, így be tudta tájolni magát és elindult egy lehetséges menedéket nyújtó barlang felé, ahol egy nagyobb hőforrás várta. A meredekebb emelkedőkön még mindig nehezen vonszolta föl magát, merev volt és a mozgása sem volt az igazi. Bár fájdalmat már alig érzett, valami mégsem volt rendben vele.
A barlangba érkezve megkönnyebbülten vette észre, hogy pár foszforeszkáló gomba is tenyészik: nem maradt teljes sötétségben. Így az élelemszerzés is jobban ment, bár a vállát még mindig nem tudta megnézni, és egyre jobban zavarta a duzzanat, amely mintha nőtt volna. Elhatározta, hogy evés és pihenés után visszatér távolról meglesni a falut. Ezúttal nehezen aludt el, de érezte, hogy szüksége van még némi alvásra, hogy visszanyerje erejét.
Fölébredve nagyon kábának érezte magát, képtelennek arra, hogy megmozduljon. Most már az egész háta merev volt, megtapogatta az alsó nyúlványával, és érezte, hogy furcsán megnagyobbodott. Tudta, hogy nagy a baj, talán haldoklik, de mégsem bírt áttörni a bódulat fátylán, erőtlenül hanyatlott vissza. Rövid és zavaros ébrenlétek követték egymást, az érzékelése cserbenhagyta, csak lebegett a sűrű sötét semmiben.
Talán már jó ideje hallhatta a hangot, mire eljutott a tudatáig, hogy a nevén szólítják: – Lüktető, ébredj!
Kinyitotta a szemét; sokkal világosabban látott, mint addig, de azt kívánta, hogy bár ne így lenne. Egy ismeretlen szörnyalak magasodott felé!
– Ne ijedj meg, én vagyok az, az egykori Derengő!
Borzadva meredt a lényre, amely természetellenesen véznának hatott. Főképp az alsó nyúlványa, melyek valami furcsa és leírhatatlan módon más volt, mint kellett volna, vállából pedig áttetsző anyagú testrészek álltak ki; de a hangja ismerős volt.
– Tényleg te lennél az? – hitetlenkedett Lüktető.
– Igen, és nem csak én lettem más, nézz magadra!
Az ifjú vadász felkiáltott, ahogy letekintett meggyötört testére: ő is hasonlóképpen nézett ki, mint a másik.
– Elvégeztetett – szólt az öreg boldogságtól remegő hangon. – Gyere, és nézz körül az új világban!
Felsegítette és kitámogatta a barlang szájához. Lüktető riadtan látta, hogy odakint valóban megváltozott a világ: sugárzott, vibrált. Nem értette, mi ez, de új teste válaszolt rá, a vállaiból ernyedten lógó részek megfeszültek és bizseregni kezdtek. Derengő ekkor olyasmit művelt, ami majdnem végképp elvette Lüktető eszét: egyszerűen elemelkedett a talajtól! Nem tartotta semmi, és mégsem esett le!
– Te is meg tudod csinálni, ha már feltöltődtél a fénnyel!
– Fény? – Lüktető ekkor jött rá, hogy a mindenütt jelenlévő sugárzás és vibrálás, a környezet élénksége leírható ezzel az egy szóval, amit eddig csak magára és társaira használt: fény. Mindenütt fényesség volt! Fölnézett oda, ahol csak a csillagoknak kellett volna lenniük és egy nagy, sugárzó kört látott, olyan erőset, hogy belekáprázott a szeme.
– A Nagy Elnyelő legyőzetett, ahogy egykor is – mondta az öreg áhítattal. – Az én új nevem Lebegő, a tiéd pedig legyen Rebbenő. Párod már nagyon vár újszülött gyermekeddel, Fényhasítóval együtt.
Az egykori Lüktető önkéntelenül is megmozdította új, áttetsző testrészét, mely itta magába a fényözönt. Riadt kis kiáltást hallatva felemelkedett; megcsinálta, neki is ment!
Nem volt rá szava, erre az érzésre, a mozgásra, a dolgok ragyogására, de majd lesz…
Milyen különös, hogy a kis Fényhasító csak az ő meséiből, legendaként fogja ismerni a sötétséget.
A falu felé nézett és tisztán kivette körvonalait a távolban.
Apró alakok mozogtak felette a levegőben.

***

A végtelen világegyetem általunk Rákködnek nevezett területén, a B21-es fehér törpe névtelen bolygója ezekben a percekben tette meg tengelye körül a teljes fordulatot. Ahogy minden 4623. évben.